is, sodródik, mint

első jelenet a függöny
mögött, pócsmegyer, huszonhárom
június kettő, péntek, nem
történik semmi, a bohóc sír,

tévedésből minden második
előadás alatt meghalok,
ha ismeretlen városba
utazol, az olyan, mintha

nem létező emberek álmát
álmodnád, szilánkokat vetít
a koponyacsont belsejébe

a képzelet, a gyermek lehunyt
szeme mögött alszik a gyermek,
a naplóíró nem tapsol

mert ki egyszer alkut kötött
magával, megteszi máskor
is, sodródik, mint a vízben
a dióhéj, de nem könnyű

erről beszélni, megállás
nélkül dobott kocsányokat
a tűzre, a védekezést
ő forró vízzel tervezte,

ha már fekete szurok nem
állt a rendelkezésünkre,
kör alakú nézőtérként

vették körül arénámat,
szégyellték a szegénységet,
változatosabb képet nyújt

második jelenet a függöny
mögött, pócsmegyer, huszonhárom
június három, szombat, nem
koncentrálhatok örökké

mellékes dolgokra, persze
a gyermekkor tévedései
nem azok, az elmúlás teszi
múlttá a múltat, a fejfájás

a homloktól a tarkóig
bebarangolja a fejet, ám
otthona a fej mégsem lehet,

nem történik semmi, amit
érdemes volna lejegyezni,
az idő szobra megremeg

mert dadogva is szebb a szó,
mint a némaság, nem tudom,
de ez már nem az a város,
melyre gondoltam egykoron,

beszélt mégis, mint akinek
hatalma van, megfontoltan,
olykor meg kihívóan, mint
a ragadozó madarak,

megágyazott a holnapi
versnek, előkészítette
a másnapi mondatokat,

nagypapa feketesége
a később születettekben
kávébarnára szelídült

harmadik jelenet a függöny
mögött, pócsmegyer, huszonhárom
június négy, vasárnap, talán
lehetne ez egy vers első

sora, szavakkal boldogabb,
ez volna már a harmadik,
no nézd, a lány tavaszba bútt,
rügyekbe öltözött, szelíd,

a gyermekkor a tévedés,
a kőműveskeringő szép,
tudják a dalt a lengyelek,

elmúlik, mint az irgalom,
unatkozom, az érzelem
lehetne csábítószerem