Hanno Rauterberg
Johannes Vermeer festészetét tekintve egyetlen szuperlatívusz sem eléggé szuper. Egy amszterdami kiállítás
most a holland festőt a magánélet feltalálójaként fedezi fel.1
Még mindig az egyik legrejtélyesebb festő, Johannes Vermeer, a delfti szfinx. A kutatók pedig tovább kutatnak az archívumokban, minden részletre rákérdeznek, súlyos röntgenkészülékek bevetésével próbálják megfejteni a festő titkát, hogy végre megértsék, megérthessük, mi a művészetének a lényege, mit jelent ez a művészet.
De mindez hiába: a festmények kitartóan hallgatnak; mi mást tehetnének? E festményeknek – hogy finoman fogalmazzunk – semmi értelmük nincs. Értelmetlenek, ám egy sokatmondó, felszabadító és szokatlan módon.
Johannes Vermeer (1632–1675) nem volt udvari festő, nem volt missziós művész, neki nem udvaroltak a pápák vagy a bíborosok. Az az általános benyomásunk, hogy kívülálló akart maradni, megelégedve önmagával és a nem különösebben felkavaró képeivel; sohasem állt egyetlen uralkodó szolgálatában sem, sohasem hivalkodott. A parányi Delftben persze jól ismerték, megbecsülték – és azonnal el is felejtették, miután 43 éves korában meghalt. Évszázadokig senki sem érdeklődött iránta.
Ma már egyetlen szuperlatívusz sem eléggé szuper az ünnepléséhez. Amszterdamban épp most nyílik egy kiállítása, már messziről látszanak az óriásplakátok, a fél Rijksmuseum tele van velük. Mit ábrázolnak? Bélyegméretű festményrészleteket, egy felcsillanó női ajkat, egy gyöngynyaklánc csillogását, mindezt mérhetetlenül felnagyítva. Vermeer az apróságok óriása.
Állítólag csaknem kétszázezer jegyet adtak el. Azt mondják, soha többé nem lehet ennyit látni ebből az életműből, mint itt. A világ minden tájáról jöttek a képek, összesen huszonnyolc művet állítottak ki. Huszonnyolcat abból a mindössze harmincötből, amely fennmaradt tőle. Bár a kiállítás szellős, és motívumok szerint ügyesen van elrendezve, de itt aligha lehet majd mást látni, mint az emberek tarkóját. De ne feledjük: Vermeer művészete nem a tömegek számára készült. Eseménytelensége nem illik az általános élményéhséghez. A távolságot teremtő kordonok nélküli közelségre van szüksége. Csak ekkor tudja kibontakoztatni az értelmetlenség a maga erejét.
Így van ez mindjárt a kiállítás legelső termében, ahol Vermeer híres Delft látképe című képe látható: ezen csak az ég van, a magas ég, buja felhőkkel, és a víz, sok-sok víz, és aztán valahol a kettő között látható a város. De nem a város mutatós és pompás oldala, hanem csak a házak laza gyűjteménye, néhányukon kis tornyokkal. Vermeer azt mutatja meg, hogy nincs itt sok minden, amit meg lehetne mutatni. És ugyanezt teszi a közvetlenül mellette lógó képen is, amely egyetlen házat vesz (meglehetősen visszafogottan) szemügyre, nem egy fontos házat, csak egy házat, amiből akkoriban sok volt. Két gyerek játszik a járdán, látszik a hátuk, egyébként semmi különös.
Vagy éppen ellenkezőleg, igenis, sokat látunk. Mert Vermeer művészete az unalom művészete is: mivel semmi sem történik, ezért észrevesszük a feltűnés hiányát, a téglaépület fehérre vakolt fugáit, a szomszéd házon felkúszó borostyánt, az utcát, amely olyan furcsán hullámosan van kikövezve, mintha az apálykori tengerpart lenne. Vermeer nem mutat meg semmit, nem lát el minket üzenetekkel, nem csábít anekdotákkal. Művészete önmagába zárkózik.
Persze, vannak más festményei is, bibliai és mitológiai motívumokkal. De az évek során a formátumok összezsugorodnak, és ezzel együtt az értelem és az erkölcs eszméi is. Vermeer megfest egy nőt, aki tejet önt egy tálba. Megfest egy nőt, aki éppen felveszi a nyakláncát. Egy nőt, aki a lantját hangolja, egy másik nőt, aki mérleget egyensúlyoz a kezében, megint egy másikat, aki egy korsóért nyúl. Egyik kép sem akar hivalkodni, semmit sem akarnak ábrázolni. Nem portrék. Puszta képek, teljesen önmaguk, önmagukban állnak.
Vermeer a privát világ felfedezője. Egyre jobban visszavonul a belső világ bársonyos fényébe, az ablakokon át sohasem enged kilátást a szabadba. De mégsem záródik be a privát szféra korlátai közé. Vermeer a visszahúzódás ellenére is tudja, hogyan léphetné át művészetének határait. Megnyit egy láthatatlan falat: felénk, a közönség felé. Néha egy-egy fából készült széket helyez el a festményein, mintegy invitálásként, kérem jöjjenek, foglaljanak helyet. Néha egy csellót helyez el keresztben a képen, mintha itt mindenkinek játszania kellene. Ma ezt részvételen alapuló művészetnek neveznénk. Elégséges önmagának, mégis mindenkit meghív: tessék belépni és elképzelni valamit.
Itt válik világossá, hogy mit jelent ez a semmitmondás. Semmit sem mondani annyit tesz, mint teret adni a ki nem mondottnak. És ez beindítja a képzeletet, ami nem a művészetben, hanem a fejünkben van. Vermeer újra és újra rezonanciatestekként, rezgő, hangzó testekként alkotta meg a maga képeit. Fuvolát, lantot, kis csembalót fest, és persze egyiket sem lehet hallani. Vagy mégis, de csak a belső hallásunkban. Mint ahogy sok mindent csak a belső látásunkkal lehet látni.
Egyesek szerint Vermeer művészete valósághű realizmus, mert hihetetlenül precíz tud lenni, ha akar. Itt egy ostyavékony csipkefonal, ott a szögek a falban, a legapróbb részletet is élővé tudja tenni. A legtöbbet azonban a találékonyságának köszönhetünk. Ő találta ki a bútorokat, a jelmezeket, a túlméretezett gyöngy fülbevalókat. És még ott is, ahol úgy tűnik, mintha minden pontos, szigorúan a tudománynak elkötelezett lenne, például a térképeken, amelyek sok mű hátterében lógnak. Vermeer mindenekelőtt a saját projekcióinak kartográfusa.
Az, hogy egy művész nem csak azzal foglalkozhat, hogy a valós életről többé-kevésbé illusztratív képet fessen, a 17. században még meglehetősen szokatlan gondolat volt. De hamarosan híre terjedt: a világ rendje nem örökkévaló, hanem újragondolható és átformálható. És a művészet lényege a gondolkodás és a formálás gyakorlása. Sok történet szól erről is Vermeer képein: az emberek már nem a sorsuk tárgyai, hanem önmagukon felülemelkedő, cselekvő szubjektumok.
A női alakjai otthon ülnek, de nem foglyok. Egyesek levelet olvasnak, mások levelet írnak; az egyik amszterdami kiállítóteremben mintha egymásnak írnának, lélekben testvérek. Ez ma már említésre sem érdemesnek tűnik, de akkoriban az emancipáció jeleként értelmezték, egyesek üdvözölték, a többség neheztelt miatta: nők, akik kommunikálnak, akik az írás révén tudatosítják érzéseiket, akik az olvasás révén empátiára tesznek szert.
Vermeer az önvizsgálat mestere. Minden, ami külső (beleértve a művészetet is), számára másodlagos és relatív. S ezt nekünk is megmutatja a festői részletekkel. Bosszantó, ahogyan egyes arcokat elmos, ahogyan a színek elfolynak. Aztán megint csak mikroszkóposít, kiemeli a részleteket anélkül, hogy igazán értenénk, miért. Egyesek feltételezik, hogy camera obscurát használt, innen származnak az optikai hatások. De vajon ez megmagyarázza-e, hogy Vermeer miért nem korrigálta magát, miért nem élesítette az elmosódásokat? Megtehette volna, de nem tette. Szerette az irritációt, azt a pillanatot, amikor érezzük, hogy az érzékszerveink nem ismernek fel mindent egyformán jól és pontosan, és így a világról alkotott képünk relatív marad.
Vermeer életéről szinte semmi sem maradt fenn; nincsenek levelek, nincsenek metszetek, rajzok, jegyzetek. Könnyen lehet, hogy nem volt szüksége előtanulmányokra, és egyszerűen csak festett, gyorsan és keresetlenül. Mindenesetre a festményeinek mikroelemzései ezt mutatják: itt egy olyan festő dolgozott, aki sokszor korrigálja önmagát, alakokat vázol fel, újra kitörli őket, a vászna egy szabad mező volt. Nem csoda, hogy Vermeer ritkán festett két-három képnél többet évente.
Művészete nem kötelezi el magát, alakjait sem, minket pedig még kevésbé. Szokatlan közelséget teremt, megengedi a bensőséges tekintetet. És mégis, minden közelsége ellenére érthetetlen marad. Ez is jól jellemzi a művészetét, ez a kölcsönhatás: egyszerre ismerős és ismeretlen. Egy feszültségtérbe helyezi a képeit, és ez teszi őket számunkra is jelenvalóvá. Vermeer, a jelen óriása.
Weiss János fordítása
* Megjelent: Die ZEIT, 2023. február 9. 47. o. – Hanno Rauterberg 1967-ben született, 1995-ben doktorált a hamburgi egyetemen művészettörténetből. A Die ZEIT újságíró-szerkesztője.
1 https://www.rijksmuseum.nl/en