2022. november 21-én, életének 64. évében elhunyt Ádám Zoltán Munkácsy-díjas festőművész, a PTE MK Festészet Tanszékének adjunktusa. 1959-ben született Budapesten. 1984-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. 1986–1987 között a GYIK Műhelyben, 1987-ben a Ferenczy Szakkörben tanított. 1989–1995 között az Újlak Csoport tagja volt. 1994-ben a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára, 1996–1997 között tanársegéd volt a Képzőművészeti Egyetemen, 2008-tól a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának oktatója. 1986-ban Derkovits-ösztöndíjban részesült, 1988-ban elnyerte a Soros Alapítvány ösztöndíját. 2001-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott. Művei megtalálhatók számos köz- és magángyűjteményben (Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Szt. István Király Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, Modern Művészetért Közalapítvány, Rácz Aladár Közösségi Ház,
Irokéz Gyűjtemény, Kogart Gyűjtemény).
Ádám Zoltán ötvenévesen, tizenkét év színházi díszletfestés után, 2008 szeptemberében kezdett tanítani a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő tanszékén, és azonnal rendkívüli felelősség szakadt a nyakába. Keserü Ilona nem sokkal korábban vonult vissza, Lengyel András a Képzőművészeti Egyetem oktatója lett, Tolvaly Ernő, a festészet tanszék akkori vezetője pedig 2008 decemberében, hasonlóan tragikus körülmények között meghalt. És ekkor szinte egycsapásra – köré gyűlve az elárvult tanítványok – Ádám Zoltán lett a tanszék legtekintélyesebb festőtanára.
Talán a tekintély jó szó… Zolinak nem volt korbácsa, sem pedagógiai, sem művészeti értelemben. Egyszerűen nyíltszívű volt, a tekintetének volt tekintélye.
Az underground művészeti etikája „szívbéli ritmusok érzéki közvetlenségén alapul”, és – talán nem eretnek gondolat, hogy – Ádám Zoltán esetében ez az etika mélyen megélt hitéből, a hit kegyelméből következett. Puritán volt minden tekintetben: tömlős sajtot evett, nem használt számítógépet, hivatalos ügyeit egyszerű papíralapon intézte, illetve intézték a csajok, György Hajni, Pásztó Reni, Galyas Marcsi, és mindenki, akik szerették és tisztelték szerénységéért, önzetlenségéért, és ismétlem: szívbéli ritmusának érzéki közvetlenségéért.
Ádám Zoli soha nem nézegetett reprodukciókat az Instán, sem sehol máshol, zenét is csak élőben hallgatott, rongyosra használt iskolai füzetekbe rajzolgatott, írogatott naphosszat – ha valaki benyitott az óráira, valószínűleg csak ennyit láthatott, meg persze azt, hogy tele van a terem hallgatókkal, és mindenki csendben dolgozik.
Eszembe jut, amikor a pécsi állatkertben tartotta az alakrajz óráit, természetesen élő modell után, és az is, hogy az elkészült munkákból milyen varázslatos betlehemi forgatag állt össze karácsonyra. De a „Madáretetők” kurzusa is felejthetetlen számomra, arra szinte mindenki rástartolt, persze, én is, és a Balokány-tó partján rendezett zárókiállításon több mint hatvan különböző „művészi”, de egytől egyig használható madáretető-modell lengedezett a fákon. A 2012-ben indult tervezőgrafika szakirány vezetője sem véletlenül éppen Ádám Zoltánt kérte fel arra, hogy szabadkézi rajzot oktasson a digitális világban otthonos grafikushallgatók számára, és bizonyos, hogy ezzel akkor és azután is nagyban hozzájárult a tanszék szárnyalásához. Milyen bizarr tréfája a sorsnak, hogy egy nappal a halála után Zoli nyitotta volna meg Biacsics Renátának, Renyának a legelső grafikus évfolyam egyik legsikeresebb hallgatójának a kiállítását, amit annyira vártak mindketten, és aminek Zoli egy teljes füzetet szentelt – belegondolni is szörnyű, hogy az utolsót. Ahogy ez volt az utolsó annak a nem kevesebb mint negyven (sic!) egyéni és csoportos kiállításnak a sorában is, amit Ádám Zoltán az elmúlt tizennégy évben a pécsi, cigány kultúrát támogató Rácz Aladár Közösségi Házban szervezett és rendezett a Művészeti Kar hallgatói számára – sokuknak ez volt élete első komolyabb megmutatkozási lehetősége. Fontos megemlítenem, hogy a „Rácali” kiállítótermét november 22-e óta ’Ádám Zoltán terem’-nek hívják, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ez a példátlan sorozat – emlékéhez hűen – folytatódni fog.
A kortárs magyar képzőművészeti körökben nem kell bemutatnom Ádám Zoltán gazdag életművét, és nem kell indokolni annak jelentőségét. Legendás rajzi megjelenítőképessége sokak számára Rembrandthoz tette hasonlatossá (bár Zoli most szerényen biztos azt mormogná a bajusza alá, hogy jó-jó, de inkább Watteau). Élénken emlékszem, hogy a nyolcvanas években szinte szentként emlegették a nevét a budapesti rajzkörökben, és a legnagyobb dicséret volt, ha valakinek azt mondták a rajzára, hogy ennél jobbat csak Ádám Zoltán csinál. Nagy élmény volt élőben találkozni vele évtizedekkel később, és érzek valami sorsszerűséget abban, hogy ez éppen a Zsolnay Gyár egy használaton kívüli üzemcsarnokában, az akkor harmadszorra megrendezett Színerőn történt. A „Színerő – léptékváltás” műhelygyakorlatok sora az iskola alapítója, Keserü Ilona kezdeményezésére indult 2007-ben. Pár mondatot mindenképpen szólni kell erről is, mert Zoli ezután valamennyinek, az idén júniusban rendezett tizediknek is részvevője volt: fontos volt számára, és persze számunkra is a jelenléte, tulajdonképpen ezeken az alkalmakon vált igazán pécsivé. Talán az motiválta, hogy mire megy a rajzolat érzékenységére és ritmusára kihegyezett festői gyakorlatával ebben a színközpontú „csontvárysta” pécsi miliőben, talán a fiataloknak akart példát mutatni (ha valaki, ő aztán tudta, hogy a mi fán terem a monumentalitás), vagy talán egyszerűen csak magáénak érezte az ügyet; mindegy is. Pár napja Keserü Ilona megerősítette, amit sejtettem, hogy a hosszú-hosszú évek után idén, az ő kizárólagos anyagi támogatásával újra megvalósított Színerő gondolata valójában egy véletlen találkozásának köszönhető Zolival.
A 10. Színerőn Zoli két, megrendítő erejű képet festett. Az egyiken a lélek ritmusa (és a huzat) lehelt fehér cérnaszálakat a vászonra kasírozott, feketénél is feketébb velúrpapírra. A másikon a kozmikus cigánykendő körül vastagon, spachtlival felvakolt koromfekete olajfestékbe titokban huszonnégy dobókockát hintett, együtt nyomkodtuk bele őket a sűrű anyagba, nehogy kipotyogjanak. „Gyászképek” – mondta fél éve, az utolsó napon.
Végezetül még valamit szeretnék elmesélni. Zolival akkoriban találkoztunk először, amikor a fiaim megszülettek, és ők úgy emlékeznek rá, hogy ő a „Kukucs Zoli bácsi”. Azokban az években minden vasárnap, miután meglátogatta az édesanyját, hozzánk is átbuszozott Budaörsre, és a hosszas műtermi eszmecserék előtt, jellegzetes afrikai stílusában mindig beköszönt a családnak is: „Kukúú!” – mondta, és visítozva rohangászni kezdtek a gyerekek. „Kukúú, Zoli bácsi, kukúú!” Isten nyugosztaljon, köszönünk mindent!
Losonczy István