(Egy kutatás jegyzetei)1

Louis Althusser

 

 

A termelési feltételek újratermelése

Most pedig fel kell vetnünk valamit, amit futólag már érintettünk abban az elemzésünkben, amelyben a termelést lehetségessé tevő termelési eszközök megújításának fontosságáról beszéltünk. Ott ez csupán futólagos megjegyzés volt, most viszont önmagáért fogjuk vizsgálni.

Marx szerint még egy gyerek is tudja, hogy a következő évet se éri meg az a társadalmi forma, amelyik a termelés folyamán nem termeli újra önnön feltételeit.2 A termelés végső feltétele tehát a termelés feltételeinek újratermelése. Ez lehet „egyszerű” (a korábbi termelési feltételek újratermelése) vagy „bővített” (a termelési feltételek kibővítése). De ezt a megkülönböztetést egyelőre tegyük félre.

Mi tehát a termelési feltételek újratermelése?

Mindez egy (A tőke második kötetének megjelenése óta) ismert, ugyanakkor példátlanul félreismert terület. A kizárólag a termelés vagy az egyszerű (termelési folyamattól elvonatkoztatott) termelési eljárás szempontjából vizsgált makacs bizonyosságok (empirista jellegű ideologikus evidenciák) olyan mértékben részei mindennapi „tudatunknak”, hogy rendkívül nehéz, sőt, szinte lehetetlen azokat az újratermelés szempontjából vizsgálni. E szempont figyelmen kívül hagyásával minden elvont (nem csupán részleges, hanem egyenesen torz) marad a termelés, még inkább az egyszerű termelési eljárás szintjén.

Próbáljuk módszeresen megvizsgálni ezeket a dolgokat.

Az egyszerűség kedvéért – valamint feltéve, hogy minden társadalmi formát egy uralkodó termelési mód jellemez – elmondhatjuk, hogy a termelési folyamat meghatározott termelési viszonyok révén és alapján hozza működésbe a létező termelőerőket.

Ebből következik, hogy egy társadalmi forma létezéséhez elengedhetetlen – a termelés folyamán és annak lehetővé tétele érdekében – saját termelési feltételeinek újratermelése. Vagyis újra kell termelnie
– a termelőerőket és
– a létező termelési viszonyokat.

A termelési eszközök újratermelése

Mivel Marx A tőke második kötetében kimutatta, ma már mindenki elismeri (a nemzeti szinten gondolkodó burzsoá közgazdászok és a modern „makroökonómusok” egyaránt), hogy a termelés anyagi feltételeinek újratermelése nélkül, vagyis a termelési eszközök újratermelése nélkül nincs termelés.

Bármelyik jöttment közgazdász – aki ebben a tekintetben semelyik tőkéstől sem különbözik – tudja, hogy a termelésben fel- és elhasznált dolgok, nyersanyagok, ingatlanok (épületek), termelési eszközök (gépek) stb. pótlásáról minden évben gondoskodni kell. Azt mondjuk, hogy egy átlagos közgazdász = egy átlagos tőkés, hiszen – a vállalat pénzügyi-számviteli gyakorlatának puszta ragozásával megelégedve – mindketten egy vállalati álláspontot fejeznek ki.

De – a „szemünket kiszúró” problémát először felvető Quesnay, majd az azt megoldó Marx zsenialitásának hála – tudjuk, hogy a termelés anyagi feltételeinek újratermelését nem lehet vállalati szinten elképzelni, hiszen annak valós feltételei nem ott léteznek. Ami a vállalati szinten végbemegy, az csupán egy hatás, amely felveti az újratermelés szükségének gondolatát, de egyáltalán nem teszi lehetővé feltételeinek és működésének elgondolását.

Elég egyetlen rövid megfigyelést tenni, hogy erről meggyőződjünk: X úrnak, a fonodájában gyapjúszövetet termelő tőkésnek nyersanyagát, gépeit stb. „újra kell termelnie”. Saját termeléséhez persze nem ő maga termeli újra mindezt, hanem a többi tőkés (Y úr, aki nagyüzemi birkatenyésztő Ausztráliában, Z úr, aki egy szerszámgépeket gyártó vaskombinát tulajdonosa stb.). Nekik szintén „újra kell termelniük” saját termelésük feltételeit ahhoz, hogy megtermelhessék azokat a termékeket, amelyek X úr termelési feltételeinek újratermelését biztosítják, és ez így megy a végtelenségig – mindez olyan arányban, hogy a kínálat mind hazai, mind a nemzetközi piacon kielégítse az (újratermeléshez szükséges) termelési eszközök iránti keresletet.

Marx „átfogó” eljárását követve tudjuk elgondolni ezt a „végtelen folyamathoz” vezető mechanizmust; különösen az első (termelési eszközök termelése) és második szektor (fogyasztási eszközök termelése) közötti tőkeáramlást, valamint az értéktöbbletnek A tőke második és harmadik kötetében leírt előállítását kell tanulmányoznunk.

Most nem kezdünk bele ennek a kérdésnek a vizsgálatába. Megelégszünk annak hangsúlyozásával, hogy mennyire fontos a termelés anyagi feltételeinek újratermelése.

A munkaerő újratermelése

Mégis van valami, ami meglepheti az olvasót. Beszéltünk a termelési eszközök újratermeléséről, de nem szóltunk a termelőerők újratermeléséről. Némán átsiklottunk annak újratermelése felett, ami a termelőerőket a termelési eszközöktől megkülönbözteti, vagyis a munkaerő újratermelése felett.

Amennyiben egy vállalat működésének megfigyelésével – különösen a beruházási és amortizációs költségeket illető pénzügyi-számviteli gyakorlatának vizsgálata révén – hozzávetőleges képet alkothattunk az újratermelés folyamatának anyagi létezéséről, úgy most olyan területre tesszük a lábunkat, amely részben vagy teljesen vakfoltja az ilyen megfigyelésnek; ennek megvan a maga oka, hiszen a munkaerő újratermelése voltaképpen a vállalaton kívül történik.

Mi teszi lehetővé a munkaerő újratermelését?

A munkaerő számára a munkabér jelenti a saját újratermeléséhez szükséges anyagi eszközt. A munkabér minden vállalat könyvelésében szerepel, de mint „bértőke”,3 nem pedig a munkaerő anyagi újratermelésének feltételeként.

De éppen ezáltal „működik”, mivel a munkaerő-ráfordítással termelt értéknek csak az újratermeléséhez feltétlenül szükséges részét képviseli munkabér, ami nélkülözhetetlen a bérmunkás munkaerejének újratermeléséhez (tehát elegendő a lakhatás, ruházkodás és élelmezés biztosításához, ami szükséges ahhoz, hogy az minden áldott nap felvehesse a munkát), valamint gyermekeinek neveléséhez és taníttatásához, akikben a proletár (x példányban, ahol x lehet 0, 1, 2 stb.) mint munkaerő újratermeli magát.

Emlékezzünk rá, hogy a munkaerő újratermeléséhez szükséges értékmennyiséget (munkabér) nemcsak valamiféle „biológiai” minimálbér, hanem bizonyos történeti – ennélfogva változó – minimumszükségletek is meghatározzák (Marx megjegyzi valahol, hogy az angol munkásnak sör, a francia proletárnak pedig bor kell).

Emeljük ki, hogy ez a minimum kétszeresen is történeti jellegű, mivel nemcsak a munkásosztály tőkések által „elismert” történeti szükségletei határozzák meg, hanem egyben azok a történeti szükségletek is, amelyeket a proletárok kikényszerítettek az osztályharccal (amely kettős jellegű, a munkabér csökkentése és a munkaidő növelése elleni osztályharc).

A munkaerő munkaerőként való újratermeléséhez azonban nem elegendő biztosítani az ehhez szükséges anyagi feltételeket. Azt mondtuk, hogy a rendelkezésre álló munkaerőnek „hozzáértőnek” is kell lennie, vagyis készen kell állnia a termelési folyamat összetett rendszerében történő felhasználásra. A termelőerők fejlődésének és egységük egy adott pillanatban történetileg létrejött változatának eredménye, hogy a munkaerőt (többféleképpen, azaz a társadalmi és gyakorlati munkamegosztás követelményei, a különböző „beosztások” és „állások” szerint) osztályozzák, és mint ilyet termelik újra.

De hogyan biztosított a (többféleképpen) képzett munkaerő újratermelése a tőkés rendszerben? A rabszolgatartó vagy jobbágyságra épülő társadalmi formáktól eltérően a képzett munkaerő újratermelése már nem a „munkahelyen” (termelésen belüli tanulással), hanem egyre inkább a termelésen kívül, a tőkés iskolarendszer, illetve más hatóságok és intézmények közreműködésével történik.

De mit tanulunk az iskolában? Hosszabb-rövidebb ideig folytatjuk tanulmányainkat, mindenesetre megtanulunk olvasni, írni és számolni. Tehát elsajátítunk néhány technikát meg egyebeket, ideértve a termelés különböző posztjain (munkások, technikusok, mérnökök, magasabb beosztású vezetők stb. által alapfokon vagy akár behatóan ismert) közvetlenül alkalmazható „irodalmi” vagy „tudományos műveltség” elemeit, azaz a „know-how”-t.4

De ezen ismeretek és technikák, valamint alkalmazásuk mellett és által az iskolában megtanuljuk a helyes használat „szabályait”, vagyis nekik „szánt” beosztással összhangban a munkamegosztás összes ágensétől elvárt illemet is: végül is az erkölcs, valamint az állampolgári és szakmai öntudat, azaz a munka társadalmi és gyakorlati megosztásának szabályai az uralkodó osztály által megszabott rend szabályai. Megtanulunk „helyesen beszélni és fogalmazni” franciául, vagyis igazából (a jövendőbeli tőkések és szolgáik esetében) „helyesen irányítani”, pl. (jó esetben) „helyesen beszélni” a munkásokkal.

Tudományosabban szólva azt mondhatjuk, hogy a munkaerő újratermelése nemcsak a képzettség újratermelését követeli meg, hanem egyszersmind a fennálló rend szabályainak való alárendeltség újratermelését is: az uralkodó ideológiának való alárendeltség újratermelése a munkások számára és az uralkodó ideológia megfelelő alkalmazásának újratermelése a kizsákmányolás és az elnyomás ágensei számára, hogy azok az uralkodó osztály hatalmát „szóval” is biztosíthassák.

Magyarán az iskola (akárcsak a többi olyan állami intézmény, mint az egyház vagy az olyan apparátusok, mint a hadsereg) „know-how”-t tanít, méghozzá olyan formában, amely biztosítja az uralkodó ideológiának való alárendelődést vagy „gyakorlásának” elsajátítását. A termelés, a kizsákmányolás és az elnyomás minden ágensét – az „ideológia szakembereiről” (Marx) nem is beszélve – így vagy úgy „át kell hatnia” ennek az ideológiának, hogy „lelkiismeretesen” végezhessék feladatukat, legyenek bár kizsákmányoltak (munkások), kizsákmányolók (tőkések), a kizsákmányolás elősegítői (káderek), az uralkodó ideológia főpapjai („funkcionáriusai”) stb.

A munkaerő újratermelésének elengedhetetlen feltételei között nemcsak „képzettségének” újratermelése szerepel, hanem az uralkodó ideológiának való alárendelődése, illetve ennek az ideológiának „gyakorlása” is, méghozzá azzal a megszorítással, hogy nem elég annyit mondani, hogy „nemcsak, hanem”, mert nyilvánvaló, hogy az ideologikus alárendelődés formáiban és azok által biztosított a munkaerő „képzettségének” újratermelése.

De ezáltal elismerjük egy új realitás, az ideológia hatékony befolyását.

Ezen a ponton két dolgot kell megemlítenünk.

Az egyik dolog összefoglalni az újratermelésről szóló elemzésünket.

Röviden számba vettük a termelőerők újratermelésének formáit, azaz egyrészt a termelési eszközöket, másrészt a termelőerőket.

De még nem foglalkoztunk a termelési viszonyok újratermelésének kérdésével. Ez a kérdés kulcsfontosságú szerepet játszik a termelési módról alkotott marxista elméletben. Hallgatni róla elméleti mulasztás, sőt, még annál is rosszabb, súlyos politikai hiba.

Ezért beszélni fogunk róla. De ahhoz, hogy beszélni tudjunk róla, még egy nagyobb kitérőre van szükségünk.

A másik dolog viszont az, hogy ehhez a kitérőhöz újra fel kell tennünk régi kérdésünket: mi a társadalom?

1 A szöveget először (1970) közlő Le Pensée szerkesztőségének megjegyzése: „Az itt közölt írás egy készülő tanulmány két részlete, amelyeknek a szerző az Egy kutatás jegyzetei címet kívánta adni. Az ismertetett gondolatok mindössze egy vita elkezdéseként értendők”. A Positions (1964–1975) című kötetben való első könyvbeli kiadásakor (Éditions Sociales, 1976.) ez az alábbira módosult: „Ez a cikk egy eredetileg hosszabb tanulmány töredékeit tartalmazza”. Jelen fordítás alapjául a Sur la reproduction című Althusser-kötetben közölt változat szolgált (PUF, 1995. [269]–314. o.). Munkámhoz nyújtott elengedhetetlen segítségük miatt köszönettel tartozom Bakó Andrásnak, Nagy Balázsnak és Seregi Tamásnak, valamint a bécsi Sigmund Freud Múzeum, a római Gramsci Alapítvány, a Varsói Egyetemi Könyvtár és az ELTE Egyetemi Könyvtár munkatársainak. – a ford.
2 „Marx Ludwig Kugelmannhoz”, in Karl Marx és Friedrich Engels művei, [a továbbiakban: MEM] 32., Budapest, Kossuth, 1974. 540. o.
3 Marx a változó tőke bevezetésével adta meg ennek tudományos fogalmát.
4 A francia eredetiben szereplő savoir-faire kifejezés nemigen adható vissza magyarul, ezért az itthon minden bizonnyal szélesebb körben ismert angol megfelelővel helyettesítettem. – a ford.

 

Alap és felépítmény

Volt már alkalmunk szót ejteni a „társadalmi egész” marxi koncepciójának forradalmi jellegéről, amely a hegeli „totalitástól” megkülönbözteti.5 Azt mondtuk – és ezzel csak megismételtük a történelmi materializmus híres tételeit –, hogy Marx minden társadalmi struktúrát egy sajátos meghatározottság által kialakított „szintek” vagy „fokok” képződményeként fogott fel: van a gazdasági alap (termelőerők és termelési viszonyok „egysége”) és a felépítmény, amely maga is két „szintet” vagy „fokokat” foglal magába: a politikai-jogi szintet (jog és állam), valamint az ideológiát (különböző vallási, erkölcsi, jogi, politikai stb. ideológiák).

Ez az elképzelés (a Marxot Hegeltől elválasztó különbséget érzékeltető) elméleti-pedagógiai érdekességén túl a következő döntő elméleti előnyt kínálja: lehetővé teszi legfontosabb fogalmai közül annak bevezetését az elméleti feltevésbe, amit kölcsönös hatékonysági mutatónak nevezünk. Mit jelent ez?

Bárki könnyen meggyőződhet arról, hogy bármely társadalom struktúrájának az alap és felépítmény két egymásra épülő „emeletéből” álló építményként való elképzelése metafora, még pontosabban egy topika térbeli metaforája.6 Mint mindegyik metafora, ez is feltár és sugall valamit. De mit is? Pontosan azt, hogy a felsőbb szintek egymagukban aligha „lóghatnak” a levegőben, így az alapjukon kell nyugodniuk.

Az épületmetafora tehát elsősorban a gazdaság általi „végső fokon való meghatározottságot” hivatott érzékeltetni. E térbeli metaforának köszönhetően az alap a híres kifejezés7 révén ismertté vált hatékonysági mutatóval ruházódik fel: ami a felépítmény „szintjein” végbemegy, azt végső fokon a gazdasági alap történései határozzák meg.

Ennek a „végső fokon való meghatározó” hatékonysági mutatónak köszönhetően a felépítmény „szintjeihez” természetesen más hatékonysági mutatók rendelődnek. Melyek ezek a mutatók?

Azt mondhatjuk, hogy a felépítmény szintjei nem végső fokon meghatározók, hanem az alap hatékonysága által meghatározottak; annyiban meghatározók a maguk (még meg nem állapított) módján, amennyiben az alap határozza meg őket.

A felépítmény szintjeinek hatékonysági (vagy meghatározási) mutatójáról mint valami végső fokon az alap által meghatározottról a marxista hagyomány kétféleképpen gondolkodik:
– az alaphoz viszonyítva a felépítmény „viszonylagos önállósággal” rendelkezik, illetve
– a felépítmény „visszahat” az alapra.

Azt mondhatjuk, hogy a marxista topika, vagyis az épület (alap és felépítmény) térbeli metaforájának nagy elméleti előnye annak megvilágítása, hogy a meghatározottság (vagy a hatékonysági mutató) kérdéseinek kulcsfontosságúak, hogy végső fokon az alap határozza meg az egész épületet, és ennek következtében fel kell vetnünk a felépítményre jellemző „származékos” hatékonyság típusának elméleti problémáját, valamint el kell gondolkodnunk azon, hogy mit ért a marxista hagyomány a felépítmény viszonylagos önállósága és az alapra való visszahatásának összetartozó kifejezései alatt.

A legnagyobb hátulütője bármely társadalom struktúrájának az épület térbeli metaforájával való jellemzése esetén természetesen az, hogy mindez metaforikus, vagyis leíró szinten marad.

Most már kívánatosnak és lehetségesnek tűnik a dolgok másféle ábrázolása. Fontos tisztázni, hogy egyáltalán nem kifogásoljuk a klasszikus metafora használatát, hiszen az önnön meghaladására késztet. És nem azért haladjuk meg, hogy elavulttá nyilvánítsuk. Egyszerűen csak át szeretnénk gondolni, hogy mit ad nekünk leírás formájában.

Úgy gondoljuk, hogy az újratermelésből kiindulva lehetséges és szükséges átgondolni, hogy mi jellemzi a felépítmény természetét és létezésének lényegét. Elegendő az újratermelés nézőpontjába helyezkedni ahhoz, hogy világossá váljon több olyan kérdés, amely létezését az épület térbeli metaforája anélkül feltételezte, hogy fogalmi választ tudott volna adni rájuk.

Alaptételünk értelmében ezek a kérdések kizárólag az újratermelés nézőpontjából tehetők fel (és csakis onnan válaszolhatók meg).

Vizsgáljuk most meg röviden a jogot, az államot és az ideológiát ebből a nézőpontból. Megmutatjuk egyrészt a gyakorlat és a termelés, másrészt pedig az újratermelés nézőpontjából is, hogy mi történik.

5 Lásd a Pour Marx és Lire le Capital című köteteket [az előbbi tanulmányai közül az Ellentmondás és túldeterminációt és a Marxizmus és humanizmust teljes terjedelmükben, az első francia kiadáshoz írt előszóból (A marxi gondolat fejlődésének főbb periódusai), valamint Sur la dialectique matérialiste című írásból (Az elméleti gyakorlat folyamata) pedig részleteket lásd Althusser, Louis, Marx – az elmélet forradalma: Tanulmányok, Budapest, Kossuth, 1968. Gerő Ernő fordítása; a másik mű magyarul is olvasható: Althusser – Balibar, Étienne – Establet, Roger – Macherey, Pierre – Rancière, Jacques, Olvasni A tőkét, Budapest, Napvilág, 2018. Moldvay Tamás és Szigeti Csaba fordítása. – a ford.].
6 A topika a görög toposz (hely) szóból származik. Egy topika egy meghatározott térben ilyen vagy olyan realitások által elfoglalt helyeket mutatja meg, így a gazdasági alap alul helyezkedik el, a felépítmény pedig felette.
7 Vö. „Materialista történetfelfogás szerint a történelemben a végső fokon meghatározó mozzanat a való élet termelése és újratermelése. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk soha. Ha pedig úgy forgatja ki ezt valaki, hogy a gazdasági mozzanat az egyetlen meghatározó, akkor ezt a tételt semmitmondó, elvont, képtelen frázissá változtatja.” („Engels Joseph Blochhoz”, in MEM, 37., Budapest, Kossuth, 1977. 453. o.; Althusser álláspontjának részletesebb taglalásához lásd „Ellentmondás és túldetermináció: Megjegyzések egy kutatáshoz”, in Marx – az elmélet forradalma, 17–[45]. o.) – a ford.

*

Az állam

A marxista hagyomány külsődleges: a Kommunista kiáltvány és a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája óta (valamint minden későbbi klasszikus szövegben, elsősorban Marxnak a párizsi kommünről szóló írásaiban, illetve Lenin Állam és forradalomjában) az állam kimondottan elnyomó apparátusként jelenik meg. Az állam elnyomó „gépezete” biztosítja az uralkodó osztályok (a XIX. században a burzsoázia és a nagybirtokosok „osztályának”) hatalmát a munkásosztály felett, hogy elsajátíthassák tőle az értéktöbbletet (tőkés kizsákmányolás).

Az állam tehát elsősorban az, amit a marxizmus klasszikusai államapparátusnak neveznek. Ez a kifejezés nemcsak azt a (szűk értelemben vett) szakapparátust jelöli, amelynek létezését és szükségességét a joggyakorlat követelményei megkívánják (pl. rendőrség, bíróság, börtönök), hanem (és ezért a tapasztalatért a proletariátus saját vérével fizetett) a hadsereget – amely közvetlenül, a végső elnyomó erőként avatkozik be, amikor a rendőrséget és annak szaktestületeit „túlterhelik az események” –, illetve a mindezek felett álló államfőt, kormányt és közigazgatást is.

Ebben a formában a marxista–leninista „államelmélet” a lényegre tapint, és egy pillanatig sem kétséges, hogy bizony ez a lényeg. Az államapparátus – amely az államot „az uralkodó osztályok szolgálatában álló” elnyomó és végrehajtó erőként határozza meg, amellyel a burzsoázia és szövetségesei vívják osztályharcukat a proletariátus ellen – valójában maga az állam, és meghatározza annak alapvető „funkcióját”.

A leíró elmélettől az egyszerű elméletig

Azonban az állam természetének ilyen bemutatása – ahogyan már az épületmetafora (alap és felépítmény) kapcsán is emlegettük – részben továbbra is leíró marad.

Mivel gyakran lesz alkalmunk ezt a jelzőt (leíró) használni, szükség van némi magyarázatra a félreértések elkerülése végett.

Ha az épületmetaforáról vagy a marxista „államelméletről” beszélve azt mondjuk, hogy ezek mindössze tárgyuk leíró jellegű bemutatásai vagy fogalmai, akkor nincs hátsó kritikai szándékunk. Sőt, minden okunk megvan azt gondolni, hogy a nagy tudományos felfedezések egyike sem ugorhatja át azt a fejlődési szakaszt, amit mi leíró „elméletnek” nevezünk. Minden elméletnek ez az első szakasza – legalábbis a minket foglalkoztató területen (a társadalmi formák tudományát illetően) –, és mint ilyet úgy lehet és szerintünk kell is kezelni, mint ami szükséges az elmélet továbbfejlesztéséhez. Átmeneti jellege azáltal következik a „leíró elmélet” kifejezésből, hogy összetartozásuk egy bizonyos „ellentmondásra” mutat rá. Valójában az elmélet és „leíróként” való jellemzése részben „kizárják egymást”, ami pontosabban fogalmazva azt jelenti, hogy
– a „leíró elmélet” minden kétséget kizáróan az elméletalkotás kezdőpontja, de
– az elmélet „leíró” formában való megjelenése éppen „ellentmondásossága” miatt teszi szükségessé a „leíró” forma meghaladását.

Gondolataink pontosítása érdekében térjünk vissza eddigi tárgyunkhoz, az államhoz.

Amikor azt mondjuk, hogy a rendelkezésünkre álló marxista „államelmélet” részben „leíró” jellegű, akkor ez elsősorban azt jelenti, hogy ez a leíró „elmélet” minden kétséget kizáróan a marxista államelmélet kezdete, ami a lényeget, vagyis az elmélet fejlődését meghatározó elvet adja a kezünkbe.

Azt mondjuk, hogy az állam leíró elmélete helytálló, hiszen tárgyának meghatározása tökéletesen megegyezik az érintett területen megfigyelhető tények jelentős többségével. Így az elnyomó államapparátusban létező, osztályállamként meghatározott állam fogalma pompásan megvilágítja az elnyomás különböző formáiban megfigyelhető tényeket, függetlenül azok megjelenésétől: 1848 júniusának, a Párizsi Kommün leverésének, 1905 májusa pétervári véres vasárnapjának, a II. világháborús ellenállás megtorlásának, a Charonne-metróállomás stb. vérfürdőitől kezdve a „cenzúra” olyan mindennapi (és viszonylag ártalmatlan) beavatkozásaiig, mint Az apáca vagy Gatti Francóról szóló darabjának betiltása,8 a leíró elmélet megvilágítja a néptömegek kizsákmányolásának és kiirtásának (pl. imperialista háborúk) minden közvetett és közvetlen formáját, valamint azt a mindennapokban finoman megnyilvánuló (pl. a politikai demokrácia formáit jellemző) uralmat, amit Marx alapján Lenin a burzsoázia diktatúrájának nevezett.9

Mégis az állam leíró elmélete az elmélet megalkotásának egy olyan szakaszát képviseli, amely maga követeli saját „megszüntetve megőrzését”. Mert világos, hogy amennyiben az említett meghatározás valóban lehetővé teszi az elnyomás tényeinek felismerését azáltal, hogy azokat az elnyomó államapparátusként felfogott államból vezeti le, úgy ez a „levezetés” egy nagyon sajátos bizonyossághoz vezet („Igen, ez így van, ez így igaz!”), amelyről hamarosan alkalmunk nyílik néhány szót ejteni.10 Habár az állam meghatározásakor felhalmozott tények annak ábrázolását sokrétűbbé teszik, annak meghatározását, azaz a tudományos államelmélet kidolgozását valójában nem segítik elő. A leíró szakasz – minden nélkülözhetetlensége ellenére – azzal a veszéllyel jár, hogy „megakadályozza” az elmélet továbbfejlődését.

Ezért azt gondoljuk, hogy a leíró elmélet egyszerű elméletté fejlesztéséhez, vagyis az állam működési mechanizmusának mélyebb megértéséhez elengedhetetlen hozzátennünk még valamit az államapparátusként felfogott állam klasszikus meghatározásához.

A marxista államelmélet lényege

Először is tisztázzunk egy lényeges kérdést: az államnak (és az államapparátusában való létezésének) csak az államhatalom szempontjából van értelme. A politikai osztályharc csak az államról szól, tehát a birtoklásról, az államhatalomnak egy bizonyos osztály, osztályszövetségek vagy osztályok részei által történő megszerzéséről és megtartásáról. Ez a pontosítás arra kényszerít minket, hogy megkülönböztessük az államhatalomra (annak megszerzésére vagy megtartására) irányuló politikai osztályharcot az államapparátustól.

A XIX. század francia polgári „forradalmai” (1830 és 1848), az államcsínyek (1851. december 2. és 1958 májusa), az állami összeomlások (a Császárság bukása 1870-ben, a Harmadik Köztársaságé 1940-ben), a kispolgárság politikai felemelkedése (1890–1895-ben Franciaországban) stb. óta tudjuk, hogy az államapparátus az államhatalom birtoklására irányuló politikai törekvések ellenére is képes változatlanul fennmaradni.

Még – ahogyan azt Lenin gyakran ismételte – az 1917-es orosz forradalom után is a helyén maradt az államapparátus nagy része, holott a munkásosztály és a szegényparasztság szövetsége szerezte meg az államhatalmat.

Azt mondhatjuk, hogy az államhatalom és az államapparátus megkülönböztetése Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája és az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig című munkái óta explicit módon része a „marxista államelméletnek”.

A „marxista államelméletet” ezen a ponton összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a marxizmus klasszikusai mindig is azt vallották, hogy
– az állam az elnyomó államapparátus;
– az államhatalmat meg kell különböztetni az államapparátustól;
– az osztályharc célja az államhatalom és ezáltal annak gyakorlása az államhatalmat és az államapparátust birtokló osztályok (vagy osztályszövetségek, osztályok részei) által és osztályérdekeik védelme érdekében;
– a munkásosztálynak magához kell ragadnia az államhatalmat ahhoz, hogy a fennálló burzsoá államapparátust felszámolja, majd első lépésben egy attól teljesen eltérő proletár államapparátussal váltsa fel, végül pedig végrehajtsa az állam lerombolásának radikális folyamatát (ami az államhatalom és az egész államapparátus végét jelentené).

Ebből a szempontból tehát már készen áll mindaz, amit mi a „marxista államelmélethez” hozzátennénk. Azonban úgy tűnik, hogy az elmélet részben még így is leíró marad, holott már olyan összetett és differenciált elemeket tartalmaz, amelyek működése és összjátéka nem érthető meg további elméleti kidolgozás nélkül.

Az ideológiai államapparátusok

A „marxista államelméletet” tehát valami mással kell kiegészíteni.

Ezen a terepen óvatosan kell haladnunk, mert ugyan a marxizmus klasszikusai itt megelőztek minket, mégsem dolgozták ki elméleti igénnyel a tapasztalataikban és eljárásaikban tükröződő előrelépést. Tapasztalataik és eljárásaik elsősorban a politikai gyakorlat területére korlátozódtak.

Politikai gyakorlatuk szempontjából a marxizmus klasszikusai az államot összetettebb realitásként kezelték annál, mint amit a „marxista államelmélet” meghatározása sugall, még akkor is, ha azt az imént felvázolt, kiegészített formában vesszük is szemügyre. Gyakorlatukban felismerték ezt az összetettséget, de elméleti szempontból kielégítően nem dolgozták ki.11

Szeretnénk felvázolni ezt a kielégítő elméletet. Ennek érdekében a következőket tételezzük fel.

Az államelmélet továbbfejlesztéséhez nem elég az államhatalom és az államapparátus megkülönböztetése, hanem számot kell vetnünk egy másik, nyilvánvalóan az (elnyomó) államapparátust erősítő, de vele össze nem tévesztendő realitással. Ezt a realitást az ideológiai államapparátusok fogalmával fogjuk jelölni.

Mit jelent az, hogy ideológiai államapparátus (IÁA)?

Mindenekelőtt nem tévesztendők össze az (elnyomó) államapparátussal. Emlékezzünk rá, hogy a marxista elmélet szerint az államapparátus magába foglalja a kormányt, a közigazgatást, a hadsereget, a rendőrséget, a bíróságot, a börtönöket stb., tehát mindazt, amit (elnyomó) államapparátusnak neveztünk. Az elnyomóként való jellemzés arra vonatkozik, hogy a szóban forgó államapparátus „erőszak révén” működik vagy legalábbis annak mezsgyéjén (hiszen az elnyomásnak, pl. az állami elnyomásnak nem kell feltétlenül fizikai formát öltenie).

Ideológiai államapparátusokon olyan realitásokat értünk, amelyek a felületes megfigyelő számára különböző szakosított intézmények formájában jelennek meg. Ennek megfelelően állítottunk össze egy tapasztalatainkon alapuló listát, amely természetesen további figyelmes vizsgálódást, ellenőrzést, kiigazítást és általánosítást kíván. Minden fenntartásunkkal együtt jelenleg a következő intézményeket tekinthetjük ideológiai államapparátusoknak (a sorrendnek nincs különösebb jelentősége):
– vallási IÁA (a különböző egyházak rendszere)
– oktatási IÁA (a különböző „iskolák” állami és magánrendszere)
– családi IÁA12
– jogi IÁA13
– politikai IÁA (a politikai rendszer és annak különböző pártjai)
– szakszervezeti IÁA
– tájékoztató IÁA (sajtó, rádió, tévé stb.)
– kulturális IÁA (irodalom, művészet, sport stb.)

Azt mondtuk, hogy az IÁA-k nem azonosak az (elnyomó) államapparátussal. Miben különböznek egymástól?

Először is megfigyelhetjük, hogy míg (elnyomó) államapparátusból csak egy, addig az ideológiai államapparátusokból több van. Még ha feltételezzük is, hogy létezik egy, az IÁA-k sokaságát összefogó egység, akkor sem fedezhető fel első pillantásra.

A következő lépésben megfigyelhetjük, hogy míg az osztatlan (elnyomó) államapparátus teljes egészében a közszférához tartozik, addig az ideológiai államapparátusok jelentős része (látszólagos szétforgácsoltságban) a magánszférához. Magánkézben van az egyház, a pártok, a szakszervezetek, a családok, néhány iskola, az újságok többsége, a kulturális intézmények stb.

Egyelőre tegyük félre az első megfigyelésünket. A második kapcsán viszont rá kell kérdeznünk, hogy miért tekinthetünk ideológiai államapparátusoknak olyan intézményeket, amelyek legnagyobb része egész egyszerűen magánintézmény, amely nincs köztulajdonban. Tudatos marxistaként Gramsci röviden már válaszolt erre az ellenvetésre. A köz- és magánszféra közötti különbségtevés a polgári jogon belüli megkülönböztetés, amely azokon az (alárendelt) területeken érvényes, ahol a polgári jog „hatalmat” gyakorol. Az állam területén azért nem érvényes, mivel az „a jog felett áll”: az állam az uralkodó osztály állama, amely nem tartozik se a köz-, se a magánszférához, sőt, feltétele bármiféle köz- és magánszféra közötti megkülönböztetésnek. Nézzük meg ugyanezt az ideológiai államapparátusainkból kiindulva. Nem számít, hogy „köz-” vagy „magánintézmények” valósítják-e meg őket, csak az a fontos, hogy hogyan működnek. Egyes magánintézmények tökéletes ideológiai államapparátusként tudnak „működni”. Ennek kimutatására elegendő volna akármelyik IÁA kicsit részletesebb elemzése.

De térjünk a lényegre. Az IÁA-k és az (elnyomó) államapparátus közötti alapvető különbség az, hogy az elnyomó államapparátus „erőszak révén”, az ideológiai államapparátusok pedig az „ideológia révén” működnek.

A megkülönböztetés helyreigazításával pontosíthatunk ezen. Tulajdonképpen azt mondanánk, hogy bár minden államapparátus – legyen az elnyomó vagy ideológiai – erőszak és ideológia révén „működik”, egy lényeges különbség lehetetlenné teszi az ideológiai államapparátusok és (elnyomó) államapparátus összekeverését.

Ugyanis az (elnyomó) államapparátus túlnyomórészt elnyomás révén működik (beleértve a fizikai elnyomást is) és csak másodsorban működteti az ideológia (nem létezik tisztán elnyomó apparátus). Ideológia is működteti persze pl. a hadsereget vagy a rendőrséget, egyrészt saját összetartásuk és újratermelésük érdekében, másrészt pedig a külvilág felé közvetített „értékek” által.

Azt kell mondanunk, hogy az ideológiai államapparátusok ugyanígy, csak épp fordítva működnek: elsősorban az ideológia révén, másodsorban pedig – végső és csak végső esetben, tompított, rejtett, sőt, szimbolikus – elnyomás révén (tisztán ideológiai apparátus sem létezik). Az iskola és az egyházak nem csupán a szolgálatukban állókat, de egyben a rájuk bízott nyájat is „idomítják” a válogatás, kizárás, büntetés stb. módszereivel, akár a család, akár a kulturális IÁA (többek között a cenzúra) stb.

Hozzá kell-e még ehhez tenni, hogy a kettős (elsődleges és másodlagos) „működésnek” az erőszak és ideológia által való meghatározottsága – annak függvényében, hogy (elnyomó) államapparátusról vagy ideológiai államapparátusokról van szó – lehetővé teszi számunkra annak felismerését, hogy összjátékuk eredményeként folyamatosan körmönfont – hallgatólagos vagy világosan kimondott – kapcsolatok szövődnek az (elnyomó) államapparátus és az ideológiai államapparátusok között? Ennek számtalan példáját kínálja a mindennapi élet, de ezeket alaposan tanulmányoznunk kellene ahhoz, hogy ezt az egyszerű megfigyelést meghaladjuk.

Ez a félmondat azonban annak megértésére sarkall, hogy mi is képezi az IÁA-k látszólagos szétforgácsoltságának egységét. Az IÁA-k olyan mértékben „működnek” – és sokféleségük ellenére ez a működés biztosítja egységüket – elsődlegesen és túlnyomórészt az ideológia révén, amennyiben az őket működtető ideológia – sokfélesége és ellentmondásai dacára – valóban egységes uralkodó ideológia, azaz az „uralkodó osztály” ideológiája. Arra való tekintettel, hogy az „uralkodó osztály” az államhatalom birtokosaként (leplezetlenül, de leggyakrabban inkább osztályokkal vagy azok részeivel kötött szövetségei révén) rendelkezik az (elnyomó) államapparátussal, azt is kijelenthetjük, hogy az IÁA-k mögött is ugyanez az uralkodó osztály áll, feltéve, hogy az ideológiai államapparátusok végeredményben az uralkodó ideológiát termelik meg, méghozzá éppen ellentmondásaik révén. A törvényekkel és rendelkezésekkel „dolgozó” (elnyomó) államapparátus természetesen különbözik az uralkodó ideológiával „dolgozó” ideológiai államapparátusoktól. És bár ezek a különbségek részletes vizsgálatot kívánnak, mégsem rejtik el a kettő alapvető azonosságát. Legjobb tudásunk szerint egyetlen osztály sem birtokolhatja tartósan az államhatalmat az ideológiai államapparátusokban érvényesülő és azok feletti hegemónia nélkül. Hogy csak egy példát és bizonyítékot említsünk: Lenin számára nyugtalanító gond volt (többek között) az iskolai IÁA forradalmasítása annak érdekében, hogy az államhatalmat birtokló szovjet proletariátus biztosíthassa a proletárdiktatúra jövőjét és a szocializmusba való átmenetet.14

Ez utóbbi megjegyzés nyilvánvalóvá teszi, hogy az IÁA-k nemcsak tétjei az osztályharcnak, hanem annak helye, sőt, gyakran elkeseredett formája is lehet. A hatalmat kézben tartó osztály (vagy osztályszövetség) az IÁA-kat nem irányítja olyan könnyen, mint az (elnyomó) államapparátust. Nemcsak azért, mert a korábban uralkodó osztályok hosszú ideig képesek erős pozícióikat megtartani az IÁA-kban, hanem mert a kizsákmányolt osztályok ellenállása megtalálja bennük az önkifejezés eszközét és lehetőségét az IÁA-k belső ellentmondásainak felhasználásával vagy az ottani harci pozíciók elfoglalása révén.15

Összegezzük megállapításainkat!

Ha az általunk előrebocsátott tétel megalapozott, akkor továbbra is hűek maradunk a klasszikus marxista államelmélethez, de tovább pontosítjuk azt. Azt állítjuk ugyanis, hogy meg kell különböztetni az államhatalmat (és annak birtoklását) az államapparátustól, de ehhez hozzátesszük azt is, hogy az államapparátus két részből áll: egyrészt az (elnyomó) államapparátus intézményeiből, másrészt az IÁA-k intézményeiből.

De ha ez így van, megállapításaink felettébb kezdetleges jellege ellenére sem kerülhetünk el bizonyos kérdéseket. Pontosan mekkora szerepet játszanak az IÁA-k? Min alapul a jelentőségük? Másszóval, milyen „funkciót” töltenek be az elnyomás helyett az ideológia révén működő IÁA-k?

8 Althusser nem Diderot regényére, hanem az abból Jacques Rivette rendezésében készült filmre céloz, amit 1966-ban tiltottak be Franciaországban; Armand Gatti La Passion du général Franco (Franco tábornok kálváriája) című darabjának bemutatását két évvel később akadályozták meg a francia hatóságok. – a ford.
9 Vö. „[A] marxista államelmélet lényegét csak az sajátította el, aki megértette, hogy egy osztály diktatúrájára szüksége van nemcsak általában minden osztálytársadalomnak, nemcsak a burzsoáziát megdöntő proletariátusnak, hanem annak az egész történelmi korszaknak is, amely a kapitalizmust az »osztály nélküli társadalomtól«, a kommunizmustól elválasztja. A polgári államformák rendkívül változatosak, de lényegük egy: mindezek az államok így vagy amúgy, de végeredményben feltétlenül burzsoá diktatúrák.” (Lenin, Vlagyimir Iljics, „Állam és forradalom”, in V. I. Lenin összes művei, 33., Budapest, Kossuth, 1965. 32. o.) – a ford.
10 Lásd később Az ideológiáról szóló részben.
11 Tudomásunk szerint Gramsci az egyetlen, aki előttünk haladt ezen az úton. „Példátlan” gondolata szerint az állam nem korlátozódik az (elnyomó) államapparátusra, hanem magába foglalja a – megfogalmazása szerint – „civil társadalom” számos intézményét, az egyházat, az iskolákat, a szakszervezeteket stb. Sejtéseit Gramsci sajnos nem rendszerezte, így azok csak pontos, de részleges feljegyzések formájában maradtak fenn (vö. Gramsci, Antonio, Az új fejedelem: Jegyzetek Machiavellihez, Budapest, Helikon, 1977. 254–256., 259–260. és 262. o. Bethlen János fordítása, Gramsci, „Az értelmiség és a kultúra szervezete”, in Uő. Filozófiai írások, Budapest, Kossuth, 1970. 279–280. o. Rozsnyai Ervin fordítása, és Gramsci, Levelek a börtönből, Budapest, Kossuth, 1974. 189–190. o. Gábor György és Zsámboki Zoltán fordítása.).
2 A család nyilvánvalóan más „feladatokat” is ellát, mint egy IÁA-ét. A család közreműködik a munkaerő újratermelésében és a termelési mód függvényében lehet termelési és/vagy fogyasztási egység.
13 A „jog” egyaránt tartozik az (elnyomó) államapparátushoz és az IÁA-k rendszeréhez.
14 Krupszkaja egy pátosszal telt 1932-es írásában mesélt Lenin elkeseredett kísérleteiről és arról, amit férje bukásának tartott („A megtett út” [in Krupszkaja válogatott pedagógiai tanulmányai, Budapest, Tankönyvkiadó, 1952. 197–202. o. Lomb Kató fordítása – a ford.]).
15 Az IÁA-k osztályharcáról itt néhány szóban kifejtettek természetesen nem merítik ki az osztályharc kérdéskörét. A kérdés helyes feltevéséhez két irányelvet kell észben tartanunk. Az első irányelvet Marx fogalmazta meg A politikai gazdaságtan bírálatához írt előszavában: „Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak, és azt végigharcolják.” (MEM, 13., Budapest, Kossuth, 1965. 6–7. o.) Az osztályharc tehát ideologikus formákban fejeződik ki és folyik, így az IÁA-k formájában is. De az osztályharc jócskán túlnő ezeken a formákon, éppen ezért a kizsákmányolt osztályok képesek harcukat az IÁA-k formájában is folytatni, azaz képesek az uralkodó osztályok ellen fordítani az ideológia fegyverét. Ez a második irányelv szerint az osztályharc túlnő az IÁA-kon, mivel nem az ideológiában vagy a felépítményben, hanem az osztályviszonyok alapját képező termelési viszonyokban gyökerezik.

*

A termelési viszonyok újratermelése

Most már válaszolhatunk arra a hosszú oldalakon keresztül függőben hagyott fő kérdésünkre, hogy mégis mi biztosítja a termelési viszonyok újratermelését?

A topika nyelvén (alap és felépítmény) szólva azt mondhatjuk, hogy többnyire nem más, mint a jogi-politikai és ideológiai felépítmény.16

Azonban elengedhetetlennek tűnik meghaladni ezt a még mindig leíró nyelvezetet, ezért azt mondjuk, hogy a termelési viszonyok újratermelését az államhatalomnak az államapparátusokban – részben az (elnyomó) államapparátusban, részben az IÁA-kban – való gyakorlása biztosítja.

Kéretik tehát szem előtt tartani az eddig elmondottakat, amelyeket az alábbi három pontban foglalhatunk össze:
– minden államapparátus egyszerre működik elnyomás és ideológia révén, azzal a különbséggel, hogy az (elnyomó) államapparátus döntően elnyomás révén működik, míg az IÁA-k elsősorban az ideológia révén;
– míg az (elnyomó) államapparátus szervezett egység, amelynek különböző tagjai egy, az államhatalmat kézben tartó uralkodó osztályok politikai képviselői által megszabott osztályharcpolitika irányítása alatt állnak, addig az IÁA-k sokszínűek, különfélék, „viszonylag önállók” és képesek objektív teret nyújtani – hol korlátozott, hol szélsőséges formában – a tőkések és a munkások közötti osztályharc, illetve az annak alárendelt formákat kifejező ellentmondások számára;
– míg az (elnyomó) államapparátus egységét a hatalmat kézben tartó osztályok osztályharcpolitikáját kifejező és képviselői irányítása alatt álló központosított szervezet biztosítja, addig a különböző IÁA-k egységét – többnyire ellentmondásos formában – az uralkodó osztály ideológiája biztosítja.

Ha számot akarunk vetni ezekkel a jellemzőkkel, akkor a termelési viszonyok egyfajta „munkamegosztásként” felfogott újratermelését17 a következőképpen ábrázolhatjuk.

Önmagában az (elnyomó) államapparátus szerepe gyakorlatilag annyi, hogy (fizikai vagy nem fizikai) erőszakkal biztosítja a termelési viszonyok újratermelésének politikai feltételeit, amelyek végső soron a kizsákmányolás viszonyait rögzítik. Az államapparátus azonban javarészt nemcsak saját újratermelését segíti elő (a tőkés államokban léteznek katonatiszt-, politikus- és egyéb dinasztiák), hanem arról és főleg arról szól, hogy az elnyomás révén (a legbrutálisabb fizikai kényszertől a legegyszerűbb adminisztratív rendeletekig és tiltásokig, nyílt vagy rejtett cenzúráig stb.) az IÁA-k működésének politikai feltételeit biztosítsa.

Nagyrészt az IÁA-k biztosítják a termelési viszonyok újratermelését az elnyomó államapparátus „védőpajzsa” alatt. Ebben az államhatalmat kézben tartó uralkodó osztály uralkodó ideológiája óriási szerepet játszik. Az uralkodó ideológia közvetítése biztosítja az elnyomó államapparátus és az IÁA-k, valamint az IÁA-k közötti (olykor csikorgó) „összhangot”.

Mindezért az IÁA-k sokféleségének a termelési viszonyok újratermelésében betöltött, bennük közös és éppen ezért egyedi szerepét vizsgálva az alábbi elképzelésre jutottunk.

Napjaink tőkés társadalmi formáiban viszonylag sok IÁA-t találunk (oktatási, vallási, családi, politikai, szakszervezeti, tájékoztató, „kulturális” stb. apparátusok).

De a „jobbágyságon” alapuló (rendszerint feudálisnak nevezett) termelési mód társadalmi formáiról is megállapító, hogy bár egységes – már az abszolút monarchia, sőt, az első ókori államok óta ismert és a miénkre formai szempontból erősen hajazó – elnyomó államapparátussal rendelkezett, IÁA-ainak száma mégis jóval alacsonyabb volt, jellegük pedig sokkal inkább eltért egymástól. Megállapítjuk például, hogy a középkorban az egyház (vallási IÁA) számos olyan feladatot látott el – különösen kulturálisakat és az iskoláét –, amelyek ma több különböző, az akkori állapothoz képest újításnak számító IÁA-hoz tartoznak. Az egyház mellett ekkoriban a családi IÁA is jelentős szerepet játszott, összemérhetetlenül jelentősebbet, mint amelyet a tőkés társadalmi formákban tölt be. A látszat ellenére nemcsak az egyház és a család voltak ekkoriban IÁA-k, hanem létezett egy politikai IÁA is (rendi gyűlés, parlament, a politikai pártok elődeinek számító klubok és csoportok, városi és községtanácsok stb.). Amennyiben megkockáztathatunk egy szükségszerűen anakronisztikus kifejezést, úgy létezett egy jelentős „előszakszervezeti” IÁA is (kereskedők és bankárok befolyásos testületei, testvériségek stb.). A színházhoz hasonlóan az eleinte az egyházhoz tartozó, később pedig egyre inkább függetlenedő könyvkiadás és tájékoztatás is tagadhatatlan fejlődésen ment keresztül.

Vagyis az általunk nagy vonalakban vizsgált prekapitalista kort egyértelműen egy uralkodó IÁA, az egyház jellemezte, amely nemcsak vallási feladatokat látott el, hanem az iskolai, tájékoztató és „kulturális” feladatok nagy részét is. Nem véletlen tehát, hanem a vallási IÁA uralkodó helyzetéből következett, hogy a reformáció okozta XVI. századi megrendülésétől kezdve egészen a XVIII. századig tartó ideológiai küzdelem az egyház- és vallásellenes harcban összpontosult.

A Nagy Francia Forradalom célja és eredménye elsősorban nemcsak a feudális arisztokrácia által birtokolt államhatalom tőkések és kereskedők általi megragadása vagy a régi (elnyomó) államapparátus részleges megtörése és egy újabbal (pl. nemzeti hadsereg) való felváltása volt, hanem az első számú IÁA elleni támadás megindítása is. Ebből következett a papság polgári alkotmánya,18 az egyházi javak elkobzása és az új IÁA-k létrehozása az egyházi IÁA addigi uralkodó szerepének betöltésére.

A dolgok természetesen nem maguktól történtek, aminek bizonyítéka az 1801-es konkordátum, a Bourbon-restauráció és a nagyipari burzsoáziának a nagybirtokos arisztokrácia ellen vívott elhúzódó osztályharca az egyház korábbi funkciói – elsősorban az oktatás – feletti burzsoá hegemónia megteremtéséért a XIX. század folyamán. A burzsoázia a – még a forradalom első éveiben létrehozott, majd hosszú és véres harcok árán néhány hónapra 1848-ban, végül pedig a Második Császárság bukása utáni évtizedben visszaállított – új típusú, képviseleten alapuló demokratikus IÁA-ra támaszkodott az egyház ideológiai funkcióiért folytatott harcban, azaz annak érdekében, hogy ne csak politikai, hanem ideológiai hegemóniáját is biztosítsa, amely elengedhetetlen feltétele a tőkés termelési viszonyok újratermelésének.

Ezért felhatalmazva érezzük magunkat a következő tétel előterjesztésére, annak minden kockázatával együtt. Úgy gondoljuk, hogy a korábbi uralkodó IÁA elleni politikai és ideológiai osztályharc eredményeként az érett tőkés formákat az iskolai IÁA vezető szerepe jellemzi.

Ez a tétel paradoxnak tűnhet, hiszen mindenkinek – vagyis abban az ideologikus tükörben, amelyben a burzsoázia önmagát és az általa kizsákmányolt osztályokat látni szeretné – az a benyomása, hogy a tőkés társadalmi formákat nem az iskolai, hanem a politikai IÁA dominálja, azaz az általános választójog és a pártharcok alapján működő képviseleti demokrácia.

Még a legújabbkori történelem is azt mutatja, hogy a burzsoázia képes volt és jelenleg is tökéletesen képes a képviseleti demokráciától eltérő politikai IÁA-khoz alkalmazkodni. Hogy csak Franciaországot említsük, a burzsoázia elfogadta az Első és Második Császárságot, az alkotmányos monarchiát (XVIII. Lajos és X. Károly), a parlamentáris monarchiát (Lajos Fülöp) és az elnöki köztársaságot (de Gaulle) is. Angliában mindez még nyilvánvalóbb, ugyanis az ottani forradalom burzsoá szemszögből különösen „sikeresnek” bizonyult. A francia burzsoáziával ellentétben – amely a kisnemesség ostobaságának köszönhetően kénytelen volt beletörődni abba, hogy „forradalmi napok”, parasztok és plebejusok segítségével kellett megragadnia a hatalmat, amiért aztán iszonyatos árat fizetett – az angol képes volt „összeállni” az arisztokráciával, és azzal hosszú időn keresztül „megosztani” az államhatalom birtoklását és az államapparátus használatát („És a földön békesség a jóakaratú uralkodó osztályoknak!”). Németország esete még ennél is nyilvánvalóbb, hiszen annak imperialista burzsoáziája a (Bismarck által megtestesített) imperialista junkerek  hadserege és rendőrsége által védett és irányított politikai IÁA alatt rontott be a történelembe, mielőtt a weimari köztársaságon „átrobogva” rábízta volną magát a nácizmusra.

Komoly okunk van azt gondolni, hogy a burzsoázia első számú, vagyis uralkodó IÁA-nak – a politikai IÁA színjátéka ellenére – az iskolát tartotta, amely voltaképpen a régi IÁA, vagyis az egyház funkcióit helyettesíti. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy az egyház és a család párosát az iskola és a család párosa váltotta fel.

Miért az iskola a tőkés társadalmi formák uralkodó IÁA-ja, és hogyan működik?

Egyelőre elegendő a következőket elmondani:
– Mindegyik IÁA – bármilyen is legyen – ugyanarra az eredményre törekszik, tehát a termelési viszonyok, azaz a tőkés kizsákmányolás újratermelésére.
– Valamennyi IÁA-nak a maga módján ez a célja. A politikai apparátus azzal, hogy az egyént aláveti az állam politikai ideológiájának, a „közvetett” (képviseleti) vagy „közvetlen” (népszavazáson alapuló vagy fasiszta) „demokrácia” ideológiájának. A tájékoztató apparátus azzal, hogy a sajtó, a rádió, a tévé segítségével az „állampolgároknak” megadja mindennapi nacionalizmusukat, sovinizmusukat, liberalizmusukat, erkölcsüket stb. Ugyanez vonatkozik a kulturális apparátusra is (a sport szerepe elsőrendű a sovinizmusban) stb. A vallási apparátus azzal, hogy a prédikációkban, valamint a születés, a házasság és a halál nagy szertartásain emlékeztet arra, hogy az ember csak por és hamu, kivéve ha felebarátait annyira szereti, hogy a másik orcáját is odafordítja az első olyannak, aki pofon vágja. A családi apparátus… de ne is folytassuk.
– Habár ezt a koncertet egy partitúrából vezénylik, néha mégis mellékzöngék zavarják meg (a régi uralkodó osztályok maradványaié, a proletároké és szervezeteiké). A jelenlegi uralkodó osztály ideológiai partitúrájának zenéjébe foglaltatnak a „nagy ősök” humanizmusának fő motívumai, a kereszténységet megelőző „görög csoda”, majd „Róma, az örök város” dicsősége, az egyéni és közérdek, a nacionalizmus, erkölcsiség, takarékosság stb.
– Habár zenéje olyan halk, hogy alig lehet meghallani, ezt a koncertet mégis egy IÁA vezényli. Ez a karmester pedig az iskola.

Minden társadalmi osztály gyerekeit magához veszi már az óvodában, és ettől fogva régi és új módszerekkel éveken át a „know-how”-t – az uralkodó ideológiába csomagolva (francia, matematika, természetismeret, szaktudományok, szépirodalom) vagy egész egyszerűen az uralkodó ideológiát a maga tiszta formájában (erkölcs, állampolgári ismeretek, filozófia) – veri a gyerekekbe, abban az életkorban, amikor – a családi és az iskolai államapparátusok szorításában – a „legsebezhetőbbek”. A munkások és szegényparasztok gyerekeinek hatalmas tömegét szívja fel a „termelés” nagyjából tizenhat éves korukban. Az iskoláskorú fiatalok egy másik része folytatja tanulmányait, és a nehézségek ellenére továbbhalad a kis- és középvezetői, alkalmazotti, alacsony és magasrangú köztisztviselői, illetve mindenféle kispolgári állásokhoz vezető úton. Fennmaradó részük pedig eléri a csúcsot, ahol vagy félig munkanélküli értelmiségi lesz belőlük, vagy „értelmiségi csapatmunkában” vesznek majd részt a kizsákmányolás (tőkések, menedzserek stb.) és az elnyomás ágenseiként (katonák, rendőrök, politikusok, közszolgák stb.) vagy az ideológia szakembereiként (ide tartoznak a mindenféle papok, akik többnyire meggyőződéses „világiak”).

Gyakorlatilag az oktatás bármely szakaszában kibocsátott tömeg el van látva annyi és olyan ideológiával, amely megfelel az osztálytársadalomban betöltött szerepének, legyen az a kizsákmányolté (akinek „szakmai”, „erkölcsi”, „civil”, „nemzeti” és apolitikus „tudata” magasan „fejlett”), a kizsákmányolás ágenséé (a „háeres”, aki tudja hogyan kell parancsolni a munkásoknak és beszélni velük), az elnyomás ágenséé (akinek tudnia kell parancsolni és „visszapofázás nélkül” engedelmeskedni, illetve idomulni a politikai vezetők demagóg retorikájához) vagy az ideológia szakemberéé (aki képes a tudatot belátással, vagyis megvetéssel, zsarolással és demagógiával irányítani, összhangban az erkölccsel, az erénnyel, a „transzcendenciával”, a nemzet eszméjével, Franciaországnak a világban betöltött szerepével stb.).

A mindezekkel ellentétes erények (szerénység, beletörődés, részleges behódolás, cinizmus, megvetés, emelkedettség, biztonság, kiválóság, sőt, simulékony beszéd és alkalmazkodókészség) egy részét persze a családnak, az egyháznak, a hadseregnek, a szép könyveknek, a filmeknek, sőt, a stadionoknak köszönhetően tanuljuk meg. De egyetlen IÁA sem rendelkezik a tőkés társadalmi formák gyerekeinek kötelezett (ráadásul ingyenes) hallgatóságával a hét 5–6 napján naponta 8 órában.

Az uralkodó osztály ideológiájának tömeges bevésésébe csomagolt know-how-k elsajátításával többnyire újratermelődnek a tőkés társadalmi formák termelési viszonyai, azaz a kizsákmányoltaknak kizsákmányolókhoz és a kizsákmányolóknak a kizsákmányoltakhoz való viszonya. Az iskola általánosan elfogadott ideológiája – az uralkodó burzsoá ideológia egyik nélkülözhetetlen formájaként – persze eltakarja és elrejti ezeket a tőkés rend számára létfontosságú eredményt hozó mechanizmusokat. Ez az ideológia az iskolát semleges és ideológiamentes környezetként mutatja be (hiszen nem vallási intézmény), ahol a „szülők” (akik, gyerekeik tulajdonosaiként, szabadok) által (teljes bizalommal) rájuk bízott gyermekek „lelkiismeretét” és „szabadságát” tiszteletben tartó tanárok saját példájuk, ismereteik, olvasmányaik és „nemesítő” erényeik révén elvezetik őket a felnőttkori szabadsághoz, erkölcsösséghez és felelősséghez.

Elnézést kérek azoktól a tanároktól, akik borzalmas körülmények között próbálják az ideológia, a rendszer és az őket alkalmazó gyakorlat ellen fordítani azt a néhány fegyvert, amit az általuk „oktatott” történelemben vagy ismeretek közt találtak. Ők amolyan hősfélék. Ám az ilyenek ritkák, és mennyien vannak (a többség), akik nem is kételkednek az (őket lefegyverző és eltaposó) rendszer által rájuk kényszerített „munkát” illetően, sőt, ami még rosszabb, azt szívvel-lélekkel végzik a legnagyobb céltudatossággal (a híres új módszerek!). Ezt annyira nem fogják fel, hogy önfeláldozásukkal hozzájárulnak az iskoláról alkotott ideologikus elképzelés megőrzéséhez és fenntartásához, miszerint az iskola ugyanolyan „természetes”, nélkülözhetetlen és hasznos, sőt, korunknak ugyanolyan jótevője, mint amilyen „természetes”, nélkülözhetetlen és önzetlen volt az egyház néhány évszázaddal ezelőtt élt elődeink számára.

Napjainkra az egyházat az iskola váltotta fel az uralkodó IÁA szerepében. Társul a családdal, ahogyan régen az egyház is társult vele. Megállapíthatjuk tehát, hogy az előbb említett, az iskolarendszert világszerte megkérdőjelező és példátlanul súlyos ellentmondás – amely gyakran összefonódik egy másik, a család intézményét felbomlasztó (a Kommunista kiáltványban már említett) ellentmondással19 – politikai értelmet nyer, amennyiben tekintetbe vesszük, hogy az iskola (illetve az iskola és a család párosa) képezi az uralkodó IÁA-t, vagyis azt az apparátust, amely meghatározó szerepet játszik egy olyan termelési mód termelési viszonyainak újratermelésében, amelynek létezését világméretű osztályharc fenyegeti.

16 Jobbára, mivel a termelési viszonyokat mindenekelőtt a termelési folyamat anyagi bázisa és körforgásjellege termeli újra, de ne feledjük, hogy az ideológiai viszonyok ezekben az folyamatokban is közvetlen szerepet játszanak.
17 Pontosabban az újratermelésnek azt a részét, amelyhez az elnyomó államapparátus és az IÁA-k hozzájárulnak.
18 Vö. „A papság polgári alkotmánya (1790. július 12.)”, in Hahner Péter (szerk.) A nagy francia forradalom dokumentumai, Budapest, Osiris, 1999. 109–114. o. Hahner Péter fordítása. – a ford.
19 Vö. „Mi a jelenlegi, a polgári család alapja? A tőke, a magánszerzés. Teljesen kifejlett alakban ez a család csak a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár kényszerű családtalansága és a nyilvános prostitúció. A burzsoá családja természetesen megszűnik e kiegészítőjének a megszűnésével, és mindkettő eltűnik a tőke eltűnésével. Szemünkre vetitek, hogy mi meg akarjuk szünteni azt, hogy a szülők kizsákmányolják gyermekeiket? Ezt a bűntényt beismerjük. De, mondjátok ti, mi megszüntetjük a legmeghittebb viszonyokat, amikor az otthoni nevelés helyébe a társadalmit tesszük. Vajon nem a társadalom határozza-e meg a ti nevelésteket is? Nem azok a társadalmi viszonyok határozzák-e meg, amelyek közt neveltek, a társadalomnak az iskola stb. révén történő közvetlenebb vagy közvetettebb beavatkozása? Nem a kommunisták találták ki a társadalom hatását a nevelésre; ők csupán megváltoztatják e hatás jellegét, kiragadják a nevelést az uralkodó osztály befolyása alól. A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak, minél inkább széttépi a nagyipar a proletárok minden családi kötelékét, minél inkább változtatja a gyermekeket közönséges kereskedelmi cikké és munkaszerszámmá.” (Marx – Engels, „A Kommunista Párt kiáltványa”, in MEM, 4., Budapest, Kossuth, 1959. 436–437. o.) – a ford.

*

Az ideológiáról

Amikor bevezettük az IÁA fogalmát és azt mondtuk, hogy azok az „ideológia révén” működnek, akkor egy olyan realitásra hivatkoztunk, amelyről ejtenünk kell néhány szót: az ideológiára.

Tudjuk, hogy az ideológia kifejezést Cabanis, Destutt de Tracy és barátaik találták ki az eszmék (genetikus) elméletének megnevezésére. A tőlük átvett kifejezést ötven évvel később teljesen más értelemben kezdi használni ifjúkori műveiben Marx: az ideológia egy ember vagy egy társadalmi csoport szellemiségét uraló eszmék, elképzelések rendszere. A politikai-ideológiai harc – amelyet már a Rheinische Zeitungban megjelent cikkeivel is folytatott – azonban gyorsan szembesítette Marxot a valósággal, ami arra ösztönözte, hogy újragondolja első benyomásait.

Itt azonban egy eléggé meglepő ellentmondásba ütközünk. Minden jel arra utalt, hogy Marx egy ideológiaelméletet fog kidolgozni. Az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratok után A német ideológia valóban szolgál egy kifejtett ideológiaelmélettel, de nem marxistával (ezt mindjárt látni fogjuk). A tőkében viszont – még ha tartalmaz is a különböző ideológiákról tett elméleti megállapításokat (amelyek közül a vulgáris közgazdászokéról szóló a leglátványosabb) – nincs nyoma egy ilyen, az általában vett ideológiáról szóló elméletnek.

Szeretném vállalni az első és igencsak hozzávetőleges vázlat elkészítésének kockázatát. A kifejtett tételek egyáltalán nem rögtönzöttek, de csak beható tanulmányokkal és elemzésekkel lehetséges alátámasztani és bizonyítani, vagyis igazolni és helyesbíteni őket.

Az ideológiának nincs története

Első lépésben magyarázzuk meg néhány szóban, hogy mi is az, ami szerintünk megalapozza, vagy legalábbis megteremti egy általános ideológiaelmélet lehetőségét, hiszen az egyes ideológiák regionális (vallási, erkölcsi, jogi, politikai) formájuktól függetlenül mindig osztályszempontokat fejeznek ki.

Nyilvánvaló, hogy e kettősség miatt ki kell dolgozni az ideológiák elméletét. Látni fogjuk, hogy az ideológiák elmélete végső soron a társadalmi formák, azaz a társadalmi formákat jellemző termelési módok és az azok közepette kialakuló osztályharcok történetén alapul. Ebben az értelemben világos, hogy nem lehet szó az ideológiák általános elméletéről, mivel (az regionális és osztályviszonyok említett kettőse által meghatározott) ideológiáknak van történetük, amely végső fokon nyilvánvalóan az ideológiákon túl – de azok közreműködésével – határozódik meg.

Viszont amennyiben egy általános ideológiaelmélet kidolgozására vállalkozom – amely valóban elméletileg magyarázná azt, amin a különböző ideológiák elméletei alapulnak – akkor ez látszólag paradoxonhoz vezet, amit úgy fogalmaznék meg, hogy az ideológiának nincs története.

Ismert, hogy ez a megfogalmazás szó szerint megjelenik A német ideológiában. Marx a metafizika kapcsán említi, aminek szerinte ugyanúgy nincs története, mint az erkölcsnek (azaz az ideológia többi formájának).20

A német ideológiában ez a megfogalmazás nyíltan pozitivista kontextusban jelenik meg: az ideológia tiszta illúzió, álom, vagyis semmi, minden realitása önmagán kívül helyezkedik el. Az ideológiát Marx képzeletbeli konstrukciónak tartja, amelynek szerepe pontosan megegyezik az álom elméleti státuszával a Freud előtti szerzőknél. Számukra az álom a „nappali maradványok” tetszőleges összetételben és elrendezésben, néha „fordítva”, vagyis „rendezetlenül” megjelenő, tisztán képzeletbeli, tehát valótlan eredménye. Számukra a szem lehunyása utáni álom csupán az üres és valótlan képzelet önkényes „barkácsolása” az egyetlen teljes és pozitív valóság, azaz a nappal maradványaiból összetákolt valóság. Pontosan ez a filozófia és az ideológia státusza (mivel a filozófia elsősorban ideológia) A német ideológiában.

Az ideológia tehát Marx számára a képzelet barkácsolása, csupán üres és hiábavaló álom, amelyet az egyetlen teljes és pozitív valóság, azaz az anyagi létüket megtermelő konkrét, anyagiságukban létező egyének konkrét történetének „nappali maradványai” alkotnak. Ennek köszönhető, hogy A német ideológiában az ideológiának nem saját, hanem csak önmagán kívüli története van, méghozzá az egyetlen létező történelemben, a konkrét egyénekében stb. A német ideológiának az a tétele, miszerint az ideológiának nincs története, tisztán negatív tétel, mivel egyszerre jelenti, hogy
– a tiszta álomként felfogott ideológia semmi (amelyet ki tudja, milyen hatalom gyárt, ha nem a munkamegosztásból fakadó elidegenedés, de mondjuk ez is egy negatív meghatározás) és
– az ideológiának nincs története, ami egyáltalán nem jelenti, hogy nem is lehet neki (éppen ellenkezőleg, hiszen visszája a valós történelemnek, annak üres és halovány mása), de nincs saját története.

Az általam megvédeni kívánt tételforma szerint A német ideológia szavaival él („az ideológiának nincs története”), miközben alapvetően tér el annak pozitivista-historicista tételétől.

Egyrészt azt gondolom, hogy lehetséges azt mondani, hogy az ideológiáknak saját történetük van (még akkor is, ha azt végső fokon az osztályharc határozza meg), másrészt viszont azt is gondolom, hogy az általában vett ideológiának nincs története, de nem a szó negatív (hogy története önmagán kívül lenne), hanem abszolút pozitív értelmében.

Ez az értelem akkor pozitív, ha az ideológiát olyan struktúra és működés jellemzi, amely egy nem történelmi, vagyis össztörténelmi [omni-historique] realitássá teszi abban az értelemben, hogy ez a struktúra és ez a működés ugyanabban a változatlan formában van jelen a történelem egészében – a Kommunista kiáltványnak a történelmet osztályharcok, vagyis osztálytársadalmak történeteként meghatározó értelmében.21

Hogy egy elméleti megjegyzéssel szolgáljak, azt mondanám, hogy – a freudi módon felfogott álom példájához visszatérve – javaslatunk a következő: az ideológiának nincs története, de közvetlen kapcsolatba lehet és kell hozni (nem önkényes, hanem épp ellenkezőleg, elméletileg szükségszerű módon, mivel a kettő között szoros kapcsolat van) Freudnak azzal a tételével, hogy a tudattalan örök, vagyis nincs története.22

Amennyiben az örökkévalóság nem az (időbeli) történelem egészéhez viszonyított transzcendenciát, hanem egy mindenütt jelenvaló és történelemfeletti – vagyis formáját tekintve a történelem egésze folyamán változatlan – létezést jelent, akkor Freud kifejezését szó szerint átvéve azt mondanám, hogy akár a tudattalan, az ideológia is örök. Ehhez hozzátenném, hogy a párhuzamot elméletileg indokolja a tény, hogy a tudattalan örökkévalósága nem független az általában vett ideológiáétól.

Ezért áll módunkban – még ha csak előfeltételezésként is – javaslatot tenni az ideológia általános elméletére abban a formában, ahogy Freud állt elő a tudattalan általános elméletével.

Figyelembe véve az eddig elmondottakat, illetve a kifejtés könnyebbé tétele érdekében szeretnénk az ideológia kifejezéssel az általában vett ideológiát jelölni, amelyről az imént állítottam, hogy nincs története vagy – ami ugyanazt jelenti – örök, azaz mindenütt jelenvaló és formáját tekintve a történelem (= a társadalmi formák, így az osztályok történetének) egésze folyamán változatlan. Egyelőre csak az „osztálytársadalmakra” és történetükre szorítkozom.

Az ideológia az egyének létezésük valós feltételeihez való képzelt viszonyának „ábrázolása”

Az ideológia struktúrájáról és működéséről szóló fő tétel felállítása érdekében először egy negatív és egy pozitív tételt állítok fel. Az egyik az ideológia képzeletbeli formában „kifejeződő” tárgyát érinti, a másik pedig az ideológia anyagi jellegét.

1. tétel: Az ideológia az egyének létezésük valós feltételeihez való képzelt viszonyának „ábrázolása”.

A vallási, erkölcsi, jogi, politikai stb. ideológiákat általában „világnézetnek” szokás nevezni. Akárcsak egy „primitív társadalom” mítoszait kutató etnológus, természetesen mi is elfogadjuk – már ha az ideológiák egyikét sem éljük meg igazságként (pl. az Istenbe, kötelességtudatba, igazságosságba stb. vetett „hit”) –, hogy az általunk kritikusan szemlélt ideológiák, ezek a „világnézetek” többnyire képzeletbeliek, vagyis „nem felelnek meg” a valóságnak.

Ugyanakkor – még ha nem is felelnek meg a valóságnak és ezért illúziónak minősülnek – feltételezzük, hogy az ideológiák alludálnak a valóságra, utalnak rá, és így „értelmezésük” elegendő ahhoz, hogy a képzelt világkép mögött rátaláljunk a világ valóságára (ideológia = illúzió/allúzió).

A különböző értelmezések közül a legismertebbek a XVIII. században elterjedt mechanikus (Isten a valóságos király képzeletbeli mása) és az első egyházatyák által bevezetett, majd Feuerbach és a tőle származó teológiai-filozófiai iskola (pl. a teológus Barth) által átvett „hermeneutikai” változat (Feuerbach szerint pl. Isten a valóságos ember lényege). A lényeg, hogy az ideológia képzeletbeli áttételét (és annak megfordítását) értelmezve arra a következtetésre jutunk, hogy az ideológiában létezésük valós feltételeit képzelt formában mutatják fel önmaguknak az emberek.

Sajnos ez az értelmezés függőben hagy egy apró problémát: miért van az embereknek „szükségük” létezésük valós feltételeinek képzeletbeli áttételére ahhoz, hogy létezésük valós feltételeit maguknak „felmutathassák”?

Az első válasz (XVIII. század) egyszerű megoldást kínál: mindez a papok vagy a zsarnokok hibája, akik nemes hazugságokat23 „eszeltek ki”,24 az emberek pedig – abban a hiszemben, hogy az Istennek engedelmeskednek – papoknak és zsarnokoknak engedelmeskedtek, akik egymással többnyire szövetségben álltak, hiszen vagy a papok szolgálták a zsarnokokat, vagy – a „teoretikusok” politikai helyzetének megfelelően – fordítva. A valós létfeltételek képzeletbeli áttételének oka tehát néhány cinikus ember létezése, akiknek uralma a „nép” felett, illetve annak kizsákmányolása egy hamis világképen alapul, amelyet azért találták ki, hogy a képzelet feletti uralom megszerzésével rabszolgasorba taszítsák a lelkeket.

A második válasz (Feuerbaché, amelyet fiatalkori műveiben Marx szó szerint vett át) „mélyrehatóbb”, de ugyanolyan téves. Ez is magyarázatot keres és talál az emberek valós létfeltételeinek áttételére és képzeletbeli torzulására, vagyis az emberek valós létfeltételeinek a képzeltbe való elidegenülésében. Ennek oka már nem a papok és zsarnokok aktív, illetve áldozataik passzív képzelete, hanem az emberek létfeltételeit uraló anyagi jellegű elidegenedés. Ezért védelmezi Marx A zsidókérdéshezben és máshol azt a feuerbachi gondolatot, hogy valós létfeltételeikről az emberek azért alkotnak tőlük elidegenült (= képzeletbeli) képet, mert maguk a létfeltételek elidegenítőek (az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratok szerint ezeket a feltételeket az elidegenedett társadalom lényege, az „elidegenült munka” határozza meg).25

Ezek az értelmezések tehát szó szerint feltételezik és veszik alapul azt a tételt, miszerint az ideológia képzeletbeli világképében az emberek létfeltételei, következésképpen az ő való világuk tükröződik.

Itt tehát visszatérek egy korábban már említett tételhez: az „emberek” az ideológiában nem létezésük valós feltételeit, való világukat „mutatják fel önmaguknak”, hanem mindenekelőtt a számukra ott megmutatkozó létfeltételeikhez fűződő viszonyukat. Ez a kapcsolat áll minden a való világról alkotott ideologikus és ezért képzeletbeli ábrázolás középpontjában. Ebben a viszonyban rejlik a való világ ideologikus ábrázolását jellemző képzeletbeli torzulás „oka”. Pontosabban azt kellene állítanunk – elhagyva az okság nyelvezetét –, hogy e viszony képzeletbeli jellegének köszönhető mindaz a képzeletbeli torzulás, amelyet minden ideológiában megfigyelhetünk (ha nem az igazságában élünk).

Amennyiben igaz, hogy – marxizmus nyelvén szólva – a termelésben, a kizsákmányolásban, az elnyomásban, az ideologizálásban és a tudományos gyakorlatban tevékenykedő egyének valós létfeltételeinek ábrázolása végső fokon a termelési viszonyok és az azokból magyarázható viszonyok kérdése, akkor minden ideológia – képzeletbelisége folytán szükségszerűen torzítva – elsősorban az egyéneknek a termelési viszonyokhoz és az azokból magyarázható további viszonyokhoz fűződő (képzelt) viszonyát, nem pedig a létező termelési viszonyokat (és az azokból magyarázható további viszonyokat) tükrözi. Az ideológiában tehát nem az egyének létezését befolyásoló valós viszonyok rendszere tükröződik, hanem ezen egyének képzelt viszonya azokhoz a valós viszonyokhoz, amelyek között élnek.

Amennyiben ez így van, akkor a valós viszonyok ideológiában tetten érhető képzeletbeli torzulásának „okára” vonatkozó kérdést egy másikkal kell helyettesítenünk: az egyének létfeltételeikhez, valamint a köz- és magánéletüket meghatározó társadalmi viszonyokhoz fűződő (egyéni) viszonyukról alkotott elképzelése miért szükségképpen képzeletbeli? Milyen természetű ez a képzeletbeliség? Ez a kérdésfeltevés egyszerre cáfolja meg a nagy ideológiai misztifikáció alkotóit egyének „klikkjében”26 (papok vagy zsarnokok) tettenérő, illetve a való világ elidegenedett jellegében kereső magyarázatokat. Hogy ez miért van így, az a továbbiakban fog kiderülni, de egyelőre ne siessünk előre.

20 Vö. „Az emberek agyában levő ködképződmények is az ő anyagi, empirikusan megállapítható és anyagi előfeltételekhez kötött életfolyamatuk szükségszerű párlatai. Az erkölcs, vallás, metafizika és egyéb ideológia és a nekik megfelelő tudatformák ilyenképpen nem tartják meg többé az önállóság látszatát. Nincsen történetük, nincsen fejlődésük, hanem az anyagi termelésüket és anyagi érintkezésüket kifejlesztő emberek ezzel a valóságukkal együtt gondolkodásukat és gondolkodásuk termékeit is megváltoztatják. Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (Marx – Engels, A német ideológia, Budapest, Helikon, 1974. 30. o. Kislégi Nagy Dénes fordítása. – a ford.
21 „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” (MEM, 4., 442. o.) – a ford.
22 „Az UBW-rendszer folyamatai időtlenek, tehát nincsenek időben rendeződve, az eltelt idő mit sem változtat állapotukon, egyáltalán semmiféle viszonyban nem állanak az idővel.” (Freud, Sigmund, „A tudattalan”, in Uő. Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások, Budapest, Filum Kiadás, 1997. 98–99. o. Berényi Gábor, Májay Péter és Szalai István fordítása.) – a ford.
23 Vö. Platón, Az állam, Budapest, Atlantisz, 2018. 166. o. (389 b) és 208–210. o. (414 b–415 d) Steiger Kornél fordítása. – a ford.
24 Vö. „[A] gazdag a szükség nyomása alatt, végül is kieszelte a legkörültekintőbb tervet, mely az emberi szellemben valaha megfogant, mégpedig azt, hogy a maga javára fordítja az ellene támadók erőit is, védelmezőivé teszi ellenfeleit, új alapelveket sugall és új intézményeket ad nekik […].” (Rousseau, Jean-Jacques, „Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól”, in Uő. Politikafilozófiai írások, Budapest, Atlantisz, 2017. 134. o. Kis János fordítása.; Althusser álláspontjának részletesebb taglalásához lásd „Marxizmus és humanizmus”, in Marx – az elmélet forradalma, 68–72. o.) – a ford.
25 Vö. Marx, „Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”, in MEM, 42., Budapest, Kossuth, 1981. 82–94. o. – a ford.
26 Szándékosan használom ezt a nagyon modern kifejezést, ugyanis még kommunisták közt is mindennapos az ilyen-olyan politikai eltévelyedéseket (jobb- vagy baloldali opportunizmust) egy „klikk” tevékenységével „magyarázni”.

2. tétel: Az ideológia anyagi létezéssel bír.

Már érintettük ezt a tételt, amikor azt mondtuk, hogy az ideológia összetevőinek tűnő „eszmék”, „elképzelések” stb. nem szellemi, ideális vagy spirituális, hanem anyagi létezéssel bírnak. Arra is utaltunk már, hogy az „eszmék” szellemi, ideáltipikus vagy spirituális létezése kizárólag az „eszme” és az ideológia egyik ideológiájának köszönhető, valamint – tegyük hozzá – annak az ideológiának, amely a tudományok megjelenése óta „megalapozni” látszik ezt a felfogást, vagyis azt, hogy a tudósok spontán ideológiája szerint mit is jelentenek az „eszmék”, legyenek akár igazak, akár hamisak. Ez a tétel természetesen nincs meggyőzően bizonyítva. Csak annyit kérünk, hogy – mondjuk a materializmus nevében – hitelezzünk neki némi bizalmat. Bizonyításához további hosszas fejtegetésekre volna szükség.

Az ideológia természetének további elemzéséhez az „eszmék” vagy más „elképzelések” – spiritualitása helyett – anyagi létezésének feltételezésére van szükségünk. Ez inkább csak azért hasznos, mert jobban kidomborítja azt, amit az ideológia bármely kicsit is komolyan vehető elemzése még a legkevésbé kritikus megfigyelő számára is tapasztalatilag bizonyít.

Az IÁA-król és gyakorlatukról azt mondtuk, hogy mindegyikük egy-egy ideológia megvalósítása (a különböző regionális – vallási, erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai stb. – ideológiák egységét az uralkodó ideológiának való alárendelődésük biztosítja). Visszatérünk tehát ahhoz a tételhez, miszerint egy ideológia mindig apparátusban, saját gyakorlatában vagy gyakorlataiban létezik, ez a létezés pedig anyagi jellegű.

Természetesen az ideológia apparátusban és saját gyakorlataiban való anyagi létezése nem azonos egy kockakő vagy egy fegyver anyagi létezésével. Minősítsenek bár ezért neoarisztoteliánusnak (megjegyezve, hogy Marx nagyra becsülte Arisztotelészt), akkor is azt mondjuk, hogy az anyagot „több értelemben” tárgyaljuk, pontosabban különböző létmódjai vannak, amelyek végső fokon mind a „fizikai” anyagban gyökereznek.

Most pedig fogjuk rövidre, és nézzük meg, mi történik azokkal az „egyénekkel”, akik egy ideológiában, vagyis egy olyan meghatározott (vallási, erkölcsi stb.) világképben élnek, amelynek képzeletbeli torzulása létfeltételeikhez – vagyis végső fokon osztály- és termelési viszonyokhoz – fűződő képzelt viszonyuktól függ (ideológia = a valós viszonyokhoz fűződő képzelt viszony). Azt állítjuk, hogy ez a képzelt viszony maga is anyagi létezéssel bír.

Vagyis a következőket állapítjuk meg.

Ezek az egyének hisznek Istenben, a kötelességtudatban, a törvényben stb. Hitük (hasonlóan mindenki máshoz, vagyis mindazokhoz, akik egy, az ideológiáról alkotott ideologikus képben élnek, amely az ideológiát meghatározásuknál fogva csak spirituálisan létező eszmékre redukálja) eszméik részét képezi, vagyis hozzájuk mint a hitük eszméit tartalmazó tudattal rendelkező szubjektumokhoz tartozik. Mindebből, vagyis az így kapott, teljes mértékben ideologikus „fogalmi” rendszerből (egy szubjektum, amelynek tudata szabadon formálja vagy ismeri fel a hitét képező eszméket) az említett szubjektumok (anyagi) viselkedése természetes módon következik.

A szóban forgó egyén így vagy úgy viselkedik, ilyen vagy olyan magatartást sajátít el, ezen felül pedig részt vesz bizonyos olyan, az ideológiai apparátusok által szabályozott gyakorlatokban, amelyeken a szubjektumként tudatosan és szabadon választott eszméi „alapulnak”. Ha Istenben hisz, akkor templomba jár, részt vesz az istentiszteleten, letérdel, imádkozik, meggyónja bűneit, vezekel (régen ez a kifejezés [fait pénitence] a köznapi használatban anyagi jellegű büntetést jelentett) és persze bűnbánatot gyakorol, majd kezdi elölről stb. Ha a kötelességtudatban hisz, akkor a szertartásos gyakorlatok „jó erkölcseivel” összhangban fog viselkedni. Ha az igazságosságban hisz, akkor szó nélkül veti alá magát a törvényeknek, sőt, megsértésük esetén akár még tiltakozik is, petíciókat ír alá, tüntetni megy stb.

Ebből a sémából tehát kiderül, hogy az ideológiáról alkotott ideologikus kép maga is kénytelen felismerni, hogy minden önálló „tudattal” rendelkező, és ilyen módon a sugalmazott „eszméket” szabad akaratából elfogadó és azokat valló „szubjektumnak” kötelessége „eszméivel összhangban” cselekedni, vagyis szabad szubjektumként választott eszméit be kell építenie anyagi jellegű cselekedeteinek gyakorlatába. Ennek hiányában „helytelenül” cselekszik.

Amennyiben a szubjektum nem a hite szerint cselekszik, akkor az azért van, mert helyette mást tesz. Ez arra enged következtetni – továbbra is az idealista sémát alkalmazva –, hogy más eszméket hord a fejében, mint amiket hirdet, és az előbbiekkel összhangban cselekszik, azaz „következetlen” („senki sem készakarva gonosz”),27 cinikus vagy perverz.

Az ideológia ideológiája tehát minden esetben elismeri – képzeletbeli torzulása ellenére –, hogy az emberi szubjektum „eszméi” saját cselekedeteiben léteznek vagy létezniük kell azokban. Ha ez nem így volna, akkor az ideológia ideológiája más eszméket kölcsönözne neki, amelyek (akár perverz) cselekedeteivel is összhangban állnának. Ez az ideológia cselekedetekről beszél, mi viszont gyakorlatokban megtestesülő cselekedetekről beszélünk. Észre fogjuk venni, hogy ezeket a gyakorlatokat olyan szertartások szabályozzák, amelyekbe – egy ideológiai apparátus anyagi létezésén belül – a cselekedetek beleíródnak, legyen ez akármilyen kis része is az apparátusnak: egy kis temetés, egy kis istentisztelet a templomban, egy kis foci a klubban, egy nyílt nap az iskolában, egy párt alapszervezeti ülése vagy politikai nagygyűlése stb.

Egyébként Pascal védekező „dialektikájának” köszönhetjük azt a csodálatos kifejezést, amely lehetővé teszi, hogy felforgassuk az ideológia fogalmi sémájának rendjét. Pascal körülbelül a következőket mondja: „Térdeljetek le, kezdjetek el imádkozni, és hinni fogtok.”28 Ezzel botrányosan felforgatja a dolgok rendjét, és – akárcsak Krisztus – nem békét, hanem kardot hoz,29 mindezt meglehetősen kevéssé keresztényi módon botránnyal tetézve (mert jaj annak, aki botrányt hoz a földre!). Áldott botrány ez, amely a janzenista dacnak köszönhetően olyan nyelv használatára készteti Pascalt, amellyel közvetlenül a valóságot nevezi meg.

Engedtessék meg, hogy – lehetőség szerint – Pascalt és a kora vallási IÁA-jával folytatott ideológiai harcának érveit elhagyva egy jóval inkább marxista nyelv használatával éljünk, mert egy jelenleg még feltérképezetlen területre tesszük most a lábunkat.

Csak egyetlen szubjektumot (egy ilyen vagy olyan egyént) tekintve mondhatjuk tehát azt, hogy hitének eszméi anyagi létezéssel bírnak, amennyiben eszméi anyagi jellegű gyakorlatokba ágyazott anyagi jellegű cselekedetek, amelyeket a szubjektum eszméihez kötődő anyagi jellegű ideológiai apparátus által meghatározott anyagi jellegű szertartások szabályoznak. Természetesen a javaslatunkban szereplő négyszeres „anyagi” jelző különböző módon értendő: egy istentiszteleten való részvétel, egy letérdelés, egy keresztvetés vagy meaculpázás, egy mondat, egy ima, egy gyónás, egy penitencia, egy tekintet, egy kézfogás, egy külső vagy „belső” beszéd (tudat) anyagisága nem azonos egymással. Az anyagiság módozatai közötti különbségek elméletével azonban most nem foglalkozunk.

Ettől függetlenül a dolgok felforgatott rendjének bemutatásakor még egyáltalán nem „felforgatásról” van szó, hiszen megállapítható, hogy míg bizonyos fogalmak egyszerűen csak hiányoznak az új szemléletből, addig más fogalmak megmaradtak, illetve új kifejezések is megjelentek:
– Eltűnnek: eszmék
– Megmaradnak: szubjektum, tudat, hit, cselekedet
– Megjelennek: gyakorlat, szertartások, ideológiai apparátus

Ez tehát nem felforgatás [renversement] (kivéve abban az értelemben, mint amikor azt mondjuk, hogy egy kormány megbukik, vagy egy pohár felborul [renversé]), hanem egy meglehetősen szokatlan (nem hivatali jellegű) átalakítás, amelynek köszönhetően a következő eredményt kapjuk.

Az önmagukban vett (szellemi, spirituális létezéssel felruházott) eszmék eltűntek, mihelyt kiderült, hogy önálló létezésük beleíródik a végső fokon egy ideológiai apparátus által meghatározott szertartások szabályai szerinti cselekedetek gyakorlatába. Úgy tűnik tehát, hogy a szubjektum annyiban cselekszik, amennyiben a következő rendszer hat rá (valós meghatározottságának sorrendjében): az anyagi jellegű ideológiai apparátusban létező ideológia olyan anyagi jellegű gyakorlatokat ír elő egy anyagi jellegű szertartás szabályai alapján, amelyek egy hite alapján tudatosan cselekvő szubjektum anyagi jellegű cselekedeteiben léteznek.

De ugyanez a szemlélet megőrzi a szubjektum, a tudat, a hit és a cselekedet fogalmait, azonban közülük azonnal ki kell emelnünk a lényeges és döntő fontosságút, amelytől minden függ, vagyis a szubjektum fogalmát.

Nyomban fel is állítunk két egymáshoz kapcsolódó tételt:
– gyakorlat csak az ideológia hatása alatt és által létezik;
– ideológia csak a szubjektumokért és azok által létezik.

Most pedig rátérhetünk központi tételünkre.

Az ideológia az egyént szubjektumként szólítja meg

Ez nem más, mint legutolsó tételünk – miszerint ideológia csak a szubjektumokért és azok által létezik – kimondása, tehát ideológia csak konkrét szubjektumokért létezik, és az ideológia ilyen irányultsága csak a szubjektum által, vagyis a szubjektum kategóriája és működése által lehetséges.

Ezzel azt akarjuk mondani, hogy – bár e megnevezés (szubjektum) csak a burzsoá ideológia, elsősorban a jogi ideológia megjelenésével tűnik fel30 – a szubjektum kategóriája (amely más megnevezések alatt is működik, pl. Platónnál a lélek, Isten stb.) minden ideológia építőköve, függetlenül annak (regionális vagy osztályjellegű) meghatározottságától és történelmi idejétől, hiszen az ideológiának nincs története.

Azt mondjuk, hogy a szubjektum kategóriája minden ideológia építőköve, ugyanakkor azonnal hozzátesszük azt is, hogy a szubjektum kategóriája csak annyiban építőköve minden ideológiának, amennyiben minden ideológiának az a (meghatározó) feladata, hogy a konkrét egyéneket szubjektumokká „alakítsa”. E kettős átalakítás játékában létezik minden ideológiai működés, mivel az ideológia nem más, mint saját működése működésének anyagi létformáiban.

Ahhoz, hogy a következőket tisztán lássuk, tudnunk kell, hogy e soroknak mind írója, mind olvasója szubjektum, vagyis ideologikus szubjektum (ami tautologikus állítás), tehát e soroknak mind írója, mind olvasója „spontán” vagy „természetes” módon – abban az értelemben, amelyben azt mondtuk, hogy „az ember természeténél fogva ideologikus életre hivatott élőlény”31 – az ideológiában él.

Hogy a szerző, aki ezt a tudományosnak szánt értekezést írja, „szubjektum” mivoltában hiányzik „saját” tudományos beszédmódjából (minden tudományos beszédmód meghatározásánál fogva szubjektum nélküli, ugyanis a tudomány ideológiáját leszámítva a tudománynak nincs „szubjektuma”), az egy másik kérdés, amivel most nem foglalkozunk.

Pál apostol csodálatosan mondta, hogy a „Logoszban”, vagyis az ideológiában „élünk, mozgunk és vagyunk”.32 Ebből következik, hogy a szubjektum kategóriája – a maguk számára éppúgy, mint nekem – elsődleges „bizonyosság” (a bizonyosságok mindig elsődlegesek): világos, hogy maguk és én is (szabad, erkölcsös stb.) szubjektumok vagyunk. Mint minden bizonyosság – beleértve olyanokat is, hogy egy szó „egy dolgot jelöl” vagy „egyértelmű jelentést hordoz” (a nyelv „átlátszóságának” bizonyosságai) –, annak „bizonyossága”, hogy maguk és én egyaránt szubjektumok vagyunk, és ebben semmi rossz nincs – ideologikus hatás, mégpedig alapvető ideologikus hatás.33 Voltaképpen az ideológia természetéből következik, hogy a bizonyosságot bizonyosságnak tünteti fel (ennek még a látszatát is kerülve, hiszen ezek „bizonyosságok”), amit képtelenek vagyunk nem felismerni, és amire elkerülhetetlen és természetes reakció (hangosan vagy a „tudat csendjében”)34 a felkiáltás: „Ez nyilvánvaló! Hát persze, hogy így van! Ez így igaz!”

Ebben a reakcióban nyilvánul meg az ideologikus felismerés, amely egyike az önmagában vett ideológia két funkciójának (a másik a félreismerés funkciója).

Hogy egy kifejezetten „konkrét” példát említsek, mindannyiunknak vannak olyan barátai, akik az ajtónkon kopogtatnak, majd amikor a túloldalról azt kérdezzük, hogy „ki az”, akkor azt válaszolják (hiszen „nyilvánvaló”), hogy „én vagyok”, és tényleg felismerjük „őt”, kinyitjuk az ajtót, és „valóban ő” van ott. Vagy – egy másik példával élve – amikor felismerjük egy ismerősünket35 az utcán, jelezzük neki, hogy felismertük (és felismertük, hogy ő is felismert minket), majd azt mondjuk, hogy „szia uram” és kezet szorítunk vele (a mindennapi életben – legalábbis Franciaországban, máshol más szertartások vannak – ez az ideologikus felismerés anyagi-rituális gyakorlata).

Ezzel az előzetes megjegyzéssel és konkrét példákkal csak azt akartam hangsúlyozni, hogy maguk és én mindig már [toujours-déjà] szubjektumok vagyunk, és mint ilyenek szünet nélkül gyakoroljuk az ideologikus felismerés szertartásait, amelyek biztosítják számunkra, hogy mi bizony konkrét, egyedülálló, összetéveszthetetlen és természetesen pótolhatatlan szubjektumok vagyunk. Ebben a tekintetben az általam jelenleg gyakorolt írás és az olvasás, amelynek jelenleg átadják magukat, egyaránt az ideologikus felismerés szertartásai, beleértve az „bizonyosságokat”, amelyek felvetik magukban a megjegyzéseim „igazságára” vagy „tévedéseire” vonatkozó kérdéseket.36

De annak felismerése, hogy szubjektumok vagyunk és a hétköznapi élet legelemibb gyakorlati szertartásaiban működünk (kézfogás, a tény, hogy a nevünkön szólítjuk egymást, hogy még személyes ismeretség híján is tudjuk valakinek a vezetéknevét, hogy egyáltalán van vezetéknevünk, amely által egyedi szubjektumnak tüntetjük fel magukat stb.), csupán az ideologikus felismerés szüntelen (örök) gyakorlatának „tudatát” adja nekünk – tudatát, azaz felismerését –, de semmiképpen sem e felismerés mechanizmusának (tudományos) ismeretét. Tehát ehhez az ismerethez kell eljutnunk, amennyiben – az ideológiában és azon belülről beszélve – ki akarunk dolgozni egy olyan, az ideológiával szakítani próbáló beszédmódot, amellyel kezdetét veheti az ideológiáról szóló tudományos (szubjektum nélküli) beszéd.

Sajátos tárgyalási mód szükséges annak érzékeltetéséhez, hogy a szubjektum kategóriája miért építőeleme az ideológiának, amely csak konkrét szubjektumok szubjektumokká alakítása révén létezik: elég „konkrét” ahhoz, hogy felismerhető legyen, és elég elvont ahhoz, hogy el- és átgondolható legyen, így vezetve a megismeréshez.

Próbaképpen először azt mondanám, hogy – a szubjektum kategóriájának működése révén – minden ideológia konkrét szubjektumokként szólítja meg a konkrét egyedeket.

Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag annak ellenére teszünk különbséget konkrét egyének és konkrét szubjektumok között, hogy ezen a szinten konkrét szubjektumok csak konkrét egyének által hordozva léteznek.

Elképzelésünk szerint tehát az ideológia az egyénekből (mindenkiből) szubjektumokat „toborozva”, az egyének (mindenki) szubjektumokká „alakítása” révén „cselekszik” vagy „működik”, méghozzá az általunk megszólításnak nevezett eljárás segítségével, amely a legbanálisabb rendőri (vagy nem rendőri) formájában úgy hangzik, hogy „hé, maga ott”.37

Ha erre az elméletileg feltételezett jelenetre az utcán kerül sor, akkor a megszólított egyén hátrafordul. Testének ezzel az egyszerű, száznyolcvan fokos fordulatával pedig szubjektummá válik. Hogy miért? Mert felismerte, hogy a megszólítás „valóban” rá vonatkozott, hogy „tényleg őt szólították meg” (nem pedig valaki mást). A tapasztalat azt mutatja, hogy a megszólítás távolra irányuló gyakorlatai szinte soha nem tévesztenek célt: akár szóbeli jelzésről, akár odafütyülésről van szó, a megszólított ember mindig felismeri, hogy tényleg őt szólították meg. Ez mégiscsak különös jelenség, amely aligha lenne magyarázható kizárólag a „bűntudattal” (még ha sokuknak lenne is oka „szemrehányást tenni önmagának”).

Kis elméleti színházunk műsorának kényelme és érthetősége érdekében a dolgokat persze egy jelenetben, annak előzményével és következményével együtt, tehát az időbeli egymásutániság formájában kellett bemutatnunk. Vannak sétálgató egyének. Valahol (általában hátulról) felhangzik a megszólítás: „Hé, maga ott!” Az egyén (az esetek kilencven százalékában a célpont) hátrafordul azt gondolván, gyanítván vagy tudván, hogy róla van szó, vagyis felismerve, hogy „valóban ő az”, akit megszólítottak. A valóságban azonban a dolgok időben nem egymás után történnek. Az ideológia létezése és az egyének szubjektumként való megszólítása ugyanis egy és ugyanaz a dolog.

Hozzátehetjük, hogy ami látszólag az ideológián kívül (pontosabban fogalmazva, az utcán) történik, az valójában az ideológián belül történik. Ami tehát valójában az ideológián belül történik, az úgy tűnik, mintha azon kívül történne. Ezért akik az ideológiában élők értelemszerűen hiszik azt, hogy az ideológián kívül vannak: az ideológia egyik hatása az ideológia ideológia mivoltának gyakorlott tagadása az ideológia révén, hiszen az ideológia soha nem mondja, hogy „ideologikus vagyok”. Az ideológián túl, vagyis a tudományos ismereteken belül kell ahhoz lenni, hogy azt mondhassuk: az ideológiában vagyok (kivételes helyzet) vagy az ideológiában voltam (általános helyzet). Jól tudjuk, hogy az ideológiában való létezés vádja csak másokra vonatkozik, soha nem önmagunkra (kivéve, ha az illető spinozista vagy marxista, ami ezen a ponton ugyanazt jelenti). Ez pedig annyit jelent, hogy az ideológiának (önmaga számára) nincs kívülisége, miközben (a tudomány és a valóság számára) csak kívülisége van.

Spinoza ezt tökéletesen elmagyarázta kétszáz évvel Marx előtt, aki bár alkalmazta, részletesen nem fejtette ki. De lépjünk most túl ezen a kérdésen, amelynek ennek ellenére súlyos, nem csupán elméleti, hanem közvetlenül politikai következményei is vannak, hiszen például ettől függ a kritika és önkritika teljes elmélete, a marxista–leninista osztályharc gyakorlatának aranyszabálya.

Az ideológia tehát szubjektumokként szólítja meg az egyéneket. Az ideológia örök, ezért el kell törölnünk azt az időbeliséget, amelyben az ideológia működését elképzeltük, és azt kell mondanunk, hogy az ideológia mindig már szubjektumokként szólította meg az egyéneket, pontosabban az egyéneket az ideológia mindig is szubjektumokként szólította meg. Ebből szükségszerűen következik utolsó felvetésünk, miszerint az egyének mindig már szubjektumok, tehát a mindig már létező szubjektumokhoz képest az egyének „elvontak”. Ez viszont paradox állításnak tűnhet.

A nem paradox, egyszerű és bárki által felfogható valóság az, hogy az egyén mindig már, születését megelőzően is szubjektum. Freud rámutatott arra, hogy az egyén mindig „elvont” a mindig már létező szubjektumhoz képest, amikor egyszerűen felhívta a figyelmet a „születés”, e „boldog esemény” várását övező ideologikus szertartásra. Mindenki tudja, hogyan és mennyire várnak egy születendő gyereket, ami prózaian szólva annyit jelent, hogy ha eltekintünk az „érzelmektől” – a születendőt váró családi (apai, anyai, hitvesi vagy testvéri) ideológia formáitól –, akkor természetesnek tűnik, hogy előre el van döntve, hogy majd az apja nevét kapja, tehát identitást nyer és pótolhatatlan lesz. A gyerek tehát mindig már, születése előtt is szubjektum, akinek helyét megfogantatását követően az őt „váró” család sajátos ideológiai berendezkedése által és azon belül jelölik ki. Mondani sem kell, hogy egy család ideológiai berendezkedése a maga egyediségében erősen strukturált, és ebben a többé-kevésbé „patologikus” (feltéve, hogy ennek a kifejezésnek bármilyen meghatározható értelme van) és könyörtelen struktúrában kell „megtalálnia” a „helyét” a leendő szubjektumnak, vagyis nemi szubjektummá (fiúvá vagy lánnyá) kell „válnia”, ami már eleve is volt. Nyilvánvaló, hogy ez az ideológiai kényszer és előzetes kijelölés, valamint a családi és egyéb nevelési szertartások kapcsolatban állnak azzal, amit Freud a szexualitás pregenitális és genitális „szakaszainak” formáiban, vagyis annak „megragadásával” [prise] figyelt meg, amit hatásai alapján tudattalannak nevezett. De most hagyjuk ezt a kérdést is.

Tegyünk egy lépést előre. Arra fogunk most figyelni, hogy miként következnek az ideológia struktúrájából a megszólítás díszletei, „színészei” és az általuk játszott szerepek.

27 Vö. „Én ugyanis állítani merem, hogy egyetlen bölcs sem gondolja azt, hogy bárki emberfia szándékosan vétkezne, vagy önként valamilyen szégyenletes és rossz cselekedetet követne el; a bölcsek valamennyien tisztában vannak vele, hogy mindazok, akik valami szégyenteljes és rossz dolgot tesznek, nem urai akaratuknak.” (Platón, Prótagorasz, Budapest, Atlantisz, 2007. 74. o. [345 d–e] Bárány István fordítása.) – a ford.
28 Vö. „A külsőnek szorosan kapcsolódnia kell a belsőhöz, hogy meghallgatásra leljünk Istennél; vagyis térdre kell borulnunk, szánkkal imádkoznunk stb., hogy a kevély, aki nem akart megalázkodni Isten előtt, most ember alkotta szokásnak engedelmeskedjék.” (Pascal, Blaise, Gondolatok, Budapest, Gondolat, 1983. 129. o. [250]. Pődör László fordítása.) – a ford.
29 Vö. Mt 10,34 – a ford.
30 A jogi ideológia a „jogalany” [sujet de droit] kategóriáját ideologikus fogalommá teszi, mondván, hogy az ember természeténél fogva szubjektum [sujet].
31 Vö. „Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erősebb, mint más ember […].” (Arisztotelész, Politika, Budapest, Gondolat, 1984. 73. o. [1253 a], Szabó Miklós fordítása.) – a ford.
32 ApCsel 17,28 – a ford.
33 A nyelvészek és a nyelvészetet különböző célból segítségül hívók gyakran szembesülnek olyan nehézségekkel, amelyek abból következnek, hogy nem ismerik fel az ideologikus hatásoknak az összes beszédmódban – így a tudományosban is – megjelenő játékát.
34 Vö. Sartre, Jean-Paul, „Aller et retour”, in Uő. Situations 1: Essais critiques, Paris, Gallimard, 1947. 218. o. és Merleau-Ponty, Maurice, Az észlelés fenomenológiája, Budapest, L’Harmattan – Magyar Fenomenológiai Egyesület, 2012. 16. és 434. o. Sajó Sándor fordítása. – a ford.
35 A francia eredetiben szereplő (re)connaissance szójáték egyszerre jelent ismerős személyt (connaissance), illetve valaki meg- vagy valami felismerését (reconnaissance). – a ford.
36 Jegyezzék meg, hogy ez a kettős jelenleg megint csak azt bizonyítja, hogy az ideológia „örök”, hiszen a két „jelenleget” elválasztó időbeli távolság tetszőleges; ezeket a sorokat 1969. április 6-án írom, maguk pedig bármikor olvashatják.
37 A megszólítás mindennapos gyakorlat és meghatározott szertartás alapján működik, de különleges formát ölt a rendőrség általi „megszólítás” [interpellation] gyakorlatában, ahol a „gyanúsakat” igazoltatják [interpeller].

Egy példa: a keresztény vallási ideológia

Formai szempontból minden ideológia struktúrája azonos, ezért – tekintettel arra, hogy mindez megismételhető az erkölcsi, jogi, politikai, esztétikai stb. ideológiákon is – bőven elég egyetlenegy mindenki által ismert példát, a vallási ideológiát elemezni.

Lássuk tehát a keresztény vallási ideológiát, amit – egy retorikai fogással élve – „szóra bírunk”, vagyis egy fiktív beszédmódba foglaljuk mindazt, amit Ó- és Újszövetsége, hittudósai, szentbeszédei, de egyszersmind gyakorlatai, szertartásai, rítusai és szentségei „mondanak”. A keresztény vallási ideológia nagyjából a következőket mondja:

„Hozzád fordulok, Péternek nevezett emberi egyén (minden egyént a saját nevén szólít meg, de a szó passzív értelmében, hiszen a név sose magától az egyéntől származik), hogy elmondjam neked, hogy Isten létezik, és engedelmességgel tartozol neki – mondja, majd hozzáteszi: – Isten az én hangomon szól hozzád (hiszen a Szentírás összegyűjtötte, a hagyomány megőrizte, „kényes” pontjain pedig a pápai csalhatatlanság egyszer s mindenkorra tisztázta Isten igéjét). Íme, ki vagy: te Péter vagy! Eredeted szerint az örökkévaló Isten teremtett, noha Krisztus után 1920 évvel születtél. Ez itt a helyed a világban! Ezt kell cselekedned! Ha pedig megtartod a »szeretet törvényét«, akkor, Péter, te is részesülsz a megváltásban, Krisztus testéből stb.”

Ez tehát itt egy teljesen ismert és hétköznapi beszédmód, ugyanakkor meglehetősen szokatlan is egyben.

Meglepő, mert
– ha figyelembe vesszük, hogy a vallási ideológia „szubjektummá alakítása” érdekében valóban egyének38 felé fordul a Péter-egyén megszólításával, aki a megszólításnak, azaz Isten parancsolatainak szabadon vetheti alá magát vagy utasíthatja el azokat,
– ha nevükön szólítva őket beismeri, hogy mindig már személyes identitással rendelkező szubjektumokként szólította meg őket (olyannyira, hogy Pascal Krisztusa azt mondja, hogy „vérem e cseppjeit éretted hullattam”),39
– ha úgy szólítja meg őket, hogy a szubjektum azt válaszolja, hogy „igen, valóban én vagyok”,
– ha felismerik, hogy a világban tényleg az általa nekik állandó lakhelyül rendelt helyet foglalják el („Ez valóban így van, munkás, főnök, katona vagyok ebben a siralomvölgyben!”),
– ha felismerik az (örök élethez vagy kárhozat felé vezető) utat, aszerint hogy alávetik magukat vagy elutasítják „Isten parancsolatait”, a szeretetté vált törvényt, illetve
– ha mindez így van (a keresztelés, bérmálás, szentáldozás, gyónás, utolsó kenet stb. jól ismert szertartásainak gyakorlatában), akkor meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény vallási szubjektumokat érintő egész „procedúrát” az a különös jelenség uralja, hogy a potenciális vallási szubjektumok tömege csak egy egyedülálló és abszolút másik szubjektum, Isten feltételezése révén létezhet.

Egyezzünk meg abban, hogy ezt az új és egyedülálló szubjektumot nagybetűs Szubjektumként különböztetjük meg a hétköznapi, kisbetűs szubjektumoktól.

Úgy tűnik tehát, hogy az egyének szubjektumként való megszólítása feltételezi egy másik, egyedülálló és központi Szubjektum „létezését”, amelynek nevében szólítja meg szubjektumokként a vallási ideológia az egyéneket. Mindez világosan meg van írva mindabban, amit joggal neveznek Szentírásnak.40 „Abban az időben az Úristen (Jahve) a fellegekből szólt Mózeshez. És az Úr hívta Mózest: »Mózes!« »Én vagyok az! – mondja Mózes – Mózes vagyok, a te szolgád, beszélj és én meghallgatlak!« És az Úr szólt Mózeshez és azt mondta néki, hogy »vagyok, aki vagyok«.”41

Isten tehát a szubjektumok Szubjektumaként határozza meg magát, aki önmagától és önmagáért van („vagyok, aki vagyok”), aki megszólítja szubjektumát, az egyént, akit momentán Mózesnek hívnak és éppen megszólítása révén hódol be neki. És a nevén szólított Mózes – felismervén, hogy Isten „valóban” őt szólította – elismeri szubjektum mivoltát, hogy ő Isten szubjektuma, egy Istennek alávetett szubjektum, szubjektum a Szubjektum által és annak alávetve. Ennek bizonyítéka, hogy engedelmeskedik neki, és népét Isten parancsolatainak megtartására szólítja fel.

Isten tehát a Szubjektum, Mózes és Isten választott népének megszámlálhatatlan szubjektuma, az általa megszólítottak pedig az Ő tükre, az Ő tükörképe. Hát nem Isten képmására teremtették az embereket? Ahogy azt az egész hittudományi gondolkodás bizonyítja – bár Ő tökéletesen „megvolna” nélkülük – Istennek éppúgy szüksége van az emberekre (a Szubjektumnak szüksége van szubjektumokra), mint ahogy az embereknek is szükségük van Istenre (a szubjektumoknak szükségük van a Szubjektumra). Sőt, Istennek még akkor is szüksége van az emberekre – a nagy Szubjektumnak a szubjektumokra –, ha képmása kifordul önmagából (amikor a szubjektumok elzüllenek, vagyis a bűnben fetrengenek).

Sőt, Isten megosztja önmagát, és Fiát a világba küldi – mint egyszerű és (az Olajfák hegyétől a megfeszítésig tartó hosszú panasz szerint) „elhagyott” szubjektumot,42 mint szubjektumot, de Szubjektumot, mint embert, de Istent –, hogy bevégezze azt, ami előkészíti a végső megváltást, Krisztus feltámadását. Istennek tehát „emberré kellett lennie”, a Szubjektumnak szubjektummá kellett válnia, hogy tapasztalatilag, szemmel láthatóan és kézzelfoghatóan (lásd Szent Tamást)43 megmutassa a szubjektumoknak, hogy még ha ők a Szubjektumnak alávetett szubjektumok is, az csak azért van, hogy az utolsó ítélet napján – Krisztushoz hasonlóan – visszatérjenek az Úr kebelébe, vagyis a Szubjektumba.44

Az elmélet nyelvére lefordítva ez a Szubjektumnak szubjektumokra és a Szubjektumnak magának szubjektum-Szubjektumra való megosztásának csodálatraméltó szükségszerűsége.

Megállapítjuk tehát, hogy strukturálisan minden ideológia – az egyéneket egy egyedülálló és abszolút Szubjektum nevében szubjektumként megszólítva – visszatükröző, azaz tükrözött és kétszeresen tükröző jellegű, ez a tükröző újrakétszerezés pedig létrehozza és működteti az ideológiát. Ennek megfelelően minden ideológia központosított, az abszolút Szubjektum foglalja el azt a központi helyet, ahonnan szubjektumokként szólítja meg az őt körülvevő egyének végtelenjét, méghozzá egy tükröző megkétszerezéssel, ami ugyan aláveti neki a szubjektumokat – akik benne mindannyian saját (jelenlegi és jövőbeli) képükre ismerhetnek –, de egyszersmind biztosítékot is nyújt nekik arra vonatkozóan, hogy valóban róluk és Róla van szó, illetve – mivel minden a családon belül történik (Szent Család: a család lényegénél fogva szent) – „Isten felismeri bennük övéit”,45 vagyis akik felismerik az Istent és benne magukat, azok végül üdvözülnek.

Foglaljuk össze, amit eddig az általában vett ideológiáról megállapítottunk.

Az ideológia megkettőzött tükrös szerkezete egyszerre biztosítja
– az „egyének” szubjektumként való megszólítását,
– alárendelésüket a Szubjektumnak,
– a szubjektumok és a Szubjektum, valamint a szubjektumok kölcsönös felismerését, végül pedig a szubjektum önfelismerését,46 illetve
– annak abszolút biztosítékát, hogy minden jól van így, és amennyiben a szubjektumok felismerik azt, hogy kik ők és annak megfelelően viselkednek, akkor minden jól fog menni. „Úgy legyen!”47

Ennek eredményeként a szubjektumok a szubjektumként való megszólítás, a Szubjektumnak való alárendelődés, az egyetemes újrafelismerés és abszolút biztosíték négyes rendszerének fogságában „működnek”, az esetek nagy többségében „önműködnek”, kivéve a „rossz szubjektumokat”, akik időnként az (elnyomó) államapparátus egyik-másik részlegének beavatkozását teszik szükségessé. De a (jó) szubjektumok túlnyomó többsége megfelelő módon „önműködik”, vagyis az ideológia révén (amelynek konkrét formáit az IÁA-k jelentik). Beleilleszkednek az IÁA-k szertartásai által szabályozott gyakorlatba. „Felismerik” a létező dolgok állapotát (das Bestehende), hogy „ez valóban így és nem másképp van”, hogy engedelmeskedni kell Istennek, a lelkiismeretünknek, a papnak, de Gaulle-nak, a főnöknek, a mérnöknek, hogy „szeretnünk kell felebarátainkat, mint tenmagunkat”48 stb. Konkrét, anyagi jellegű viselkedésük nem más, mint az ima csodálatos szavainak az életbe való bevésése: „Úgy legyen!”

Igen, a szubjektumok „önműködnek”, és e tény minden misztériuma az imént említett négyes rendszer első két mozzanatában, vagy ha úgy tetszik, a szubjektum fogalmát jellemző bizonytalanságban rejlik, hiszen a mindennapi használatában
– a szabad szubjektivitást (egy kezdeményező középpontot, cselekedetek szerzőjét és felelősét) és
– a szubjektummá tett lényt, aki egy felsőbb hatalomnak alávetve – alávetettsége elfogadásának lehetőségét leszámítva – minden szabadságától meg van fosztva.

Az utóbbi adja meg nekünk e bizonytalanság értelmét, amely csak saját kiváltó okát tükrözi: az egyént (szabad) szubjektumként szólítják meg, hogy szabadon vesse alá magát a Szubjektum parancsolatainak, vagyis (szabadon) fogadja el saját alárendeltségét, „magától hajtsa végre” alárendelődésének lépéseit és tetteit. Csak alárendeltségük által létezhetnek szubjektumként, ezért „önműködők”.

„Úgy legyen!” – ez a kívánt eredményt rögzítő kifejezés bizonyítja, hogy mindez nem „természetszerűleg” (tehát az imán, vagyis az ideologikus beavatkozáson túl) van így. Ez a kifejezés azt bizonyítja, hogy ennek így kell lennie, hogy a dolgok olyanok legyenek, amilyeneknek lenniük kell, és – mondjuk ki – hogy a termelési viszonyok újratermelése minden áldott nap biztosítva legyen a termelési folyamatban és annak körforgásában, a „tudatukban”, vagyis annak az egyén-szubjektumnak a viselkedésében, amely a társadalmi és technikai munkamegosztás által a termelésben, a kizsákmányolásban, az elnyomásban, az ideologizálásban, a tudományos gyakorlatban stb. neki előírt állásokat betölti. Milyen mechanizmusról is beszélünk valójában a Szubjektum és a szubjektumként megszólított egyének tükörszerű felismerése, valamint a Szubjektum szubjektumoknak – a „parancsolatainak” való önkéntes alárendeltség vállalásáért cserébe – adott biztosítéka kapcsán? Ez a még felismerésének formáiban is szükségszerűen félreismert (ideológia = felismerés/félreismerés) mechanizmus végső soron arról a valóságról szól, amelyet a termelési viszonyok újratermelése és az abból következő viszonyok jelentenek.

1969. január–április

38 Bár tudjuk, hogy az egyén mindig már szubjektum, kontraszthatása miatt mégis ragaszkodunk a használatához.
39 Pascal, Gondolatok, 261. o. (553) – a ford.
40 Összefoglaló formában, nem szó szerint, hanem „lélek és igazság” szerint idézek [vö. Jn 4,24 – a ford.].
41 Vö. Kiv 3,1–15 – a ford.
42 Vö. Lk 19,28–44, Mk 15,34 és Mt 27,46 – a ford.
43 Vö. Jn 20,24–29 – a ford.
44 A Szentháromság dogmája a Szubjektum (Atya) szubjektumra (Fiú) való önmegosztásának és ezek tükörkapcsolatának (Szentlélek) elmélete.
45 Vö. 2Tim 2,19 – a ford.
46 Hegel – aki (tudtán kívül) az egyetemes újrafelismerés „teoretikusaként” csodálatraméltó „teoretikusa” az ideológiának – végül, sajnos, az abszolút tudás ideológiájánál köt ki. Feuerbach bámulatos „teoretikusa” az említett tükörviszonynak, de sajnos az emberi lényeg ideológiájában végezte. Spinozához kell visszatérnünk ahhoz, hogy kidolgozhassuk a szubjektumok biztosításának elméletét.
47 Az imák végén használatos ámen szó jelentése. – a ford.
48 Vö. Mt 22,39–41 – a ford.

P. S. Ha ez a néhány vázlatos tétel meg is világítja a felépítmény működésének és az alapra való visszahatásának bizonyos aspektusait, akkor is nyilvánvalóan elvontak maradnak, és szükségszerűen megoldatlanul hagynak néhány fontos problémát, amelyekről most kell szólnunk.

1. A termelési viszonyok újratermelési folyamatának egészét érintő megvalósítási probléma

Az IÁA-k e folyamat elemeiként hozzájárulnak az újratermeléshez. De hozzájárulásuk nézőpontja önmagában véve elvont marad.

Az újratermelés csak a termelési folyamatban és annak körforgásában valósul meg, méghozzá e folyamatok azon mechanizmusa által, amelyben „befejeződik” a munkások kiképzése, amelyben kijelölik az állásukat stb. E folyamatok belső mechanizmusában érvényesül a különböző ideológiák hatása (elsősorban a jogi-erkölcsi ideológiáé).

De ez a nézőpont továbbra is elvont. Ugyanis egy osztálytársadalom termelési viszonyai a kizsákmányolás viszonyai, vagyis az egymással szembenálló osztályok közötti viszonyok. Ezért sem lehet a termelési viszonyok újratermelése – az uralkodó osztály elsődleges célja – egyszerű technikai megoldás, amely pusztán a „technikai munkamegosztás” különböző posztjaira képzi és vezényli ki az egyéneket. Az igazság az, hogy „technikai” munkamegosztás csak az uralkodó osztály ideológiájában létezik, hiszen minden „technikai” munkamegosztás, a munka minden „technikai” szervezése a munka társadalmi (= osztály) jellegű megosztásának és megszervezésének formája és álarca. A termelési viszonyok újratermelése kizárólag olyan osztályjellegű vállalkozás lehet, amely az uralkodó osztályt a kizsákmányolt osztállyal szembeállító osztályharc révén valósul meg.

A termelési viszonyok újratermelésének megvalósítását illetően a folyamat egésze tehát elvont marad, amíg nem az osztályharc nézőpontjából tekintünk rá. Az újratermelés nézőpontjába való belehelyezkedés végső fokon az osztályharc nézőpontjába való belehelyezkedés.

2. A társadalmi formákban jelenlévő ideológiák osztályjellegének problémája

Az általában vett ideológia „mechanizmusa” néhány szavas alapelvekre vezethető vissza (olyan „szegényesekre”, mint amelyek Marxnál a termelést, Freudnál pedig a tudattalant határozzák meg általában). Bármit is magyarázzon egy ilyen mechanizmus, minden valós ideológiai alakzathoz képest elvont marad.

Azt állítottuk, hogy az ideológiák intézményekben, azok szertartásaiban és gyakorlataiban, az IÁA-kban valósulnak meg. Láttuk, hogy ebben formában járulnak hozzá a termelési viszonyoknak az uralkodó osztály számára létfontosságú újratermeléséhez. De bármennyire is valós ez a nézőpont, mégis elvont marad.

Az államnak és apparátusainak gyakorlatilag csak az osztályharc szempontjából, annak eszközeként van értelme, biztosítandó az osztályelnyomást, a kizsákmányolást és újratermelésének feltételeit. De nincs osztályharc egymással szembenálló osztályok nélkül. Aki az uralkodó osztály osztályharcáról beszél, annak beszélnie kell az elnyomott osztály ellenállásról, lázadásról és osztályharcáról is.

Ezért az IÁA-k nem az általában vett ideológia és nem is az uralkodó osztály ideológiájának konfliktusmentes megtestesülései. Az uralkodó osztály ideológiája nem az ég kegyelméből uralkodik és nem is az államhatalom egyszerű megragadásából következik. Az IÁA-k kialakulásával valósul meg és valósítja meg magát az ideológia, amely ezáltal válik uralkodóvá. De ez a kialakulás sem magától következik be, hanem – éppen ellenkezőleg – tétje egy kemény és megállás nélküli osztályharcnak, amelyet először a régebbi uralkodó osztályok és pozícióik ellen vezetnek a régi és az új IÁA-kban, később pedig a kizsákmányolt osztály ellen.

De az IÁA-kban folyó osztályharc nézőpontja továbbra is elvont marad. Az IÁA-k küzdelmei valójában csak – igaz, néha fontos és tünetszerű – aspektusai az osztályharcnak (pl. a XVIII. századi vallásellenes küzdelem, a napjaink összes tőkés országának iskolai IÁA-ját jellemző ellentmondás). Az IÁA-kban folyó osztályharc csupán az egyik megnyilvánulása az IÁA-kon túlmutató osztályharcnak. Az uralkodó osztály által az IÁA-kban uralkodóvá tett ideológia valójában ezekben az IÁA-kban „ölt testet”, de ki is lép azokból, mivel máshonnan származik. Ugyanígy az uralkodó osztály által bizonyos IÁA-kban és velük szemben sikeresen megvédett ideológia túllép rajta, mivel máshonnan származik.

Kizárólag az osztályok, vagyis az osztályharc szempontjából érthetjük meg a társadalmi formákban jelenlévő ideológiákat. Nemcsak így érthetjük meg az uralkodó ideológia IÁA-kban való megtestesülését és az osztályharc azon formáit, amelyek helyszínei és tétjei az IÁA-k, de így válik érthetővé az is, hogy honnan származnak az IÁA-kban megtestesülő és azokban egymással szembenálló ideológiák. Ugyanis, ha az uralkodó osztály ideológiájának szükségszerűen az IÁA-k formájában kell testet öltenie és az elnyomott osztály ideológiájának szükségszerűen az IÁA-kban kell megmérettetnie, akkor az ideológiák nem az IÁA-kban „születnek”, hanem az osztályharcban résztvevő társadalmi osztályok létfeltételeiből, gyakorlataiból, harcaiból stb. következnek.

1970. április

Tóth Károly fordítása