Boris Groys és Patricio Orellana beszélgetése – 2022. október 25.1
Patricio Orellana: A gondoskodás olyan téma, amellyel már korábban is foglalkozott az írásaiban, de most ez lett a könyve, A gondoskodás filozófiája központi témája. A világjárványra adott válasz volt ez, vagy egyszerűen a gondoskodás és az öngondoskodás fogalmának mai feldolgozása?
Boris Groys: Igen persze, mondhatom, hogy a világjárványra adott reakció volt. De reakció a nyilvánosságnak a világjárványra adott reakciójára is. És reakció a kortárs amerikai egészségügyi rendszerrel kapcsolatos személyes tapasztalataimra. Különféle okokból kifolyólag majdnem egy évet töltöttem azzal, hogy tanulmányozzam ezt a rendszert, ami sok tanulsággal járt. Egyfajta reakció volt ez az ember és műalkotás, az orvos és kurátor közötti bizonyos fajta analógiákra is. Mindkettőnek ugyanis egy tárgy gyógyításához van köze, ami lehet emberi test vagy akár egy műalkotás. Ez az analógia mindig is érdekes volt számomra, és már korábban is írtam róla, így ez volt a háttere ennek az új könyvnek.
Amikor azonban az öngondoskodásról beszélek, különbséget kell tennünk az általában vett test és a partikuláris testünk között. A testről beszélni divatos témává vált a 20. században. Általában két értelemben említik. Ezt most nem tudom minden részletében persze kifejteni, de például Edmund Husserl is különbséget tett a test mint „fizikai test” (Körper), és a között, amit angolul „flesh”-nek (németül Leibnak, élő testnek) neveznek. A test vágyain keresztül fedezhetjük fel a saját testünket, ekkor például a szexualitásra, az egészségre, az létérzésre, az erő érzetére, az aktivitásra és az energikusságra gondolhatunk. Ez az tehát, amit az egészséghez, az életerőhöz társítunk, ami a testünkhöz mint húshoz, a test belső érzéséhez kapcsolódik. De van egy másfajta tudás is, az orvosi tudás, amely nem a hús szempontjából tekint a testre, hanem egy térben és időben lévő tárgyként, mint ahogy bármely más dologra. Nyilvánvaló, hogy az egészség e két felfogása ellentmondásba kerülhet egymással, mert érezhetjük magunkat akár nagyon egészségesnek és energikusnak, miközben halálosan betegek vagyunk. Gyanútlanul orvoshoz megyünk, aki közli, hogy csak néhány hónapunk van hátra. Éppúgy érezhetjük magunkat nagyon gyengének, levertnek is, azt gondoljuk, valami nincs rendben, és ezért részt veszünk egy orvosi vizsgálaton, de ott az derül ki, hogy minden tökéletesen működik. Tehát nyilvánvaló ellentmondás van e két fogalom között, amikor az egészségről beszélünk. A könyv ezt próbálja tematizálni.
P.O.: Említette, hogy a könyv egyben reakció a nyilvánosságnak a világjárványra adott reakciójára is. Ennek a reakciónak egyik jellemzője a tudományellenes diskurzusok újjáéledése volt. Még az államfők is mozgósították ezt az érzést – Trump például. Lát valami újdonságot vagy tünetszerűt a tudományellenes diskurzusok újbóli felerősödésében?
B.G.: Nem, szerintem ebben semmi újdonság nincs. Szerintem ez azoknak az embereknek a reakciója, akik úgy gondolják, hogy ők egészségesek, és az egészségügy mint intézmény az, aki megbetegíti őket. És nem mondanám, hogy ez a tudomány elleni reakció, hanem inkább az intézmények ellen irányuló kritika. Egyfajta intézménykritika tehát. Ugyanúgy, ahogy a művészetben is van intézménykritika, az orvostudományban is van. Tehát éppúgy, ahogy feltesszük a kérdést a múzeumba vagy az egyetemre járva, hogy „miért kényszerítenek ránk bizonyos intézmények bizonyosfajta tudást, művészetet vagy ízlést?”, és azt gondoljuk, hogy talán jobb lenne, ha mi magunk határoznánk meg ezeket, hiszen mi egyéni, autonóm lelkek és húsok vagyunk… Érezzük önmagunkat, érezzük a világot, hogy jön ahhoz valaki, hogy azt mondja, beteg vagy potenciálisan beteg vagy, és azonnal kezelni kell? Pedig nem érzem magam betegnek. Még ha veszélyeztetve is vagyok, akkor is elfogadom ezt a veszélyt: az emberek hegyet másznak, háborúba mennek, isznak és drogoznak. Ezek mind veszélyes tevékenységek. De az emberek pontosan azért gyakorolják ezeket a tevékenységeket, mert hisznek az egészségükben, hisznek abban, hogy van erejük mindezt elviselni. Tehát a világjárvány és az arra adott válasz nem a tudomány elleni, hanem az intézmény elleni reakció.
P.O.: Ami újdonságnak tűnik – és talán ez egy nagyon tág általánosítás –, hogy az intézmények és az intézményesített tudás kritikája korábban a progresszívebb baloldali emberek és politikai csoportok jellemzője volt. Most pedig azt látjuk, hogy épp a progresszívebb emberek védik meg az ellátás intézményeit. Ezek a kritikák jobboldali csoportoktól érkeztek. Létezik a gondoskodásnak egy sajátos jobboldali és baloldali elgondolása?
B.G.: Úgy gondolom, hogy a foucault-i és poszt-foucault-i baloldal eszméje általában véve is tévedés, ideológiai illúzió volt. A 60-as évek francia filozófiája, és különösen Foucault már akkor is neoliberális gondolkodásmódra épített. Kritikájuk a kommunista párt, a bürokratikus irányítás és a nagy intézmények ellen irányult, és nem a kapitalizmusra. Ez egyfajta anarchista-libertarianista hangulat megújulása volt, de ez mindig is létezett a jobb- és a baloldalon egyaránt. Az intézményellenes hangulat tradicionálisan egyesítette a radikális jobb- és baloldalt. Ha megnézzük például Deleuze-t és másokat, amit a vágy áramlásáról és hasonlókról írtak, akkor ez természetesen a pénz áramlása is. Ez a gazdaság szabad áramlása a bürokratikus korlátozásokon túl. Nem szabad elfelejteni, hogy a francia állam a 60-as években nagyon bürokratikus volt. Amit a szabadság országának láttak, az az USA volt, a Szovjetuniót pedig az elnyomás, a bürokrácia és az intézményes uralom országának tekintették. Tehát ez az affinitás egyfajta anarchizmus, neoliberalizmus és libertarianizmus között mindig is létezett.
Az intézmények elleni tiltakozásnak különböző motivációi lehetnek. Ha megnézzük például a berlini oltásellenes tüntetéseket, akkor a neonáci csoportokat együtt láthatjuk a radikális zöld csoportokkal és az antifával. Tehát az intézmények és egy bizonyos fajta libertarianizmus közötti ellentét már a baloldali mozgalomban elkezdődött, például Marx és Kropotkin szembenállásával. És persze minderre a jobboldalon is vannak példák. Tehát ez a bal- és a jobboldalon egyaránt végigvonul. Ezért is írtam ezt a könyvet, mert – tudja –, mindig is politikai gondolkodású voltam. Meg azért is, mert úgy gondolom, hogy ez az intézménypártiság és intézményellenesség közötti ellentét fontosabbá vált, mint a bal- és jobboldal közötti ellentét. Egyszerűen azért, mert az összes mai intézmény, az állami intézmények, a nagyvállalatok, mind ugyanazon modell szerint működnek, és a velük való szembenállás is – bármilyen ideológia is motiválja azt – szintén azonos modell szerint működik. Ezek a tüntetések és fesztiválok nagyon hasonlóak. Egy új konstelláció jön létre az intézmények között, amelyek azt mondják neked, hogy alapvetően beteg vagy, kezdettől fogva és különböző okok miatt (például azért, mert Ádám elkövette az eredendő bűnt, vagy bármi más okból), és ezért törődniük kell veled. Bizonyos értelemben persze hálásak is vagyunk ezért. Hálásak az egyházi szeretetszolgálatért, a szociális államért. De ugyanakkor irritál is bennünket, amikor azt érezzük, hogy oly erősek, függetlenek és autonómok vagyunk. Ekkor azt szeretnénk mondani, hogy nem, én egyáltalán nem vagyok beteg, én cselekvő, aktív – aktivista vagyok, és nem beteg.
Ez egy súlyos ellentét, amit figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni, ahogy az emberek cselekednek. Ha valakinek az alaptermészete a szenvedés? Akkor mindentől szenved: járványoktól, háborúktól, a változó éghajlattól. Ha viszont aktivista, vagyis cselekvő? De egyik lehetőség sem kielégítő. Mert ha az emberiség szenved, akkor tenni kell ellene valamit. Ha teszel ellene valamit, akkor viszont azt mondják, hogy megerőszakolod a természetet, a kozmikus áramlás ellen cselekszel, kegyetlen vagy, állatokat ölsz, folyókat mérgezel. Vagyis bármit teszünk, vagy bármitől szenvedünk, mindent lehet kritizálni. Amit ebben a könyvben megpróbálok tehát megmutatni, az egyfajta általános kritikai mező. A vitáknak ezt a kissé elvont vagy kissé általános mezejét vázolom fel, anélkül, hogy állást foglalnék. Számomra fontos volt, hogy csak magát a vitát és ennek különböző aspektusait írjam le.
P.O.: Amikor ezt az aktív és passzív közötti vitamezőt, vagy azt az interjú elején említett ellentmondást – aközött, hogy az alany hogyan érzi a saját testét, és hogy a kívülről érkező tudás hogyan határozza meg a betegséget vagy egészséget – írtad le, akkor a pszichoanalízis jutott eszembe. A gondoskodás filozófiájában azonban nem szerepel a Freud-diskurzus. Márpedig a pszichoanalízisnek is van elképzelése erről az ellentmondásról, hogy hogyan érzékelem magam a betegséggel kapcsolatban, és mit mond erről a másik tudása. Lát egyfajta visszaszorulást a pszichoanalízis relevanciájának tekintetében?
B.G.: Hát ezt nehéz megmondani. Természetesen van két uralkodó narratívánk a testről a 19. században és 20. század elején. Egyrészt a pszichoanalízis, ami a testről szól, a test vágyairól, ahogy belülről fedezem fel a testemet. Másrészt a marxizmus, ami egy kísérlet arra, hogy a testet kívülről, a társadalmi egészben betöltött funkcióján keresztül írja le. A 60–70-es években többen kísérletet tettek Freud és Marx egyesítésére, de ez sohasem működött, mégpedig azért, mert a kiindulópontok alapvetően mások. Ezért is írtam ezt a könyvet, hogy ezt tisztázzuk. Mert úgy vélem, nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor a testről beszélünk: hogy a húsról ( az élő testről) van-e szó vagy a Körperről, a testről mint tárgyról? Természetesen elfogadom, hogy – a berlini, amszterdami, párizsi vagy kanadai utcai tiltakozások ellenére – általában nem esik nehezünkre tiszteletben tartani a megszokott orvosi intézményeket, amelyek eltárgyiasítják, tárgyként tekintenek a testünkre. Elfogadjuk, hogy minden kémia, hogy be kell vennünk egy bizonyos tablettát, hogy megváltoztassuk a testünk kémiai összetételét. A testre egyre inkább úgy tekintünk, mint olyasvalamire, amit kívülről kell manipulálni. Tehát ha depresszióm van, beveszem a váliumot (én egyébként nem, mert annál csökönyösebb vagyok) vagy valami más tablettát. A pszichoanalízis azt a kérdést teszi fel, hogy miért vagyok depressziós. Én viszont pontosan tudom, miért. Azért, mert az élet lehangoló, és nem tudok rajta változtatni. Bármi is változzék, de az életet nem tudom alapjaiban megváltoztatni. Tehát nem tudom megváltoztatni azt a tényt, hogy megszülettem, meghalok, és közben szenvedek. Ez egy olyan fundamentális tapasztalat, hogy az emberek nem is hiszik, hogy itt bármit is lehetne még egyáltalán mondani. Így hát csak beveszek néhány tablettát, hogy rendbe tegyem az idegrendszeremet, az agyamat, és kész.
P.O.: A kreativitásról akartam kérdezni, egy olyan fogalomról, amely többször is felbukkan a könyvben. Úgy tűnik, hogy a kreativitás és a gondoskodás között ellentét feszül. A kreatív alany jellemzője ugyanis a nemtörődömség, pontosabban ő az, aki nem törődik a tettei következményeivel. A gondoskodás pedig épp azt jelentené, hogy megőrizni azt, ami már létezik. A könyvben néhány paradoxont is bemutat ennek viszonyáról. Mi a kapcsolat tehát a kreativitás és a gondoskodás között? Korábban írt az „újról” a kulturális archívummal kapcsolatban. Hol van az újnak a helye a gondoskodás és a kreativitás e konstellációjában?
B.G.: Nos, létezik egy mítosz, miszerint ahhoz, hogy valami újat alkossunk, vagy hogy általában véve kreatívak lehessünk, el kell vetnünk mindent, ami hagyományos, el kell felejtenünk a múltat, és mindent újra kell kezdenünk. Ennek köze lehet egy bizonyos, a biológiába vetett hithez. Ami tulajdonképp egy poszt-nietzschei hit, mely szerint minden emberi lény biológiailag eredeti. És csak azért teszünk valamit úgy, ahogy mindenki más, mert alávetjük magunkat egy bizonyos társadalmi és kulturális konvenciónak. De ha felszabadítom magam, a testemet, az életerőmet és hasonlókat, akkor hirtelen valami váratlant és újat produkálok. Mindig kétségeim voltam ezzel kapcsolatban, mert nekem inkább úgy tűnt, hogy az emberek nagyon is hasonlóak. És ez nem a közös ész vagy egyéb univerzalizmusok miatt van így, hanem egyszerűen arról van szó, hogy bárki, aki ír valamiről vagy fest valamit vagy bármi mást is csinál, alapvetően arra támaszkodik, hogy a másik ember is azt gondolja és érezi, amit ő. Ha nem hinnék az emberek közötti hasonlóságban, nem tudnék írni. Ha Nietzschét olvasod, a szélsőséges individualizmusával, a retorika szintjén ő is mindig azt mondja, hogy „mi”, „mi, szabad szellemek”. Tehát mindig a közte és a potenciális hallgatósága közti hasonlóságra apellál.
Ha valami kreatívat készítek, akkor két dolgot szeretnék. Először is azt, hogy újnak, kreatívnak, eredetinek ismerjék el. A könyvemben bemutatom, hogy Nietzsche is – aki tulajdonképpen kitalálja a kreativitás fogalmát – alapvetően az elismerés e reményének köszönhette az energiáit. Másrészt hisszük és reméljük, hogy a kreativitásunk termékéről gondoskodni is fognak. Még akkor is, ha Malevics azt mondja, hogy a krematóriumnak dolgozunk; igazából ez persze csak egy művészi póz. Valójában ők is abban bíztak, hogy a műveikről gondoskodni fognak. És ez már feltételezi – Heidegger beszél egyébként erről – , hogy nagyon is függünk a kultúránktól mint ellátórendszertől. Kultúránk a gondoskodás rendszere: például a könyvek, filmek, műalkotások általi gondoskodásé. Ez a rendszere tehát két lehetőséget nyújt, amik meghatározóak. Az egyik az, hogy a dolgokat fenntartom, hogy tovább éljek. A másik pedig az a lehetőség, hogy összehasonlíthatom azt, amit én tettem, azzal, amit mások tettek, és ez az összehasonlítás megmutatja, hogy amit én tettem, az valóban eredeti vagy kreatív volt-e. Mert erre egyedüli önmagamban szintén nem volnék képes. Amikor az inspirációm és az ötleteimbe vetett hitem visz előre, könnyen előfordul, hogy ezek valójában nagyon is triviálisak. Ismered biztos ezt a tapasztalatot: valaki igazán hitelesen, őszintén, szenvedélyesen beszél hozzád, de olyasvalamit magyaráz, amit már húsz vagy harminc éve, de akár kétszáz éve is hallhattál volna. Tehát ellentmondás állhat fenn a tevékenységem belső érzése, például az írásom vagy az általam létrehozott művészet élettapasztalata és az alkotómunkám termékeinek külső státusza között, amelyet csak úgy lehet megállapítani, ha ezt a produktumot összehasonlítjuk más emberek tevékenységének produktumaival, vagyis egy történelmi összehasonlítás által.
Az újról és a kreativitásról szólva – ez olyan, mint amit a pszichoanalízisről mondtam. A kreativitás szerepe a kultúránkban fokozatosan csökken. Az egyik legfontosabb kulturális jelenségünk a sport. Nyilvánvalóan azért, mert a legnagyobb figyelmet kelti. A sport az ismétlésen alapul. Mindig ugyanazt a száz métert futod. Lehet gyorsabban, lehet lassabban, de semmi sem változik, a feladat ugyanaz marad, és ugyanúgy valósul meg. Mindig azt mondom a diákjaimnak, hogy erre a kreatív válasz az lehetne, ha nagyon lassan az ellenkező irányba indulnánk el. De persze ez soha nem történhet meg. És ez a „soha nem történik meg” nagyon jellemző a kultúránkra is. Aztán ott van a technológia is, ami egyáltalán nem kreatív. Csak fejlesztéseket hoz létre – az autót már feltalálták, és azt csak fejlesztik. De a fejlesztés nem változás. Tehát a kreativitás ajándéka mindig művészet. De még a művészet is kezd manapság egyre inkább elfordulni az kreativitástól, mert az elismerést feltételező összehasonlítás – ez a 18., 19. és 20. századi mechanizmus – már nem működik. Feltételezzük, hogy a művészetben bármi lehetséges. Szilárd meggyőződésünkké vált, hogy a művészetben eredetinek kell lenni, mindennek különböznie kell egymástól. Ennek ellenére a különbség egyre indifferensebbé válik.
P.O.: A gondoskodás filozófiájában arról ír, hogy a művészet vagy az alkotó munka a szubjektum számára egyfajta önvédelmi vagy öngondoskodási mechanizmusként működik. Ezért azt szeretném megkérdezni, tudna-e bővebben beszélni arról, hogy mi az, amitől a művészet megvédheti a szubjektumot?
B.G.: Ha nyugtalankodom a halálom miatt – nem minden ember teszi ezt egyébként –, de ha, tegyük fel, én igen, akkor érdekelni kezd, mi történik a halálom után. De tulajdonképpen sok embert érdekel ez. Az örökség értelme például, hogy mit hagyok a családomra a halálom után, vagy például, hogy hogyan zajlik a temetésem – sokan már életükben megveszik a sírjukat. De ma már létezik egyfajta közös sírunk is – az internet. Közös sír, amennyiben bármit is teszek az interneten, beleértve ezt az interjút is, az már a holttestem részévé válik, mert abban a pillanatban, amikor valamit rögzítenek, az életem lényegtelenné válik. Ha a következő pillanatban tényleg meghalok, az sem változtatja meg a korábbi beszélgetésünk státuszát. Ez azt jelenti, hogy minden felvétel már post mortem. Tehát, ha a hagyományos kulturális helyzetet nézzük, ez a művészeti vagy a kulturális miliőre volt jellemző. Tehát ez olyan tárgyakat hozott létre, amelyekről azt hitték, hogy túlélik őket, miközben már életük során halottként reprezentálták őket. Ha írok egy könyvet, és valaki beteszi a könyvet a könyvtárába, kit érdekel, hogy élek-e vagy halott vagyok. Lényegtelenné válik tehát. A halálnak ez a lényegtelensége az elit kultúra tapasztalata volt. Most azonban egy általános tapasztalattá vált. Mert az internet létrehozta a régi archívumát, és ez az archívum állandóan rögzít minket, az emberek pedig rögzítik magukat, például szelfiket készítenek, és hasonlók. Ilyen módon létrehozzák a saját sírjukat, vagy a közös sír egy egyéni parcelláját.
Persze az is érdekes – erről a korábbi könyveimben is szó van egyébként –, hogy az archívumoknak szilárd alapon kell nyugodniuk. Azt gondoljuk, hogy az élet egy áramlás, annak azonban, ami az életen túlmutat, szilárdnak kell lennie; mint például a piramisoknak. De az internet az elektromos áramláson alapul. Tehát az áramláson alapuló állandóság paradox helyzete áll fenn, ami persze egy érdekes ontológiai-technológiai illúzió. Mert az elektromos áramlás bármikor kikapcsolható, és akkor az egész, a poszthumán árnyak e Hádésza, amit mi teremtettünk, egy szemvillanás alatt eltűnik. De az emberek egyre abban bíznak, hogy ez nem történhet meg, ezért létrehozzák ezeket a hatalmas archívumokat, a digitális képek hatalmas tárházait, és azt hiszik, hogy ezek valamiképp fennmaradhatnak. Szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Egykor az elektromosság meg fog szűnni. Civilizációnk erősen emlékeztet a régi, egyiptomi, babiloni és a római civilizációra, amelyek az öntözésen, a víz áramlásán alapultak. A mi civilizációnk pedig az elektromos áramláson alapul. De, ahogy jól tudjuk, mindezekben a civilizációkban egy bizonyos időpontban a vízáramlás elapadt, és az öntözés megszűnt. Ma pedig műemlékként tekintünk ezekre a vízvezetékekre, így csodáljuk őket. Úgy vélem, a jövő régészete hatalmas látványosságot fog teremteni az emlékezet e nagyon furcsa gépezetéből.
P.O.: A könyvében azt is állítja, hogy az én egy fizikai testből és egy szimbolikus testből, azaz az archívumból áll. Ez pedig alapvetően egy digitális elektronikus archívumként rögzített. Ön szerint a technológia újabb innovációi, mint például a mesterséges intelligencia, megváltoztatják ennek az archívumnak a státuszát? Hogyan támaszkodhatunk egy ilyen szimbolikus archívumra vagy szimbolikus testre, amikor az döntően olyan dologból áll, amelyeket ő maga állít elő, amelyek tehát mesterségesek és fiktívek?
B.G.: Itt nincs különbség fiktív és valós között. Te élsz, és ugyanakkor tudod, hogy rögzítve vagy. Magadat is rögzíted – a szimbolikus testnek egy részét saját magad állítod elő. De akár a bürokrácia vagy a többiek is rögzítenek téged. Belépsz a Google-használók körébe, ez pedig – jól tudod –, részben titkos, másrészt nyílt algoritmusokkal operál. Tehát a szimbolikus testünknek csak egy részét állítjuk elő mi magunk. Döntően pedig a különböző szempontú megfigyelések hozzák létre. Tehát kétféle létmódunk van. És akkor rá kell döbbennetek, hogy a számítógép előtt ülni borzasztóan egészségtelen. Talán az egyik legegészségtelenebb tevékenység, amit csak el tudsz képzelni. Ugyanabban a helyzetben ülsz, egy képernyőt nézel, ami rossz a szemednek, a levegő sem túl jó, és így tovább. Tönkreteszed tehát a tested. Kegyelemi állapotban vagy? A szimbolikus tested számára, persze. De mondhatnád azt is: „Nem érdekel, hogy mások mit mondanak rólam, és hogy mások hogyan rögzítenek engem. Elég volt, kivonulok, például egy sivatagba, ahol majd boldogan élek”. Ebben az esetben a fizikai testedet részesíted előnyben a szimbolikussal szemben. Valamennyien e konfliktus határán ingadozunk. Ez természetesen újra a kiinduló kérdéshez vezet vissza: mi a fontosabb számunkra? Az, hogy az emberek hogyan néznek ránk? Ez pedig nem más, mint egy igen divatos diskurzus az identitásról. Arról szól, hogy az emberek hogyan tekintenek rám. Ha elítélően, vagy bárhogyan, ami rosszul érint, akkor hogyan tudom ezt korrigálni? Vagy, úgy is dönthetek, hogy „kit érdekel?”, és megpróbálhatok egészséges lenni. A 60-as 70-es években ténylegesen a Szovjetunióban éltem. Közelről ismertem néhány olyan embert, akik az antropozófiai közösségekhez tartoztak. Ez egy igen régi keletű dolog. És ők teljesen figyelmen kívül hagyták az egész szovjet hatalmat, és minden ehhez hasonló ideológiát. Csak az érdekelte őket, hogyan működik a légzésük, a lélegzet. Magas kort éltek meg, eszméletlen egészségesek voltak, a kilencvenéves kort is elérték, teljesen fittek voltak, gyönyörű alakkal. Csak ez érdekelte őket tehát, senki kedvért sem vettek részt semmilyen más tevékenységben, őket kizárólag a saját testük működése érdekelte. Láthatjuk tehát, nagyon különböző stratégiák vannak ebben a vonatkozásban.
P.O.: Amikor a paradoxonokat vagy a stratégiákat jellemezte, az egészség és a betegség kulturális felértékelődésére is gondoltam, különösen a kreativitással kapcsolatban. Susan Sontag például arról írt, hogy a tuberkulózist olyan betegségnek tekintették, amely a kreatív személyiség sajátja, valakié, akinek túlontúl sok energiája volt, ami végül betegségbe fordult. Azt is állította, hogy az újabb keletű betegségeknél ennek épp az ellenkezője történik. Lát valami változást mostanában a betegség kulturális címkéivel kapcsolatban? Hogyan néz ki mások szemében, vagy mit mond el valakinek a jelleméről, ha beteg? Vannak-e a betegségnek bármiféle pozitív fordulatai a kultúrában?
BG: Nem, azt hiszem, ez megváltozott. Igen, azt hiszem, a kreativitásnak természetesen köze van a betegséghez: le poet maudit-nak és l’artist maudit-nak2 betegnek kellett lennie, mert a kreativitást eleve devianciának tekintették. Miért csinálok tehát olyasmit, ami eltér a kulturális normától? Azért, mert az egészségem eltér a fizikai normától. Ez az összefüggés teljesen világos Nietzschénél, Freudnál, sokaknál. Tehát a paradigmatikus művésznek, írónak és költőnek őrültnek, betegnek kellett lennie.
Amikor a 60-as évek végén először olvastam Foucault A bolondság történetét, megdöbbentem. Mert azt állítja, hogy ma a bolondok a pszichiátrián vannak. Nyilvánvalóan téved: hiszen ők nem mások, mint a kurátorok, művészek, írók, költők vagy kulturális rendszerünk menedzserei. Emlékszem, a 70-es, 80-as években a legkegyetlenebb dolog, amit egy művészről írni vagy mondani lehetett az volt, hogy nem elég őrült. Azt mondani, hogy nem elég őrült, azt jelentette, hogy túlontúl normális, és a művészetének semmi értelme. Ez ma már nincs egészen így, talán épp a pszichoanalízis visszaszorulása miatt. A kreativitás fogalmának értelme egyre inkább elhalványul: a művészre és íróra is úgy tekintenek, mint egy bizonyos mesterséget gyakorlóra, amelyhez fegyelem, jó egészség, energia, a kommunikáció képessége, az önfeltárulkozás képessége szükséges, és hogy mások is elfogadják ilyennek őket. Tehát az író és a focista vagy a színész közötti különbség már nem létezik. Ez persze azt is jelenti, hogy fittnek kell lenniük – ma már nem is annyira az egészség, mint inkább a fittség az, amit elvárnak. Ezért járnak rengetegen edzőterembe. Tehát egy teljesen más kultúrában élünk. Deleuze még mindig a hagyományos vonalon mozog, amikor azt mondja, hogy az alkotóknak jobb a tudása, mint a tudósnak, mert a tudomány csak azt tudja, hogy most mi történik, az alkotóknak pedig a jövőre irányuló projektjeik vannak. Ma azonban fogalmunk sincs arról, mi fog történni a jövőben. Az emberek csak reménykednek abban, hogy a jövő nem hoz semmi szörnyűséget. A remény arra irányul, hogy minden úgy marad, ahogy van – ez minden, amiben reménykedhetünk.
P.O.: Az utolsó kérdéssel a jelenlegi oroszországi helyzetre szeretnék utalni. Néhány kommentátor a 20. századhoz és a keleti és nyugati blokk közötti hidegháborúhoz hasonlítja ezt a helyzetet. Ön azonban a közelmúltban adott interjúiban rámutatott, hogy ez nem így van. Hogyan jellemezné a jelenlegi háborút a múltbeli háborúkhoz képest? Van elképzelése arról, hová futhatnak ki ezek az események?
B.G.: A globalizáció világában élünk. A globalizáció pedig amerikanizálódás. A globalizáció keretében mindenki angolul beszél, ugyanazokat a szerzőket idézi, ugyanúgy viselkedik, stb. Elmegyünk Kínába, Indiába, Latin-Amerikába, és mindannyian ugyanazt az amerikanizált kultúrát, nyelvet használják. De van egy bizonyos elégedetlenség ezzel kapcsolatban. Ennek az elégedetlenségnek köze van az alábbi elhíresült mondathoz: „a szabályok szerint kell játszani”. Miközben azt érzed, ha mindig a szabályok szerint játszol, akkor örök vesztes vagy. Ezt – de a kultúránk sok egyéb jellemzőjét is – nagyon jól szemlélteti a The Squid Game c. koreai televíziós sorozat, amiben felszínre kerülnek a kortárs kultúra ezen alapvető aspektusai.
Ez a helyzet a ressentiment homályos érzését kelti, de ettől még mindenki a szabályok szerint játszik. Oroszország úgy döntött, hogy nem teszi ezt. Ha nem a szabályok szerint játszol, sosem tudhatod, mi sül ki belőle. Tehát nem tudjuk megjósolni, hogy mi fog kisülni ebből. De Oroszországot felrázta ez a lelkesedés a mai világ USA-központúsága ellen. Nekem úgy tűnik, hogy ez a tiltakozás, és az a fajta erőszak, amit ez a tiltakozás kiváltott, őrületté kezd válni. Az őrület jellege pedig nagyon jól látható az orosz élet belső perspektívájából. Ez sokkal nyilvánvalóbb, mint amikor kívülről nézzük, hogyan működik Oroszország: Oroszország rendkívül amerikanizálódott. Talán az egyik legamerikanizáltabb kultúra a világon. Sokkal jobban amerikanizálódott, mint Latin-Amerika, és még jobban, mint Kína. Jellemző, hogy ennek a háborúnak a szimbóluma a latin Z betű. Tehát ebben az orosz identitásért folytatott háborúban egy latin betűt tesznek meg szimbólumnak. Egyre jobban terjed, hogy orosz szavakra latin betűkkel utalnak – V, Z. Ez egy újabb lépés az orosz nyelv latinizálása és amerikanizálása felé. Aztán átvették az összes McDonald’s-éttermet és sorolhatnám. De most épp azt mondják az oroszok, hogy a McDonald’s a betolakodó. Tehát ugyanazt akarják tenni, mint az amerikaiak, nem alkalmazkodni szeretnének, hanem dominálni.
Az egész dolog borzasztóan kegyetlen, és túllép minden megengedett etikai határon, védhetetlen álláspont. Ugyanakkor a nyugati szankciók jelensége természetesen egyfajta új határ érzetét teremtették meg, a kormánnyal pedig egyfajta új szolidaritás jött létre, mert 1991 után ez most a következő lépés a vagyon újraelosztása felé Oroszországban. A Szovjetunió megszűnése után az történt, hogy a szovjet időkben felhalmozott hatalmas vagyonokat újraosztották az oligarchák között. És most ugyanez a helyzet. A nyugati vállalatok által hátrahagyott hatalmas vagyonokat újraosztják az oroszok között. És ki teszi ezt? Alapvetően a kormány. Tehát ez a vagyon újraelosztásának jelenlegi hatalmas lépése 1991 után, és ez természetesen olyasmi, amiből az emberek profitálni akarnak. Tehát ők végeredményben profitáltak a szankciókból. Ez sajnos egy olyan motívum, amely a háború haszonlesőinek bizonyosfajta szolidaritását hozza létre. Tehát nem hiszek abban, hogy lesz egy belső forradalom vagy tömeges tiltakozás. Az értelmiségiek és a kultúremberek ellene vannak, de az apparátus és a lakosság nem. Így sajnos az az érzésem, hogy sokáig eltarthat még, és a kimenetele is teljesen bizonytalan.
Hrubi Attila fordítása
1 Forrás: https://www.e-flux.com/notes/499836/philosophy-of-care-a-conversation
Boris Groys filozófus, esszéista, művészetkritikus, médiaszakértő, a szovjet korszak művészetének és irodalmának, különösen az orosz avantgárdnak nemzetközileg elismert szakértője. Patricio Orellana fordító, kurátor, kultúrtörténész, Buenos Airesben él. Első, az 1960-as évek argentin művészetéről és irodalmáról szóló könyve idén jelenik meg. Fordításait többnyire a Caja Negra Kiadó adja ki.
2 az elátkozott költő, az elátkozott művész