Vilém Flusser
Egy ilyen jellegű kérdés korábban feleslegesnek tűnt.1 A dolgok moralitása? Egykor a formatervező figyelmének homlokterében a használati tárgyak előállítása állt. A késeket például úgy kellett megterveznie, hogy azok különböző dolgokat könnyen el lehessen vágni; akár az ellenség torkát is. E mellett és ezen túl a használatra szánt formát pontosan kellett megtervezni, abban az értelemben, hogy megfeleljen bizonyos tudományos tényeknek. Jól kellett kinéznie, vagyis arra is alkalmasnak kellett lennie, hogy a felhasználónak élményt okozzon. A formatervező ideája pragmatikus volt, azaz funkcionális. Morális vagy valós politikai megfontolások ritkán játszottak meghatározó szerepet. A morális-erkölcsi normák felől a közösség döntött, vagy tekintélyelv alapján, vagy konszenzussal, esetleg a kettő kombinációjával. A formatervezők pedig csakúgy, mint termékeik felhasználói e közösség normáinak voltak alávetve, evilági vagy túlvilági büntetéstől fenyegetve.
A jelenkori helyzet azonban a dolgok moralitásának, a formatervező erkölcsi és politikai felelősségének új jelentőséget (sürgető aktualitást) kölcsönzött, aminek legalább három lehetséges oka van:
Először is, hogy ma már nincs olyan, hogy egy közösség normákat fektetne le. Hiába léteznek olyan befolyásos (vallási, politikai, morális) intézmények, mint korábban, az általuk létrehozott szabályok már nem örvendenek széles társadalmi elismertségnek; az ipari formatervezésre gyakorolt tényleges befolyásuk pedig végképp kétséges. Következésképpen ezek az intézmények egyre kevésbé hitelesek, mindenekelőtt azért, mert a kommunikációs forradalom elpusztította a korábban ismert közösségi tereket. Szakmai kompetenciájuk megkérdőjelezhetővé vált, hiszen az ipari termelés rendkívül bonyolulttá, a normák pedig megtévesztően egyszerűvé váltak. Szakami tudás híján a normák minden tekintélyelvű általánosítása gátolhatja az ipari fejlődést, vagy iránymutatás helyett akár össze is zavarhatja a dolgokat. A tudomány az egyetlen olyan intézmény, amelynek tekintélye többé-kevésbé megmaradt. De mivel kutatásai értéksemlegesek, ezért eredményei inkább technikai, mintsem erkölcsi normák alapján ítélhetők meg.
Másodszor, az ipari termelés – beleértve a formatervezést is – mindinkább egy, több forrásból származó információkat felhasználó, összetett hálózattá vált. A gyártó számára hozzáférhető hatalmas információmennyiség meghaladja az egyéni emlékezőképességet, és még mesterséges tárolási mechanizmusok használatával is elkerülhetetlenül szembe találjuk magunkat a döntéshozatal azon problémájával, hogy mely információk kerüljenek további feldolgozásra. Következésképp szükségessé vált, hogy munkánkat olyan egységekben végezzük, mely egységek egyszerre emberi és mesterséges elemekből épülnek fel. Így viszont az eredményeket már nem kapcsolhatjuk egyetlenegy szerző személyéhez sem. A tervező folyamatokat szélsőségesen kooperatív alapon szervezik meg. Ezen oknál fogva már senki nem vonható felelősségre a végtermékért. Még ha a normákat intézmények hoznák is létre, akkor sem érezné úgy senki, hogy ezeket követnie kellene. Amennyiben a formatervezés folyamán követendő etikai szabályokról nem sikerül megállapodni, a termelési folyamatból logikusan adódó erkölcsi felelősséghiány szükségszerűen vezet az erkölcsileg kifogásolható termékek előállításához.
Harmadszor, a múltban hallgatólagos egyetértés volt abban, hogy erkölcsi felelőssége a felhasználónak van. Ha megkéseltek valakit, a felelős kizárólag a késelő, és nem a kés tervezője volt. Ebben az esetben a kések előállítását, amolyan, az etikát megelőző, értéksemleges tevékenységnek tekintették. Mindez ma már nem tartható. A termelési folyamatok jelentős részét automatizált gépek végzik, az pedig nagyon abszurd lenne, ha a robotot vonnánk felelősségre az általa kezelt tárgyak felhasználásáért.
Ki a felelős azért, ha egy robot embert öl? Aki megépítette a robotot, aki megtervezte a kést, esetleg az, aki beállította a programot? Nem volna éppúgy lehetséges az erkölcsi felelősséget egy felépítés-, programozás- vagy gyártásbeli hibának tulajdonítani? Vajon az erkölcsi felelősséget lehetne akár a robotot létrehozó iparágnak is tulajdonítanunk? Vagy talán az egész ipari komplexumnak, beleértve az egész rendszert, amelybe ez a komplexum tartozik?
Más szóval, minden esetben, amikor a formatervezők ezekben a kérdésekben nem vállalnak felelősséget, a felelősség teljesen elveszik. Természetesen ez nem egy új probléma. Rémisztően nyilvánvalóvá 1945-ben vált, amikor is el kellett dönteni, ki a felelős a nácik emberiség ellen elkövetett bűneiért. A nürnbergi per során előkerült egy német gyártulajdonos által egy náci tisztnek címzett levél. Ebben a gyártulajdonos félénken bocsánatért esedezik a gázkamrák rossz kivitelezéséért, amelyek ahelyett, hogy emberek ezreivel egy csapásra végeznének, csupán emberek százainak megölésére alkalmasak. A nürnbergi per, és később Eichmann pere nyilvánvalóan mutatja, hogy (i) már nincsnek az ipari termelést szabályozó normáink; (ii) a bűntényeknek sohasem csak egy értelmi szerzője van; továbbá, hogy (iii) a felelősség fogalma olyannyira felhígult, hogy az ipari termelés eredményeivel szembeni teljes felelősség hiányával találjuk szembe magunkat.
Nemrég az öbölháború nyújtott egy még egyértelműbb példát, ha nem is annyira abszurd és emberellenes módon, mint a nácik esetében. A régió halálos áldozatainak számaránya a következő volt: a koalíciós hadsereg egy katonájára ezer iraki jutott. Ezt a statisztikai eredményt a legkorszerűbb ipari formatervezés tette lehetővé. Az a design, amely egyszerre volt lenyűgözően hatékony, tudományosan pontos és – vitathatatlanul még – esztétikai teljesítmény is. Esik-e szó itt bármilyen etikai–morális (vagy politikai) felelőségvállalásról? Gondoljunk csak arra a képre, amikor egy pilóta az egyik légicsapást követően, alighogy kiszállt a helikopteréből, máris riportot adott a televíziónak. Még a sisakját sem volt ideje levenni. Miközben a riporter felé fordul, a helikopter fedélzeti fegyverei ugyanabba az irányba néznek. A sisakja és a fegyverek szinkronjából érthetővé válik, hogy a következő támadás bármikor megkezdődhet. Vajon ki a felelős azért az összetett jelenségért, amit egy ilyen posztindusztriális helikopterpilóta jelent, és mindazért, ami ennek kontextusában történik? El tudunk képzelni egy olyan intézményes tekintélyt, amely képes a történtek megítélésére – bírót, papot, nemzeti vagy nemzetközi parlamentet, egy mérnökökből vagy a komplex rendszerek elemzésében jártas szakértőkből álló testületet?
Ha nem sikerül – ideológiákon túlmenően – megoldást találnunk az ipari formatervezés etikai problémáira, akkor a nácizmus, az öbölháború és más hasonló események is csak úgy maradnak majd meg, mint a pusztítás és ön-pusztítás kezdeti fejezetei. Bár a tény, hogy ilyen kérdésekről kezdünk gondolkodni, talán némi reményre adhat okot.
Sóti Márton fordítása
1 A fordítás eredetije: Vilém Flusser, „The Ethics of Industrial Design?”, in Uő. The Shape of Things: A Philosophy of Design, London, Reaktion Books Ltd., 2012. 66–70. o. Angol fordítás: Anthony Mathews.