Vilém Flusser

 

Goethe közismert tanácsa szerint nemesnek, segítőkésznek és jónak kellene lennünk, mindez rávilágít arra, mennyire eltávolodtunk már a felvilágosodástól.1 Képzeljük el, mi történne, ha ezt a goethei mondatot az algír fundamentalisták egy tömegdemonstrációján olvasnánk fel (még akkor is, ha arab fordításban történne). De megpróbálhatjuk talán aktualizálni a mondatban felsorolt tulajdonságokat. A „nemes” helyett mondhatnánk például azt, hogy „elegáns”, a „hasznos” helyett pedig, hogy „felhasználóbarát”. A fő nehézséget azonban feltehetően az okozná, hogy mit kezdjünk a „jó” fogalmával az ezredforduló közeledtével. És persze a goethei „ember” fogalmát is pontosítanunk kellene, a humanizmus halála óta ugyanis nem beszélhetünk többé az emberről általában. E tanulmány azt a feladatot tűzte maga elé, hogy Goethe – vélhetően kissé magasztos – jótanácsát a következőképpen ültesse át a design-vitába: „A tervező legyen elegáns, felhasználóbarát és jó”.

A problémát egy egyszerű példával világíthatnánk meg. Vegyük egy papírvágókés megtervezésének esetét. A dizájner járjon el elegánsan: a kés ne legyen szokványos, de tolakodó se (egyszerűen csak „nemes”). A tervező legyen felhasználóbarát: a kés legyen kényelmes és különösebb előismeretek nélkül használható (vagyis „hasznos”), és a tervező legyen jó: a kés legyen olyan hatékony, hogy ellenállás nélkül vágja át a papírt (vagy bármi mást). Ez a jóság az (ahogy már említettem), ami problémás. A kés ugyanis túl jó is lehet: nemcsak a papírt, hanem a felhasználó ujját is elvághatja. Így megeshet, hogy Goethe tanácsát az alábbiak szerint kellene módosítanunk: az ember legyen nemes, segítőkész és jó, de azért ne essen túlzásokba?

Vehettük volna a papírvágókés helyett azon rakéták egyikét is, amelyeket az iraki háborúban használtak. Kétségtelen, hogy e tárgyak tervezői is rendkívül nemes emberek: a rakéták elegánsak, olyanok, mintha a jelenünk műalkotásai lennének. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a dizájnerek rendkívül segítőkészek is: annak ellenére, hogy a rakéták összetett rendszerek, annyira barátságosak, hogy még az Eufrátesz felső folyásánál élő analfabéta kamaszok is tudják kezelni őket. Ugyanakkor azt is hozzáfűzhetjük, hogy a rakéták tervezői túlságosan is jó emberek, mert ezek a tárgyak nemcsak jól ölnek (rendeltetésüknél fogva), hanem más rakétákat is arra provokálnak, hogy megöljék az eredeti rakéták használóit.

Az iraki rakéták nemes, segítőkész és túlságosan is jó tervezői feltehetően orosz mérnökök. Talán olvastak is Goethét (bár Oroszországban inkább Schiller van terítéken a középiskolákban). E nemes emberek nézőpontjából tekintve a Goethe-idézet hiánytalanul teljesül. Hogy a rakétafelhasználókat megölik, számukra nem jelent mást, mint puszta ösztönzést arra, hogy még jobbak legyenek. Nevezetesen, hogy olyan rakétákat tervezzenek, amelyek megölik a megölt első rakétákat kezelő gyilkosok gyilkosait is. Éppen ez jelenti a fejlődést: a dizájn a visszajelzéseknek köszönhetően egyre jobbá válik. Ilyen módon persze egyre segítőkészebbé és nemesebbé is. Természetesen az effajta, a dialektikus materializmuson alapuló optimizmus sok szempontból megkérdőjelezhető.

Itt és most ezért nem lenne túlzottan helyénvaló, ha a dizájn háborúnak köszönhető progresszív javulása iránt lelkesednénk. Ezzel mintegy azt az elvárást támasztanánk az úgynevezett katonai-ipari komplexum felé, hogy az összes elegancia, kedvesség és valamennyi jóság tulajdonképpeni forrása legyen. Az iraki háború ugyanakkor újra nyilvánvalóvá teszi, milyen lenne a dizájn, ha nem lennének háborúk. Ha százezer évvel ezelőtt a Kelet-Afrikában élő őseink nem terveztek volna olyan nyílhegyeket, amelyek egyszerre elegánsak, felhasználóbarátok és jók (vagyis amelyekkel elegánsan és kényelmesen lehet gyilkolni), akkor valószínűleg még mindig foggal és körmmel kellene egymásnak vagy az állatoknak esnünk. Meglehet persze, hogy a háború nem az egyetlen forrása a jó dizájnnak (talán a nemek is hozzájárulnak, lásd a ruhadivatot). Mondhatjuk tehát, hogy „szeretkezzünk és háborúzzunk”, vagy csak annyit, hogy „szeretkezzünk”, ám a jó dizájn érdekében semmiképpen sem szabad azt mondanunk, hogy „szeretkezzünk, és ne háborúzzunk”.

Ám vannak emberek, akik ellenzik a háborút. Nem hagynák, hogy rakéták öljék meg őket (bár ha megkérdeznénk tőlük, nem tudnák megmondani, melyik halálozási módot választanák). Az ilyen emberek készek a béke érdekében elfogadni a rossz dizájnt. Kimondottan örülnek, ha a rakéták, a papírkések és a nyílhegyek egyre silányabbak, és ezért egyre ízléstelenebbek, kényelmetlenebbek. Ezek a jó emberek a jónak egy egészen más értelemben jók, mint ahogy eddig értettük. Ezek a jó emberek semmi másra nem jók, mint a puszta létezésre. Ők az anti-dizájnerek.

Bár, ha megfigyeljük őket, ahogy a szemben lévő járdán ácsorognak, az a benyomásunk támadhat, hogy mégiscsak terveznek valamit: például ékszereket. Ám ezt hosszú távon nem tehetik, mert a „szeretkezzünk” felhívást (ami végső soron az ékszerek rendeltetése is) nem lehet sokáig fenntartani anélkül, hogy ne torkollna a „háborúzzunk”-ba. Nem lehetsz egyszerre „önmagában és önmagáért jó” és „bármiért jó”, választanod kell: vagy szent vagy, vagy dizájner.

Talán van kiút e dilemmából: azaz, vagy a háború – és egy elegáns, felhasználóbarát hűbéruralom a jó tárgyak fölött –, vagy az örök béke – és egy közönséges, kényelmetlen élet a rosszul működő tárgyak között. Más szóval, vagy a gonosz és a kényelmes, vagy a kényelmetlen és a szent. Javasolhatnánk talán egy kompromisszumot: tervezzük szándékosan úgy a tárgyakat, hogy ne legyenek annyira jók, mint amennyire lehetnének. Például a nyílhegyek, amelyek folyton célt tévesztenek, a papírkések, amelyek egyre gyorsabban eltompulnak, a rakéták, amelyek hajlamosak már a levegőben felrobbanni. Persze így el kell majd viselnünk azokat a székeket is, amelyekkel azt kockáztatjuk, hogy összeroskadnak alattunk, vagy például a folyton zárlatossá váló elektromos izzókat. Köztudottan a különböző leszerelési konferenciák a gonoszság és a szentség közötti kompromisszumnak vannak szentelve (amelyeken sajnálatosan a dizájnerek csak ritkán vesznek részt). Goethe tanácsa most valahogy így hangozhatna: Legyen az ember nemes, segítőkész és többé-kevésbé jó, vagyis idővel kevésbé nemes és segítőkész is. De így még mindig nem menekültünk volna meg a jóságtól, mégpedig a következő okok miatt:

A tiszta jóság (a „kategorikus”) – ami semmire sem jó – és az alkalmazott jóság (a „funkcionális”) között valójában nincs kompromisszum, mert végső soron minden, amire az alkalmazott jóság jó, kategorikusan rossz. Aki úgy döntött, hogy dizájner lesz, a tiszta jóság ellen döntött. Megteheti, hogy ezt leplezi (például megtagadhatja a rakéták tervezését, helyette békegalambokat tervez). Elkötelezettsége alapján azonban továbbra is ragaszkodik a funkcionális jósághoz. Ha fontolóra veszi tevékenységének tiszta jóságát (például azt a kérdést, hogy végső soron mire lehet jó a békegalamb tervezése), akkor arra kényszerül, hogy – nem hogy rosszul, de – egyáltalán ne is tervezze meg a békegalambját. Tiszta jóságból sem válhat rossz dizájnerré, mert a rossz terv létrehozásának szándéka már funkcionális és tisztátalan. Ha tehát egy dizájner azt állítja, hogy csak olyan tárgyakat tervez, amelyek megfelelnek a tiszta jóságról alkotott elképzelésének (az örök értékeknek és hasonlóknak), akkor téved.

Sajnos így van ez a jósággal is: minden, ami valamire jó, az tiszta gonoszság. Igazuk van azoknak a szenteknek, akik magányba vonulnak, gyökerekkel táplálkozzanak és levelekkel takarják el meztelenségüket. Hogy teológiai szempontból fogalmazzak: a tiszta jóság céltalan, abszurd, és ahol már cél van, ott az ördög leselkedik. A tiszta jóság szempontjából csak fokozatnyi különbség van egy szék és egy rakéta elegáns és felhasználóbarát megtervezése között: mindkettőben ott lapul az ördög; mert mindkettő funkcionális.

Kissé eltávolodtunk a felvilágosodástól, és mondhatnánk, a kiskapun ismét visszaköszönnek a sötét középkor teológiai spekulációi. Amióta a technikusoknak bocsánatot kellett volna kérniük a náciktól, mert a gázkamráik nem voltak elég jók ahhoz, hogy gyorsan megöljék a kuncsaftjaikat, újra tudjuk, mit jelent a pokol. Újra tudjuk, mi rejtőzik a jó design kifejezés mögött. Sajnos ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ne akarjunk elegáns és kényelmes tárgyakat. Az pokol ismerete ellenére is azt követeljük, hogy a dizájner legyen nemes, segítőkész és jó.

 

Hrubi Attila fordítása

1 A fordítás eredetije: Vilém Flusser, „Der Krieg und der Stand der Dinge”, in Uő. Vom Stand der Dinge. Eine kleine Philosophie des Designs, (szerk. Fabian Wurm), Göttingen, Steidl Verlag, 1993. 35–39. o.