Vilém Flusser
Van egy sor a 17. századi német vallásos költő, Angelus Silesius Kerubi Vándorjában, amit most szabadon idézek: „A léleknek két szeme van: egyik az időbe tekint, míg a másik messze az örökkévalóságot szemléli”.1 (Aki a pontos szöveget szeretné, keresse ki az idézetet, és nézze meg, miként áll szó szerint.) Az első szemen történő látásmód a teleszkóp és a mikroszkóp felfedezése óta technikai fejlesztések során esett át. Manapság sokkal hosszabb ideig, sokkal mélyebbre és sokkal élesebb képet nyerve tekinthetünk az idő mélységeibe, mint ahogy azt Silesius valaha képzelhette. Nem is olyan régóta arra is képessé váltunk, hogy az időt egyetlen pontba sűrítve, egy televízió képernyőjén mindent egyszerre lássunk. Ami a második szemet illeti, az örökkévalóságot felfogó látásmódot: csak az elmúlt években tettük meg az első lépéseket ennek technikai tökéletesítése felé. Ez az esszé erről szól.
Annak a lehetősége, hogy az időn keresztül az örökkévalóságba tekintsünk, és az ott látottakat rögzítsük, kizárólag a harmadik évrezed óta vált releváns tényezővé. Ekkor történt ugyanis, hogy a Mezopotámia dombjain álló emberek a folyón felfelé tekintve áradásokat és aszályokat jövendöltek, és agyagtábláikra vonalakat – a későbbi csatornákat – véstek. Akkoriban ezeket az embereket prófétáknak gondolták, ma formatervezőknek hívnánk őket. Ez a különbségtétel a „lélek második szemének” értelmezésében meghatározó. Mezopotámia embere azt gondolta – ahogy ma is sokan gondolják –, hogy ez a látásmód magában hordozza a jövő ismeretét. Ha valaki öntözőcsatornákat ás, egyúttal azt is jelenti, hogy előre látja a folyó jövőbeni mozgásait. Ugyanakkor, a görög filozófusoktól kezdődően (és már azt megelőzően is a többé-kevésbé művelt rétegekben) a vélekedés sokkal inkább az volt, hogy ez a látásmód nem csupán a jövőre, hanem egyenesen az örökkévalóságra irányul. Nem az Eufrátesz jövőbeni mozgására, hanem a vízmozgás mindenkori formáira. Nem egy űrrakéta röppályájára, hanem minden olyan test röppályájára, amely gravitációs térben mozog. Egyszóval, örökérvényű formákra. Csak a közelmúltban kezdünk el a görög filozófusoktól eltérően gondolkodni.
Ha például Platón gondolkodását követjük (aki a lélek második szemén keresztül történő látást „elméletnek” hívja), akkor az elillanó jelenségen túl a mennyekben létező megváltoztathatatlan formákat („ideákat”) látunk. E forgatókönyv szerint, ami anno Mezopotámiaban történt, sem volt más, minthogy egyesek kezdték meglátni és lejegyezni az Eufrátesz mögött meghúzódó formákat. Ők a geometriai elmélet első alkalmazói voltak. A formák, melyeket felfedeztek – a háromszögek – „igaz formák”. (Görögül az „igazság” és a „felfedezés” ugyanaz a szó: alétheia.) S mégis, amikor e háromszögeket az agyagtáblákon jelölték, lejegyezték azokat. Például egy lerajzolt háromszög szögeinek összege nem pontosan 180°, miközben az elméleti háromszögnél pontosan ez a helyzet. Geometriai hibák tehát akkor keletkeznek, amikor ezeket az elméleteket a gyakorlatba ültetjük át. Pontosan ez az oka annak, hogy egyetlen, az ember által épített vízvezetékrendszer (vagy akár az űrrepülés) sem működik terv szerint.
Ma már teljesen másképp látjuk a dolgokat. Röviden, mi már nem a háromszögek felfedezésében, hanem azok feltalálásában hiszünk. Az emberek akkoriban a háromszöghöz hasonló formákkal kísérleteztek, hogy közelítőleg megállapíthassák az Eufrátesz mozgását, majd ezeket a formákat folyamatosan addig vetítették a folyóra, míg végül bele nem illettek. Galilei nem felfedezte a szabadesés képletét, hanem feltalálta azt: addig próbálgatta a képleteket egymás után, míg a nehéz testek esésének problémája meg nem oldódott. Így a geometria (vagy a szabadesés) elmélete nem más, mint egy olyan formatervezés, melyet a jelenség megértése céljából ráerőltetünk arra. Ez sokkal ésszerűbben hangzik, mint a mennybéli ideák platóni gondolata, ugyanakkor ez az elképzelés meglehetősen nyugtalanító.
Amennyiben ugyanis az úgynevezett természeti törvények a mi találmányaink, felmerül a kérdés, az Eufrátesz és az űrrakéták miért követik ezeket egyáltalán, miért nem követnek más formákat és képleteket, melyek adott esetben éppannyira jók lehetnének? Beláthatjuk, az, hogy a Nap kering a Föld körül, vagy a Föld a Nap körül, egyszerűen tervezés kérdése. De vajon, hogy a kövek esésének módja is az lenne? Másként fogalmazva, ha a továbbiakban nem osztozunk Platón elképzelésében, miszerint a jelenségek tervezője a mennyekben található, és csak az elmélet keretein belül felfedezhető, hanem helyette azt gondoljuk, hogy mi magunk vagyunk a jelenségek megtervezői, akkor ezek a jelenségek miért is olyanok, amilyenek, és nem olyanok, amilyeneknek mi szeretnénk őket? E nyugtalanító szempont itt megkerülhetetlen.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a formák – legyenek azok feltaláltak vagy felfedezettek, mennyei vagy emberi tervezés eredményei – örökkévalóak, azaz időn és téren kívül állnak. Egy elméleti háromszög szögeinek összege mindenhol és mindenkor 180°, akár a mennyekben fedezzük fel, akár a rajzasztalnál tervezzük meg azt. Még ha el is forgatjuk ezt a bizonyos rajzasztalt, és eltérő összegű szögekkel rendelkező nem eukleidészi háromszöget tervezünk, ez a háromszög akkor is örökkévaló lesz. A formatervező látásmódja – legyen az emberi vagy mennybeli – megfeleltethető a lélek második szemének. Itt előkerül egy másik érdekes kérdés is: hogyan is néz ki valójában ez az örökkévalóság? Olyan, mint egy háromszög (mint az Eufrátesz esetén), vagy mint egy egyenlet (mint a szabadon eső kövek esete), esetleg valami teljesen eltérő dolog lenne? A válasz: úgy néz ki, ahogy csak akar; az analitikus geometriának hála, bármikor egyenletté redukálható.
Ez lehet a kezdete egy, a lélek második szeméhez kapcsolódó technológiának. Minden örökkévaló forma, minden megváltoztathatatlan idea egyenletté formálható, amely egyenleteket numerikus kódokból számítógépekbe táplálható gépi kódokká alakíthatunk. A számítógép önmaga ezeket az algoritmusokat képernyőkön és hologramokon vonalakként, területekként, (nem sok idő kell hozzá, hogy) térfogatokként tudja megjeleníteni, melyekből „numerikusan létrehozott” mesterséges képeket hozhat létre. Így az, amit a lélek első szemével láthatunk, pontosan ugyanaz, mint amit a lélek második szeme lát. Ami a számítógép képernyőjén megjelenik örökkévaló, megváltoztathatatlan forma (azaz háromszög), melyet örökkévaló, megváltoztathatatlan képletek (1+1=2) hoznak létre. Paradox módon, ezek a megváltoztathatatlan formák megváltozhatnak: a háromszögeket el lehet ferdíteni, meg lehet csavarni, össze lehet nyomni és fel lehet nagyítani. Minden, ami ezek eredménye, ugyancsak örök és megváltoztathatatlan forma. A lélek második szeme továbbra is az örökkévalóságba merenghet, de ez már egy olyan örökkévalóság, melyet képes (át)alakítani.
Ez a formatervező látásmódja: amolyan tobozszemmel rendelkezik (a számítógéphez hasonló felosztással), ami az örökkévaló megfigyelését és befolyásolását teszi lehetővé. Majd utasíthat egy robotot, hogy azt, amit az örökkévalóban felfogott és (át)alakított, az „itt és most”-ra fordítsa át (például, hogy csatornákat ásson vagy űrrakétákat építsen). (A formatervezőt) Mezopotámiaban prófétának hívták. Jobban megérdemelné az Isten nevet, de – hál’ Istennek – erre ő nem gondol, hanem sokkal inkább technikusként vagy művészként látja önmagát. Isten tartsa meg ebbéli hitében.
Sóti Márton fordítása
1 A fordítás eredetije: Vilém Flusser, „The Designer’s Way of Seeing”, in Uő. The Shape of Things: A Philosophy of Design, London, Reaktion Books Ltd., 2012. 39–43. o. Angol fordítás: Anthony Mathews.