Bene Adrián

 

Bevezetés

Napjainkban a korszellem, ha úgy tetszik, a társadalmi imaginárius működésében a művészetek és a sajtó, sőt a tömegkultúra is egyre jelentéktelenebb szerepet tölt be. A reklámipar mellett a szórakoztatóipari celebek, az Insta-sztárok, a youtube-erek és tiktokkerek azok az influencerek, akik képesek széles körben – elsősorban az internet révén – vágyakat, stílust, értékrendet, világszemléletet közvetíteni (főként a fogyasztói társadalom eszméjének jegyében, a giccs különböző változataiban). Hatásuk felmérhetetlen, az általuk nyújtott minták az internet révén megállíthatatlanul terjednek, önálló életre kelnek, mutálódnak. Ahogyan Martin Burckhart és Dirk Höfer fogalmaz: „Az internettel egy társadalmi test jött létre , amely nemcsak gigantikus könyvtárként, hanem globális idegrendszerként is működik, amelyben minden neuron, minden hálózati csomópont kommunikál a többivel. Ennek megfelelően minden gesztus, amely beleíródik ebbe a rendszerbe, virális jelleggel bírhat. Amint az a számítógépes vírus, amely kihasználja a biztonsági réseket, a biológiai vírus digitális utánzata, úgy az emóciók is, ügyes marketingszakemberek vagy dezinformációs ügynökségek irányításával, pandemikus ingerhullámmá bővülhetnek.”1 Az internet, a „világháló” hálózatos struktúráját az említett közösségi médiaplatformok mutatják meg a leginkább szemléletes formában. Figyelemreméltó, hogy a közösségi média – amely egyre inkább a Frankfurti Iskola gondolkodói által elemzett kultúripar jellegzetességeit ölti fel – egyúttal minden korábbinál kedvezőbb közvetítő közeg az összeesküvés-elméletekként megjelenő alternatív világértelmezések számára. Ezt több állam titkosszolgálata is felismerte, és hasznosítja a kiberhadviselésben; kiváló példa erre a látszólag antikolonialista, egyértelműen nyugatellenes, viszont a Szovjetunió iránti erős nosztalgia kísérőjelenségeként csak szelektíven antikapitalista putyini Oroszország is.

Az összeesküvés-elméletek a minket körülvevő gazdasági-társadalmi rendszert és annak többé-kevésbé konszenzuális értékeit ideológiaként kívánják leleplezni; a marxi ideológiakritikához hasonlóan az ideológia kifejezés alatt elleplezést, megtévesztést értve, aminek célja az elnyomás és kizsákmányolás. Facebook-csoportjaikban és Youtube-videóikban a fő motívumok az álom és az ébredés, a megfigyelés és az ellenőrzés (lásd a covidellenes vakcinák kapcsán terjesztett chipbeültetés elméletet), valamint a mérgezés. Világképük alapzata a disztópia. Megfigyelhető, hogy ezek a nézetek gyakran kapcsolódnak antiszemita és/vagy nemzeti radikális politikai eszmék hirdetőihez. Az orosz internetes propaganda például jó érzékkel konvertálta az oltásszkeptikus (nagy arányban iskolázatlan és szélsőjobboldali politikai nézeteket valló) tábort Ukrajna megtámadásakor a saját narratívájának harcos terjesztőivé, főként a Facebookon kommentelő „putyintrollokká”. (A meggyőződéses hívő olcsóbb propagandaeszköz, mint a sokezer hamis felhasználói profilt mozgató botfarmok.) Az ideológiai manipuláció iskolapéldája, ahogyan az orosz propaganda (és ettől nem függetlenül az USA-ban Donald Trump kommunikációja), minden igazság és érték relativizálásával teszi falszifikálhatatlanná populista politikai állításait a „post-truth” korában. A stratégia az orwelli „duplagondolt” idézi: „A háború: béke, a szabadság: szolgaság; a tudatlanság: erő”. Ezáltal éppen azt hajtja végre sokak számára észrevétlenül, amivel ellenfeleit vádolja: az igazság elleplezését egy hamis alternatív világmagyarázat révén. Az ilyen ideológiai építmények részben ténylegesen problematikus társadalmi jelenségekkel kapcsolatos ellenérzésekre építenek (gazdasági egyenlőtlenségek, országok vagy régiók közötti feszültségek, a technológiai átalakulások veszteseinek frusztrációja, a totális megfigyelésre épülő digitális diktatúra épülése), részben pedig a mesterséges ellenségkép uralmi eszközével élnek, ráadásul erre (pl. az ideológiailag konstruált Nyugatra) vetítik ki saját elnyomó jellegüket és problémáikat (szegénység, biztonság hiánya). Szemléletes példája ennek Vlagyimir Putyin 2022. 09. 30-i beszéde, amelyben a „sátáni” Nyugat (az „angolszászok”) jelenik meg a béke és a nemzeti önrendelkezés ellenségeként, háborús agresszorként (sajátos módon a beszéd egyik argumentuma a német városoknak a szövetséges hatalmak általi lebombázása a második világháborúban). A beszédben a gyarmatosítás felemlegetése vélhetően az orosz imperializmusról hivatott elterelni a figyelmet, a katonai szövetségesek megszállt országokként való beállítása pedig Belarusz orosz megszállásáról. A nem annyira érvként, mint fenyegetésként emlegetett élelmiszer- és energiaválság pedig a valóságban a nyugati országok számára könnyebben kezelhető, mint a szankciók gazdasági hatásai Oroszországban. A minta ismerős: a háttérhatalom, Soros, Brüsszel, esetleg az imperialisa USA próbálja ránk erőltetni az ideológiáját, hogy ezzel a manipulációval kiszolgáltatottá tegyen, és uralmát biztosítsa felettünk. Lényegében tehát megkérdőjelezik autonómiánkat: józan ítélőképességünkkel és önrendelkezésünkkel együtt pedig valójában emberi méltóságunkat számolják fel. (Ennek szélsőséges változata szerint a Föld túlnépesedésének megszüntetése érdekében tenyésztették ki és terjesztették el a SARS-Covid19 vírust, és hogy pusztítóbb legyen, vakcinációval növelik a halálozások számát.) Ez a valós ok-okozati kapcsolatoktól független, sőt azok ellentétét hirdető kommunikációs stratégia Magyarországon sem ismeretlen, ahogyan az ellenségkreálás sem, éppen úgy, ahogyan Orwell 1984 című, már említett disztópiájában. (Ne feledjük, a totalitárius náci és kommunista rendszereknek a vezérkultusz mellett a közös ellenség felmutatása volt a fő egységképző eszközük, amelynek működését, szociáldinamikáját Jean-Paul Sartre kiválóan elemezte A dialektikus ész kritikájában.) Ezek, és persze az elnyomás, a szabadságjogok korlátozása, az erkölcsök korrupciója azok a disztópikus vonások, amelyek tekintetében egyes államok propagandagépezete úgy tereli el a figyelmet a saját problémákról, hogy azokat a hanyatló Nyugatra vetíti rá. Ezzel tökéletes példáját adják annak az igazságot elleplező, manipulatív uralmi technikának, amit Marx és Engels A német ideológiában a polgári kapitalizmussal kapcsolatban elemzett. Vessünk egy pillantást az ideológiakritika alapjaira, mielőtt visszakanyarodunk korunk jelenségeinek értelmezéséhez.

Az ideológiakritikától az integrációig

Az ideológia szó mai használata távolról sem egységes, de pejoratív jelentésárnyalatának megteremtésében kétségkívül Marx és Engels A német ideológia című művének tulajdoníthatunk meghatározó szerepet. Művükben ugyan nem adják az ideológia konzisztens és egyértelmű meghatározását, bevezetnek azonban olyan vitatható metaforákat, mint az alap és a felépítmény, valamint a valóságos élet torz tükörképe, a hamis tudat. Marx és Engels kidolgozta az ideológia mint társadalmi termék koncepcióját, leszűkítve azt az uralkodó osztály szellemi legitimációs eszközére – a „felépítmény” emancipatorikus elemeit (saját történelmi és dialektikus materializmusuk, valamint a tudományok) nem sorolják ide. Az ideológia szó pejoratív felhangja (a valóság eltorzítása és az uralom igazolása) a marxista diskurzus határain túl is megmarad. Az ideológiakritika tehát tág értelemben világnézetek, értékrendek, diskurzusok és az ezeket képviselő szellemi termékek elemzésén keresztül mutatja ki azok társadalmilag meghatározott, érdekvezérelt jellegét. Az osztályharcelmélet igazolásként ez a későbbi kommunista gyakorlatban az osztályalapú kritikára egyszerűsödött, amely szerint az adott mű értékelésében elegendő annak tartalmát levezetni a szerző osztályhelyzetéből. A mai értelemben vett ideológiakritika a tudásszociológia programjával, a Frankfurti Iskola felvilágosodás- és kultúripar-kritikájával, a foucault-i diskurzuselemzéssel, valamint a kritikai diskurzusanalízis különböző iskoláival rokonítható. Ez alapján körvonalazható egy egyszerre filozófiai-esztétikai és szociológiai megközelítés, amely alkalmas lehet a jelenkori szellemi jelenségek (amelyek körébe beleértjük a mai értelemben vett internetes „kultúripart”, a közösségi médiával, az influenszerekkel, az összeesküvés-elméletek terjesztőivel és a propagandatrollokkal együtt) funkciójának, a tényekhez való viszonyának feltárása. Érdemes ennek kapcsán felidéznünk a Foucault által elemzett olyan kizáró diszkurzív gyakorlatokat, mint a tiltás vagy a megosztás és elutasítás az igazsággal kapcsolatban2 – melyik „konteó”-hívő ne lenne meggyőződve arról, hogy ilyen szervezett gyakorlatok révén próbálják elrejteni előle az igazságot a tudósok, a politikusok, az üzletemberek?

Ne feledjük azonban azt sem, hogy az összeesküvés-elméletek iránti fogadókészség, a mozgalmár hitbuzgóság hátterében nemcsak az áttekinthetetlen világ magyarázatának vágya (jó és rossz világos elhatárolása, eltitkolt igazság „megfejtése”) húzódik meg, hanem az atomizált egyének vágya is a közösséghez tartozásra. Ricœur volt az, aki az ideológiáról szóló előadásaiban tudatosította ezt a harmadik, pozitív funkciót: a társadalom összetartását. Geertz kulturális antropológiája nyomán vallotta, hogy mivel minden társadalmi cselekvés eleve szimbolikusan közvetített, ezért a társadalmi identitást biztosító ideológia nélkül nincs társadalom.3 Ez a semleges, nem-pejoratív megközelítés az ideológia működésére helyezi a hangsúlyt, annak integratív funkciójával kapcsolatban kiemelve a valláshoz való hasonlóságát, amennyiben az identitás iránti vágy hívja életre, amikor egy csoportot a felbomlás fenyeget egy válság zavaros körülményei között.4 Ideológia és valóság nem ellentétesek egymással, hanem egybeesnek, amennyiben a valóságot mint folyamatos értelmezés eredményét tekintjük. Ricœur tehát a Lectures on Ideology and Utopia lapjain az ideológiát a közösség összetartásához szükséges szimbolikának tekinti, amely az utópiával együtt a társadalmi vagy kulturális képzeletből ered, és a társadalmi valóság megalapozója. Ezen funkciójában az ideológia értékkel és értelemmel ruházza fel a cselekvést. Ehhez képest másodlagos, hogy a hatalom igazolását is szolgálja. Sokkal fontosabb ennél a hamis tudat jellegnél, hogy a tudat működése nem is képzelhető el másként, csak egyfajta ideológiai kódon keresztül. A szimbolikusság hozzátartozik az emberi létezéshez és cselekvéshez: az ideológia a társadalmi kötelék képek és reprezentációk formájában való interpretációját foglalja magába.

Sötétebben látják ezt az integráló funkciót az olyan strukturalista marxisták, mint Louis Althusser vagy Nicos Poulantzas. Althusser az állami elnyomó apparátusok mellett hangsúlyozza az ideológiai (vallási, oktatási, családi, jogi, kulturális, politikai, információs és szakszervezeti) államapparátusok fontosságát, amelyek ideológia szubjektumokként veti alá az államnak az egyéneket, újratermelve az engedelmes munkaerőt és állampolgárt.5 Althusser nagy hatású gondolata, hogy az ideológia nem elsősorban a valóság és annak (hamis) reprezentációjának viszonyaként tárgyalandó, hanem egyfajta társadalmi tuddattalanként. Az ideológia a társadalmat alkotó emberek szempontjából megfogalmazva „valóságos létfeltételeikhez való valóságos viszonyuk és képzelt viszonyuk (túldeterminált) egysége”.6 Mindkét közelítésmódban jelen van az integráció mozzanata, fenntartva azonban a hagyományos marxi kritkai értelmezést, miszerint az ideológia uralmi eszköz. Hozzá hasonlóan Poulantzas is hangsúlyozza, hogy az ideológia reprezentációk, értékek és hitek viszonylag koherens együttese, amelyben az ágensek megélik társadalmi viszonyaikat, gyakorlatukat.7 Ugyanakkor az államhatalom manipulációs eszközeként jeleníti meg; vagyis az ideológia funkciója szerinte is a kohézió biztosítása, ám az uralmi viszonyok elfedése által.8

Mindezek fényében az internet sok szempontból párhuzamba állítható az ideológiával (vagy akár Geertz funkcionális elemzése nyomán a vallással), tekinthető a valóságot elleplező hamis tudatnak, és kétségtelen a hálózatos struktúra integráló, sőt immerzív kapacitása. Nehéz lenne megkérdőjelezni az internetre és „a figyelem ökonómiájára” alapozott információtechnológiai cégek (Meta, Google) hatalmát. Működésmódjuk, de általában az internet is tekinthető „uralmi formának”9. A baloldali ideológiakoncepciók fő téziseinek sorolása mellett visszautalhatunk az ideológia és a társadalmi imaginárius fogalmi összekapcsolására az újmarxista gondolati hagyományban (Althusser, Poulantzas, Lefort, Castoriadis). Az internetfüggőség, a közösségi média kényszeres „pörgetése” közben minden bizonnyal reprezentációk, értékek viszonylag koherens (szimulákrum)világába merülve éljük meg társadalmi gyakorlatunkat, összehangolva képzeletünket, érzékenységünket, vágyainkat ezzel a közös mesterséges életvilággal. Aminek lényeges vonása éppen az, hogy elfeledkezünk virtuális valóság jellegéről, olyannyira, hogy lassanként indokolatlan a különbségtétel valós és virtuális között, mind percepciónk módját, mind az érzékelt/fogyasztott élményeket/tartalmakat illetően. Tekinthetjük tehát az internetet akár par excellence ideológiának – aminek mindent átfogó volta kétségkívül disztópikus jelleget kölcsönöz neki.

1 Martin Burckhart – Dirk Höfer, Minden és semmi, Atlantisz, Budapest, 2018. 22. o.
2 Michel Foucault, „A diskurzus rendje”, Holmi, 1991/7. 868–889. o. Török Gábor fordítása.
3 Paul Ricoeur, Lectures On Ideology and Utopia, Columbia University Press, New York, 1986. 258. o.
4 Uo. 261. o.
5 Louis Althusser, „Ideológia és ideologikus államapparátusok”, in Kiss Attila Atilla – Kovács Sándor sk – Odorics Ferenc (szerk.) Testes könyv, Ictus – JATE, Szeged, 1996. 373–412. o. László Kinga fordítása.
6 Louis Althusser, „Marxizmus és humanizmus”, in Uő. Marx – az elmélet forradalma, Kossuth Kiadó, Budapest, 1968. 57–78. és 70. o. Gerő Ernő fordítása.
7 Nicos Poulantzas, Political Power and Social Classes, Verso, London, 1978. 206. o.
8 Uo. 210–212. o.
9 Burckhart – Höfer, id. mű, 31. o.

Posztmodern, posztfakticitás, posztcovid

Nietzsche óta jól ismert a modernitás árnyoldala: a viszonylagosság, a bizonytalanság, az esetlegesség, az abszolút igazság hiánya. A posztmodern ezeket a vonásokot még inkább nyilvánvalóvá tette, meghatározva a reflexív szociológia kérdésirányait Ulrich Beck, Anthony Giddens és Zygmunt Bauman elemzéseiben. Az általuk leírt középponti tapasztalat az individualizáció középponti szerepe10 mellett az identitás képlékennyé válása, a készen kapott keretek hiánya, önmagunk megalkotása mint feladat.11 Ez a korábban az atomizálódás és elidegenedés kulcsfogalmai körül kibontakozott diskurzusoknál is határozottabban emeli ki az identitásválságot, a fenyegető bizonytalanság kollektív érzését. Az 1980–90-es években született szociológiai koncepciók narratívájába az internet megjelenése és annak társadalmi hatásai is jól beilleszthetők voltak. Az elmúlt két évztized globálisan észlelhető fejleményei azonban már egy következő korszakot jeleznek: mára a radikális szkepszis, a bizonytalanság a totalitárius ideológiák iránti igény feléledését eredményezte. A diktatorikus – de legalábbis autoriter – rezsimek ideológiai manipulációja pedig, ahogyan az általuk gyakran felhasznált összeesküvés-elméletek is, paradoxális módon éppen az ismeretelméleti relativizmus (laposföldhívők, chemtrail) stratégiájával élve kínálnak hamis, de koherens világnézetet képező stabil világmagyarázatot.

Amikor az összeesküvés-elméletek és a korszellem szoros kapcsolatát vizsgáljuk, érdemes felidéznünk Cornelius Castoriadis elméletét a társadalmi imagináriusról („társadalmi képzetesről”), illetve az intézmények szimbolikus jellegében is megjelenő „képzeletiről”. Az összeesküvés-elméleteknek általában jellemző vonásuk, hogy feltételeznek egy egységes, titkos, negatív erőt, amely az integráció, a megfigyelés,a manipuláció révén terjeszti ki uralmát. Vagyis lényeges elemük, hogy a valóság nem az, aminek látszik (ahogyan a marxi ideológiafogalom pejoratív jellegét is két tételezett funkció, a torzítás és az elleplezés adta): már ez elég számukra annak megállapításához, hogy disztópiában élünk. Castoriadis A társadalom mint képzeleti intézmény lapjain a képzeleti jellemzőjeként fogalmazza meg, hogy olyan fikció, amely „elválik a valóságtól, akár nyíltan a helyére tör (hazugság), akár elkendőzi azt (regény)”.12 Castoriadist annak rejtélye foglalkoztatja, hogy minden – az intézmények szimbolikusságában megnyilvánuló – képzeletiben van valami, ami nem egyszerű kifejeződése egy társadalmi szükségletnek, így túlmutat a funkcionalitáson13 (és az ortodox marxizmus unilineáris kauzalitásán az alap és a felépítmény között). A képzeleti mint társadalmi képzetes a hegeli népszellemhez hasonlóan meghatározza a világszemléletet és az életstílust – állapítja meg Castoriadis.14 Mint említettük, korunkban a képzeleti egy olyan szimbolikában nyilvánul meg, amelynek jelölői a háttérhatalom, a látszatvalóság, a megfigyelés, a manipuláció, a disztópia. Castoriadis gondolatmenetének analógiájára azt mondhatjuk, hogy a háttérhatalom ebben a kontextusban az a központi képzetes jelentés, amely a vallásokban Isten: „jelölők és jelöltek szisztematikus szerveződése, ami egyben tartja az egymást keresztül-kasul átható jelölőket és jelölteket, és lehetővé teszi a kiterjesztésüket, megsokszorozódásukat, módosulásukat”.15 Olyan „szervező séma” vagy éppen „koherens deformáció”, amely a társadalmi valóságérzékelés lehetőségfeltételeként működve mindent áthat; semmit sem denotál és szinte mindent konnotál – ahogyan Castoriadis fogalmaz.16

Ne feledjük, a korszellem és a társadalmi képzelet fő közvetítő közege korunkban az internet, amelyre esetünkben is érvényes, hogy „a médium maga az üzenet”, amennyiben – paradoxális módon – szimbolizálja a „konteó”-hívők félelmeit. A hierarchia helyett a hálózatos, open source logikát képviselő internet17 mint ezerfejű hidra éppen azt testesíti meg, amiért a világ eleven disztópia számukra: biztonságos, stabil rend helyett kiszámíthatatlan fenyegetés, az identitásvesztés rémképe. Az összeesküvés-elméletek és az ezek híveit sikeresen megcélzó politikai propagandák ideológiája, manipulatív fogása a saját disztópikus viszonyaik projektálása az ebből a célból megteremtett ellenségre. Egészségi kockázata ezek szerint nem az „oltástagadásnak”, hanem a vakcináknak van, az infláció, az energia- és élelmiszerárak a nyugati liberális demokráciák polgárait fenyegetik, nem az illiberális autokráciák alattvalóit. Ahogyan a liberális (libsi, libernyák) agymosás, a pluralista ideológiai manipuláció (dollárbaloldal, ökoterrorosták, LMBTQ-térítés formájában) is „őket” fenyegeti, „mi” ettől megvédjük a lakosságot, itt rend van, stabil értékek, nyugalom és jólét. Ha mégsem, akkor az a háttérhatalom műve, amely minden módon egyéni és nemzeti autonómiánk felszámolására törekszik, hogy uralkodhasson rajtunk. Ennek fényében pedig szabadságjogaink fokozatos felszámolása nem is tűnik olyan nagy áldozatnak, hiszen védekezni csak egységben, fegyelmezetten, központi irányítás mellett lehet hatékonyan. Az autoriter rezsimek propagandája és az áltudományos összeesküvés-elméletek egy ponton azonban – helyzetükből fakadóan – különböznek, ez pedig az egyéni önrendelkezéshez való viszony. Előbbi azt a „nyugati” értékrendet tünteti fel disztópikusként, „sátániként”, amelynek alapja az egyéni szabadságjogokon alapuló önrendelkezés és a John Stuart Mill-i liberalizmusból fakadó pluralizmus, valamint a civil szerveződések pozitív megítélése. Érthető, hogy bármely autoriter uralmi rendszer szempontjából ezek veszedelmesek, ezzel ma is tisztában vannak az államot megszálló politikai érdekcsoportok Magyarszágon és Törökországban éppúgy, mint Oroszországban vagy Iránban. A démonizált liberális demokráciákban élő oltástagadók és összeesküvéselmélet-hívők viszont éppen ezekre az alapértékekre hivatkozva kívánnak élni az egyéni önrendelkezés és a véleménynyilvánítás jogával, tekintet nélkül a közösség (a többség) érdekeire. Ezáltal ők nemcsak áldozatként tüntetik fel magukat egy állítólagos elnyomó rendszer disztópiájában, hanem tevőlegesen állítják elő a disztópikus viszonyokat, amikor oltástagadóként kihaltnak gondolt fertőző betegségek újbóli elterjedését segítik elő (pl. Amerikában a rubeoláét és a kanyaróét), a covid járvány idején pedig az életük árán is hozzájárulnak a járvány terjedéséhez és az egészségügyi rendszer katasztrofális túlterheléséhez. Ezáltal a világ változásaival lépést tartani nem képes, annak leginkább kiszolgáltatott egyének és társadalmi csoportok, akik elvesztették bizalmukat a róluk, érzésük szerint nem megfelelően gondoskodó állami intézményekben, teremtő vízióra lelnek az összeesküvés-elméletekben. A világot átláthatatlan káosznak látják, miközben az igazság, rend, érthetőség vágya által vezetve hozzájárulnak életviláguk irracionálissá és disztópikussá válásához. Mítoszteremtő képzeletük azonban nem ex nihilo teremti meg a disztópikus világképet, a valós életvilág morzsáiból építkezik. Disztópiájuk technológiai és társadalmi-politikai feltételei valóban adottak: ha a covid vakcina beadása során vizionált chipbeültetés, esetleg génmanipuláció fikció is, a totális megfigyelés számos formája máris működik (kamerarendszerek, telefonok tömeges lehallgatása, helyadatok begyűjtése), és egy részükhöz önként hozzájárulunk a mobiltelefon és az internet használata közben. A felhasználók többsége ezzel valamilyen szinten tisztában van, ami elkerülhetetlenül paranoid-disztópikussá formálja percepcióját, képzeletvilágát – a társadalmi képzeletit pedig átszövik a disztópikus összeesküvés-elméletek, amelyek egy világkép alapvető struktúrájaként kezdenek el működni. A kettő egymáshoz való viszonya, egymás általi meghatározottsága és annak módja továbbra is kérdéses, mindenesetre akár az ideológiaelméletek, akár a társadalmi szinten megnyilvánuló képzeleti felől gondoljuk el saját életvilágunkat, a disztópia falaiba ütközünk, mozgásunk mintázata pedig igazán csak a falon túlról, egy másik obszesszió magaslatáról rajzolódna ki, amelynek előfeltétele a globális hálózatok összeomlása lenne – amelynek kataklizmatikus jellege viszont vélhetően maga is kedvezne a disztópikus tudatnak.

10 Ulrich Beck, A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 2003. Berényi Gábor és Kerékgyértó Béla fordítása.
11 Pl. Anthony Giddens, Modernity and Self-identity: Self and Society in the Late Modern Age, Polity Press, Cambridge, 1991.
5. o.
12 Cornelius Castoriadis, A társadalom mint képzeleti intézmény, Gondolat Kiadó, Budapest, 2022. 186. o. Kicsák Lóránt fordítása.
13 Uo. 188. o.
14 Uo. 189. o.
15 Uo. 207. o.
16 Uo. 210–211. o.
17 Burckhart – Höfer, id. mű, 30. o.