A tér szerepe Franz Kafka A per című regényében
Görföl Balázs
Bevezetés, előzetes megjegyzések
Jelen tanulmány a tér szerepének, különböző funkcióinak vizsgálatára vállalkozik Franz Kafka A per című regényében. A térábrázolás, a hol realisztikusan megjelenített, hol egyre irracionálisabbként felűnő helyek elemzése több szempontból is termékenynek ígérkezik a regény egész interpretációjára nézve. A mostani értelmezés három kitüntetett tényező alapján közelít A per térbeliségéhez. (1) Először is azt vizsgálja néhány példán keresztül, hogy a regény térkezelése hogyan hat ki a jelenetezésre, és a narráció miként hoz létre olyan heterotópiákat, amelyek aztán egyre inkább megfoghatatlanná, megragadhatatlanná válnak. (2) Ezt követően a külső és a belső terek összefüggése kerül az értelmezés középpontjába: annak a kérdésnek a tanulmányozása, hogy a műben ábrázolt terek mennyiben vetik fel a metaforizálódás lehetőségét, és teszik ily módon hozzáférhetővé a szereplők belső világát vagy az események struktúráját. (3) A tanulmány végül arra a keresi a választ, hogy az egyre irracionálisabbá váló és jelentéstelített térbeliség milyen sajátos szellemi jelenlétet hordoz: a regény elsőre meghökkentőnek tűnő, kabbalista értelmezése lesz itt a fő viszonyítási pont.
A konkrét elemzések előtt még egy textológiai megjegyzés: a regény maga is különös szövegtér. Az alighanem köztudott, hogy A per posztumusz jelent meg, de talán kevésbé ismert, hogy nem csupán hagyatékban maradt, hanem a kéziratlapok sorrendje, tehát a regény szerkezete sem nyert végleges formát. A filológiai kutatások megállapították, hogy Kafka a befejezett vagy majdnem kész szövegrészeket mappákba tette, amelyek fedelére címszavakat írt (e címszavakat a későbbi kiadások átveszik). Más, töredékes szövegrészeket borítólappal látott el, és ezekre is címszavakat írt. Az előbbi, befejezett vagy majdnem kész fejezeteket aztán elsőként Max Brod állította sorrendbe, és így adta ki a regényt 1925-ben. Brod, aki Kafka-kiadásaiban előszeretettel törekedett arra, hogy minél inkább kész és kerek mű képzetét keltse, ekkor még nem adta közre a töredékes szövegrészeket. Később viszont már függelékben hozta őket, és ezt a gyakorlatot követték a további kiadások is, így az 1990-es kritikai kiadás is, amely csupán az egyik szövegrészt sorolta át a fejezetek közül a töredékek közé, ugyanakkor megőrizte a fejezetek Brod-féle sorrendjét.1 Mindazonáltal az értelmező két kérdéssel is szembesül a rendhagyó textológiai helyzet miatt: fogadja-e el a fejezetek Brodtól származó sorrendjét, vagy inkább gondolkodjon más szövegstruktúrában (az ultima manus hiánya miatt ezt akár meg is teheti), valamint vonja-e be az interpretációba a függelékben hozott töredékeket? Jelen tanulmány mindenesetre elfogadja a Brod-féle fejezetsorrendet, és figyelmen kívül hagyja a töredékeket. A szövegből származó idézeteket Györffy Miklós fordítása alapján adja meg.2
1. Jelenetezés és heterotópia
A per térábrázolásának vizsgálata előtt szükség van egy alapvető narratológiai kérdés tisztázására. Már az 1950-es évek óta, Friedrich Beissner eredményei nyomán3 alapvető meglátássá vált a Kafka-kutatásban, hogy A per elbeszélésmódjának vizsgálata igen nagymértékben meghatározza a regény értelmezhetőségét. Beißner azt hangsúlyozza, hogy A per narrátora jóformán csak olyasmiről számol be, ami a főszereplő, Josef K. tudat- és tapasztalati horizontján belül marad. Ez a technika azzal jár, hogy az olvasó regényvilághoz való hozzáférése nem haladja meg K.-ét: hozzá hasonlóan nem képes választ adni a regény legalapvetőbb kérdéseire, vagyis nem tudhat meg többet a titokzatos bíróságról, amely a regény elején váratlanul betoppan K. életébe, sem K. állítólagos, a bíróság által soha meg nem nevezett bűnéről, mint amennyit K. tud, és ez a narratológiailag szűkre szabott olvasói tudás igencsak behatárolja a regény hiteles értelmezhetőségét. A per nagy interpretációs hagyományai,4 a vallási, a pszichológiai, a hatalmi, a társadalmi, az egzisztencialista, a morális, a biografikus interpretációk ennélfogva abba a gyanúba keverednek, hogy nem vetnek számot az olvasó korlátozott megismerési lehetőségeivel, igazolhatatlan allegorézisbe fognak, megfeleltetve a törvényszéket az isteni hatalomnak, K. lelkiismereti projekcióinak, az elnyomó államgépezetnek stb.5 Ugyanakkor Beissner álláspontjával szemben szintén már hamar többrétű kritikák is megfogalmazódtak. Vannak, akik olyan szöveghelyekre hívják fel a figyelmet, ahol az elbeszélő olyasmiről számol be, amit K. nem tudhat, így az ilyen esetekben az olvasó tudása meghaladja K.-ét.6 Másrészt a regény elbeszélője időnként, bár meglehetősen ritkán, közvetlen, akár erkölcsi-habituális jellemzést ad K.-ról, nemritkán persze K. tudattartalmának közvetett felidézései közé ágyazva, mintegy alig észrevehetően, valamint többször elbeszéli, hogy nincs megfelelés K. aktuális szándéka és tette között. Ennek következményeként az olvasó vagy olyasmit is megtudhat K.-ról, amivel maga K. érzékelhetően nincs tisztában, vagy pedig gyanakodva állhat hozzá a bizonytalanságra, tévedésre hajlamos K. nézőpontjához és helyzetértékeléseihez. Megint mások a párbeszédek jelentőségére hívják fel a figyelmet:7 bár az elbeszélő nem ad számot más szereplők tudattartalmairól, de a párbeszédes részekben a többi figura gyakran másról számol be, mint K. Az így megképződő többszólamúság szintén lehetővé teszi, hogy az olvasó távolságot tartson K. nézőpontjától, és más következtetésekre juthat a regényben történtekkel kapcsolatban.
Ha elfogadjuk a Beissner álláspontját korrigáló megközelítéseket, és azt állítjuk, hogy az olvasó tudáshorizontja igenis meghaladhatja K.-ét, és következtetéseiben, értékeléseiben nincs mindenestül K. nézőpontjához kötve, úgy e döntés a regény térábrázolásának megítélésére is hatással van. Igaz ugyan, hogy a szöveg túlnyomó részében K. fokalizál, így a helyekre, a térre vonatkozó leírások szinte mindig arra vonatkoznak, amit K. észlel, ami nagyban meghatározza a leírások által kialakított jelenetezéseket is, viszont a térábrázolásokban is előfordulnak olyan mozzanatok, amelyekkel kapcsolatban az olvasó többlettudásra tehet szert K.-val szemben. Erre az egyik legjobb példa a regény első, az úgynevezett letartóztatást elbeszélő fejezetében található. Mint köztudott, A per úgy kezdődik, hogy K. albérletében megjelenik három férfi, akik egy nem konkretizált hatóság, avagy bíróság nevében letartóztatják K.-t, aki ennek ellenére látszólag folytathatja eddigi életét. A fejezetben K. mozgását követhetjük, ahogy szobájából előbb szállásadója, Grubachné szalonjába megy át, majd onnan beszólítják a másik bérlő, Bürstner kisasszony szobájába, ahol közlik vele, hogy le van tartóztatva. A tér leírása mindig K. mozgását és fokalizálását követi, így az is K. észlelése nyomán derül ki, hogy a szemközti házban is mozgás zajlik: előbb az ott lakó öregasszony, majd vele együtt két férfi is figyeli a K.-val történteket, úgy haladva, hogy nyomon követhessék az eseményeket, így azt is végignézik szemből, ahogy K.-val Bürstner kisasszony szobájában, K. három kollégájának jelenlétében egy gyors tárgyalás keretében közlik a letartóztatását. Figyelemre méltó viszont, hogy K. mintha nem tulajdonítana nagyobb jelentőséget annak, hogy a szemközti házból is figyelik őt: erről tanúskodik, hogy amikor a fejezet végén elmeséli az éjjel hazaérkező Bürstner kisasszonynak, hogy miként zajlott a letartóztatás, a szemközti házban lévőkről egy szót sem ejt. Ha viszont az olvasó számol a szemközt lévőkkel, akkor olyan komplex jelenet rajzolódik ki előtte, amely bár K. fokalizációjára, így leírásaira épül, mégis összetettebb annál, mint amivel K. szembesül. E komplex jelenet ugyanis magába foglalja egy bizarr bírósági tárgyalás elemeit: K. a vádlott, a felügyelő afféle bíró, a két őr a rendvédelmiek, K. jelen lévő kollégái a tanúk, s ott vannak a nézők is, csak meghökkentő módon egy egészen másik térben, a szemközti házban, ahonnan mindent láthatnak, de semmit nem hallanak. Vagyis itt igazi karikatúrával van dolgunk: a nézők számára mindegy is, miről folyik a szó, tehát épp a tárgyalás tartalmi része sikkad el. A térábrázoláson keresztül extrém jelenet rajzolódik ki, amely már annyiban is egy bírósági tárgyalás torzképe, hogy az eseményre egy idegen ember szobájában kerül sor, és ehhez hozzájárul az a mozzanat, amely még abszurdabbá teszi a szituációt, mivel a jelenet átnyúlik a szomszéd házba is. Ami még inkább aláhúzza Manfred Engel meglátását: „A [regény elején lejátszódó] folyamatnak éppolyan kevés köze az általunk ismert értelemben vett »letartóztatáshoz«, mint a továbbiakban a »pernek« az általunk ismert törvényszéki eljáráshoz”.8 Az olvasó számára így hamar világossá válik, hogy a bíróság nem csupán intézményesen azonosíthatatlan, hanem kiterjedtebb, nehezebben megragadható és rögzíthetetlenebb is, mint K. gondolja.
A regényben szereplő bíróság intézményes azonosíthatatlansága annyiban is figyelemre méltó, hogy az intézményes bíróságokat foucault-i értelemben vett heterotópiának tarhatjuk. Foucault a következőképpen határozza meg a heterotópiákat: „azok a reális, tényleges, a társadalmi intézményrendszeren belül kialakított helyek, amelyek egyfajta ellen-szerkezeti helyként, megvalósult utópiaként reprezentálják, kétségek elé állítják, kiforgatják a kultúra belsejében fellelhető valódi szerkezeti helyeket; azok a helyek, amelyek külsőek minden helyhez képest, mégis tökéletesen lokalizálhatók”.9 A bíróságok épp ilyenek: külsőek minden más helyhez képest, sajátos szabályrendszerrel rendelkeznek, szigorú protokollt alkalmaznak a be- és kijutás számára, ugyanakkor lokalizálhatók. A regényben szereplő bíróság mindazonáltal különös heterotópia: nagyon kevéssé tűnik úgy, hogy a reális intézményrendszer részét alkotná, ami már abban is tetten érhető, hogy – tipikus kafkai poétikával – a lényegtelen információkat helyezi előtérbe a lényegiekkel szemben. Így például a bírósághoz tartozó szereplők rengeteg mindent elmondanak a hatóság apró-cseprő szabályairól (hová kerülnek a letartóztatottak ruhái, milyen öltözetet viselnek a hivatalnokok, hogyan lehet előrelépni a ranglétrán), de nem ejtenek szót az alapvető sajátosságokról (honnan ered a bíróság, mi köze az állami hivatalhoz, mivel vádolják a letartóztatottakat). Legalább ennyire kétséges a bíróság lokalizálhatósága. Mint láttuk, már az első fejezetben is keveredik a magán- és a nyilvános szféra, előbbi ráadásul kiterjedt terekbe nyúlik ki (szemközti ház), de a későbbiekben még inkább felerősödik a bíróság külső hely jellege, sőt, a lokalizálhatatlanság is egyre szembetűnőbbé válik. E tendencia jól megfigyelhető a második fejezetben, amelynek elején K.-t telefonon hívják be az első bírósági kihallgatásra. K-nak egy félreeső külvárosi utcában kell megjelennie, méghozzá vasárnap reggel, ami teljességgel kívül esik az állami intézmények munkarendjén, így ukróniáról10 is beszélhetünk. Jellemző ugyanakkor, hogy a bíróság azzal indokolja e szokatlan időpontot, hogy nem kívánja K.-t akadályozni a munkájában: vagyis a látszólag irracionálisra látszólag racionális magyarázatot kínál. Mint kiderül, a bíróság a kihallgatást ismét csak egy magánlakásban tartja. Ráadásul a tárgyalóterem egyszerre bizonyul meglehetősen kiterjedtnek, Bürstner kisasszony szobájánál mindenképp nagyobbnak, ugyanakkor belső tagolódása és a betömörülő embertömeg okán szűkösnek: „A legkülönfélébb emberek tolongtak összezsúfolódva a középnagyságú, kétablakos helyiségben. (…) Közvetlenül a mennyezet alatt karzat futott körbe, és az is teljesen megtelt, noha itt az emberek csak meggörnyedve állhattak, fejük és hátuk a mennyezetnek ütközött” (47.). A meggörnyedtség mint az alávetettség térbeli motívuma11 nyomatékosítja a bíróság disztópikus jellegét, az pedig, hogy a későbbiekben a tárgyalóterem visszaváltozik egyszerű polgári otthonná, a bíróság lokalizálhatatlanságát erősíti. Ha úgy tetszik, A perben a bíróság disztópikus heterotópia, amely hely jellegét is folyton elbizonytalanítja. A lokalizálhatóság felfüggesztésének nemcsak a helytől való megfosztás az eszköze, mint a tárgyalóteremnek a polgári otthonba való visszaváltozása esetében láttuk, hanem a hely radikális megsokszorozása. Később nem csupán az említett külvárosi ház tetőterében tűnnek fel irodák, hanem abban a hangsúlyosan a város ellenkező végén található házban is, ahol a bírósághoz tartozó festő, Titorelli él. K. legnagyobb meglepetésére itt is bírósági irodákba bukkan, sőt, Titorelli közli vele, hogy „hiszen csaknem minden padláson vannak bírósági irodák” (191.), illetve „végtére is minden a bírósághoz tartozik” (175.). A bíróság tehát olyan paradox hely, amely egyszerre van folyamatos eltűnésben és van mindenhol jelen. Ez a paradox struktúra teszi igazán nehezen értelmezhetővé a regényben szereplő hatóságot.
1 A regény kiadásairól lásd például Manfred Engel, „Der Process”, in Manfred Engel – Bernd Auerochs (szerk.) Kafka Handbuch. Leben – Werk – Wirkung, J. B. Metzler, Stuttgart – Weimar, 2010. 192–207. 192. sk. o.
2 A következő kiadás alapján: Franz Kafka, A per, Helikon, Budapest, 2015. Az idézetek utáni oldalszámot zárójelben adom meg.
3 Friedrich Beissner, Der Erzähler Franz Kafka und andere Beiträge, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1983.
4 Erről tömör áttekintést ad pl. Ludwig Dietz, Franz Kafka, Metzler, Duisburg, 1990.
5 Ehhez lásd még pl. Ingeborg C. Henel, „Die Deutbarkeit von Kafkas Werken”, in Heinz Politzer (szerk.) Franz Kafka, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1980. 406‒430. o.
6 Lásd ehhez például Manfred Engel, id. mű.
7 Vö. Winfried Kudszus, „Erzählhaltung und Zeitverschiebung in Kafkas Prozess und Schloss”, in Heinz Politzer (szerk.) id. mű, 331–350. o.
8 Manfred Engel, id. mű, 193. o.
9 Michel Foucault, „Eltérő terek”, in Uő. Nyelv a végtelenhez, Latin Betűk, Debrecen, 2000. 149. o.
10 Vö. uo. 152. o.
11 A lehajtott fej kafkai motívumához lásd Gilles Deleuze – Félix Guattari, Kafka. A kisebbségi irodalomért, Quadmon, Budapest, 2009. 8. skk. o.
12 Vö. Dirk Oschmann, „Kafka als Erzähler”, in Manfred Engel – Bernd Auerochs (szerk.) id. mű, 438–449. o.
2. Külső és belső terek
A tér problematikája újabb dimenzióval gazdagodik, ha figyelembe vesszük a szereplők belső világának ábrázolását illető kafkai írásmódot. A kutatásban ezzel kapcsolatban a „redukció poétikája” számít lényeges karakterisztikumnak: eszerint Kafka messzemenőkig a külső események ábrázolására törekszik, és tartózkodik a szereplők belső világának, mentális-érzelmi állapotának megjelenítésétől, az általuk érzékelt külső valóság leírásának adva elsőbbséget.12 Másfelől a külső valóság ábrázolása, a terek-helyek megjelenítése Kafka műveiben túlnyomórészt vázlatos, nem részletgazdag, hanem szikár, takarékos. E két jellegzetesség A perben is megfigyelhető: a narráció kizárólag K. belső világába enged betekintést, ugyanakkor az is ritka, hogy az elbeszélő közvetlen jellemzést adjon a főszereplőről vagy a pszichonarráció (Dorrit Cohn) eszközével konkrét információt közöljön K. tudati folyamatairól. A külső tér megjelenítése többnyire pedig visszafogott, dísztelen, már-már odavetett (egy jellemző példa a regény elejéről: „Grubachné szalonja volt ez, amely bútorokkal, takarókkal, porcelánnal és fotográfiákkal volt telizsúfolva [6.]). Ám bármennyire távol is áll a regénytől a plasztikus-részletgazdag leírás, a szövegben kibontakozik egy valósághű, tagolt városi környezet: lakóházakkal, szobabelsőkkel, utcákkal, hivatalokkal, dómmal és kőfejtővel. Az egymás mellé rendelt tárgyi elemek a barthes-i értelemben vett valóságeffektussal bírnak: az a funkciójuk, hogy felkeltsék az elbeszélt-leírt világ valószerűségének képzetét. Ahogy az olvasó által ismert urbánus környezeteket is hasonló épületek, intézmények és helyek tarkítják, és ahogy az épületek is tagolt elemekből, falakból, folyosókból, ajtókból, ablakokból állnak, úgy a regény környezet- és helyrajza is ezekkel analóg megoldásokkal él. Ennek megfelelően a tárgyi elemek, például az ajtók, a folyosók, az ablakok közötti kapcsolat elsősorban metonimikus (Roman Jakobson): egymáshoz kapcsolódva, egymást kiegészítve a realisztikusság hatását erősítik.
A tárgyi elemek akkor tesznek szert a realisztikus motívum jellegen túlmutató jelentőségre, ha azt feltételezzük, hogy nem csupán a valóságeffektus szolgálatában állnak, hanem metaforikus színezettel gazdagodnak. E feltételezést alapvetően két ok motiválhatja: egyrészt a regény kulcsfontosságú helyein jelennek meg hangsúlyosan tárgyi elemek, amelyek indokolhatják, hogy e tárgyi mozzanatokban többletjelentést keressünk. Másrész A perben egyértelműen példázatként elhangzó történet, a dóm-fejezet híres, Kafka által különálló szövegként is publikált (A törvény kapujában) elbeszélés révén a magát börtönkáplánként aposztrofáló pap szintén egy tárgyi elem, a kapu vagy ajtó szimbolikus alkalmazásával kíván valamit tudtára adni K.-nak a perét illetően. A következőkben az egyik ilyen tárgyi elem, az ablak regénybeli metaforizációja lesz a vizsgálat tárgya.
Az ablak ‒ az említett valóságeffektus jegyében ‒ a regény jó néhány pontján megjelenik. Így például rögtön az első fejezet már tárgyalt epizódjában, amikor a szemközti házból az ablakon keresztül figyelik K. letartóztatását. Ez a helyzet ugyanakkor többletjelentést hordoz, amely épp az ablak motívuma révén közelíthető meg leginkább. Ha elfogadjuk Jean Starobinski Kafka-művekre vonatkozó állítását, mely szerint „[a]z ablak kifejezés, mely a lakozás alapvető aktusához kötődik, a metaforikus jelentésképződések sokszoros lehetőségével bővül”,13 és ezt a megfigyelést a mostani példára is kiterjesztjük, akkor azt mondhatjuk, hogy itt az ablak motívuma is metaforikus jelentéssel gazdagodik. Az ablak ugyanis nem csupán a kitekintést biztosító közeg, hanem egyúttal láthatóvá is teszi azt, aki kinéz rajta, valamint a láthatóságon keresztül úgy kapcsol össze távoli tereket, hogy közben mint szilárd felület el is választja azokat egymástól. A tárgyalásjelenetben az ablak így pontosan K. alaphelyzetét fejezi ki: K. látszólag rálát arra, és kézben tartja azt, ami vele történik, de valójában ő az, akit figyelnek, és aki folyton el van választva attól a bíróságtól, amelyről azt gondolja, hogy fölényben áll vele szemben, és kiismeri magát rajta. Az ablak így mintegy leképezi a szereplők, illetve a K. és a bíróság közötti helyzet struktúráját.
A harmadik fejezetben szintén hangsúlyos helyen jelenik meg az ablak. Az egyik jelenetben K. visszatér abba a külvárosi lakóépületbe, ahol korábban kihallgatták. Eljut a padlástérre, ahol fölfedezi a bíróság irodáit, majd rosszul lesz, és a segítségére siető bírósági alkalmazott kinyit egy kis padlásablakot. „De annyi korom hullott be rajta, hogy a lánynak azonnal be kellett húznia az ablakot” (81.), K. így nem is lesz jobban, és elmulasztja a találkozást az úgynevezett felvilágosítóval, aki állítólag minden kérdésre válasszal szolgálna. Az ablak motívuma itt mintha K. belső világát fejezné ki: ahogy az ablak kinyitása nem enged be friss levegőt a padlástérbe, és nem világítja be a folyosót, úgy K. sem képes uralni a helyzetet, nem tud megnyílni a bíróság számára eddig új valósága iránt, és nem lát tisztábban mindazt illetően, ami vele történik. Vagyis mintha a térábrázolás mutatna meg olyasvalamit, ami a szereplőben és a szereplővel játszódik le, és ami szembemegy azzal, ami a szereplő ön- és helyzetértelmezése. Hiszen K. a regényben szinte mindvégig, de a mű első felében egyértelműen fölényben érzi magát a bírósággal szemben, úgy véli, átlátja, ami történik, és elhárítja azt a gondolatot, hogy ne lenne tökéletesen ártatlan. A racionálisan képviselt értékelés és értelmezés viszont irracionális módon megdől (lásd rosszullét), amit épp a térbeli viszonyok és elemek lehetséges metaforikussága fejezhet ki. A térbeliség tehát máskülönben leplezett, de legalábbis nem nyilvánvaló szellemi-mentális összefüggésekre derít fényt.
Az utolsó itt felhozott példa az ablak metaforizációjára a hetedik fejezet, amelyben K. ellátogat a bírósági festő, Titorelli lakására. A szobában található, a szemközti házra nyíló ablak elsőre megint csak egyszerű valóságeffektusnak tűnik. Ám miután K. értesül a festőtől a perek szövevényes lebonyolításáról, ismét rosszul lesz, de hiába szeretné kinyitni az ablakot, kiderül, hogy annak üveglapja teljességgel rögzítve van. Az ablak motívuma így ismét többletjelentésre tesz szert, a mozdíthatatlanság metaforikus értelmét hordozva kinyilvánítja K. szorult helyzetét, bezártságát, a perbe való teljes belegabalyodását: mindazt tehát, amit K. váltig tagad.
A regény környezetleírásaiban feltűnő ablak-motívum kapcsán tehát az figyelhető meg, hogy az ablakra mint tárgyi eszközre jellemző funkciók ‒ kettős láthatóság, elválasztás és összeköttetés, bezárhatóság és kinyithatóság ‒ egyúttal metaforikusan K. belső világának, valamint általános helyzetének kifejezésére is alkalmasak, és azt is sűrítetten, hirtelen, az evidencia erejével meg tudják mutatni, s így nyilvánvalóvá tudják tenni az olvasó számára, amit maga K. nem ismer el.
3. Jelenlét és hiány: A per kabbalista értelmezéséről
A regény térábrázolásáról eddig azt állapítottuk meg, hogy (1) bár alapvetően K. fokalizációjához kötődik, az olvasó képes distanciát fölvenni a szereplői nézőponttal szemben, és ily módon a legfőbb instancia, a bíróság olyan irracionális, disztópikus heterotópiának mutatkozik, amely nem lokalizálható abban az értelemben, hogy egyetlen konkrét helyen lenne rögzíthető, ugyanakkor univerzálisan jelen lévőként tűnik fel. Emellett (2) a regény térbeli elemei nem csupán egy valószerű, urbánus közeg képzetét keltik fel, hanem metaforikus színezettségük által a főszereplő számára nem átlátható módon fejezik ki K. belső világát és a cselekmény alapvető viszonyrendszereit. E két megállapításra támaszkodva a regény térbeliségének egy harmadik, még jelentősebb vonatkozásával is számot vethetünk: azzal a kérdéssel, vajon a mű térábrázolása mennyiben szolgál alapjául egy paradox, egyszerre jelen lévő és hiányzó szellemi tér értelmezői megközelíthetőségéhez. Ezzel kapcsolatban A per kabbalista interpretációjával célszerű számot vetni.
Ez az értelmezési irány a legalaposabban a judaisztika-kutató Karl Erich Grözinger 1994-ben kiadott Kafka és a kabbala című könyvében jelenik meg.14 Grözinger azt hangsúlyozza, hogy Kafkára rendkívül hatást gyakoroltak a zsidó vallási és irodalmi hagyományok, amelyek közül elsősorban a középkori eredetű misztikus teológia, a kabbala szerepét emeli ki. Grözinger kontextuális elemzésében több forrást felsorakoztat, amelyből Kafka megismerhetett olyan popularizált kabbalista tanokat, amelyek a közép- és kelet-európai zsidó tudat szerves részét alkották. Míg Kafka naplóiban sokszor ír a zsidóságról, addig irodalmi műveiben sokkal rejtettebb jelenlétről beszélhetünk. Grözinger alapvető célja, hogy feltárja a Kafka irodalmi szövegeinek felszíne mögött rejtőző zsidó mozzanatokat. Ráadásul Grözinger szerint „éppen Kafka legmegdöbbentőbb és gondolkodását leginkább jellemző műve, A per az, amelyet nemcsak alapvető elgondolásaiban, hanem felépítésében és koncepciójában is a kabbalista színezetű zsidó erkölcsirodalom határoz meg, méghozzá olyannyira, hogy nem tűnik vakmerőségnek, ha az egész regényt e hagyomány alapján közelítjük meg”.15
Ugyanakkor Grözinger elsősorban nem a regény értelmezésére törekszik, hanem azt a hátteret kívánja feltárni, amelyből A per irodalmi értelmezései kiindulhatnak. Fontos, hogy Kafka műveiben nem jelenik meg egységes kabbalista rendszer, inkább a kabbalista hagyomány egyes elemei fedezhetők fel, különösebben szigorú összefüggés nélkül. A kabbala egyik központi gondolata, hogy a látható világ összeköttetésben áll a láthatatlan isteni vagy mennyei világgal, méghozzá a lét nagy láncolatán keresztül: az isteni fény és élet kiáradása hozta létre és tartja fenn a világot. Ennélfogva minden, ami ezen a világon létezik, az egyetlen isteni alapmintára nyúlik vissza. A lét lényegéről alkotott tudás az emberi cselekvés vezérelvéül szolgálhat: ha az ember felismeri helyét a nagy világegészben, tisztába jöhet lehetőségeivel és kötelezettségeivel. Az ember képes arra, hogy hatást gyakoroljon minden lét gyökerére, hiszen a lét egységénél fogva kölcsönhatásban áll az isteni világgal. Az imádság, a Tóra tanulmányozása, a parancsok megtartása és valamennyi emberi cselekvés ebben az összefüggésben nyeri el értelmét. Az ember tettei következményekkel járnak odafenn, és előbb-utóbb választ vonnak maguk után. Összességében elmondható, hogy a kabbala szerint az egyéni emberi élet összeszövődik a láthatatlan túlvilággal, a földi élet legmélyebb alapjában függ e láthatatlan világtól, és a láthatatlan világhoz fűződő kapcsolatát döntően meghatározza a személy magatartása. Jóllehet már a kabbala imént felvázolt alaptanításai is kapcsolatba hozhatók a regénnyel, a lehetséges párhuzamok nem szembetűnők, nem kötelező érvényűek. Mindazonáltal Grözinger említést tesz egy kabbalista írásról, Elijahu de Vidas 17. században keletkezett tanító könyvéről, amely A bölcsesség kezdete címet viseli. A mű Kafka idejében népszerű épületes irodalom volt a kelet-európai zsidóság körében. A bölcsesség kezdete több olyan gondolatot tartalmaz, amely már rendkívüli módon emlékeztet A per alapvető momentumaihoz. Elijahu de Vidas szerint az ember fölött szüntelenül egy láthatatlan, mennyei törvényszék ülésezik. A törvényszék váratlanul eljárást indíthat az ember ellen: ez bármikor megtörténhet, akár akkor is, amikor az ember otthonában tartózkodik (a regény elején K.-t lakásában tartóztatják le). Az eljárás során a vádlott semmit sem titkolhat el, ugyanis az egész világ tanúskodhat tetteiről (lásd Titorelli megjegyzését, hogy minden a bírósághoz tartozik). A megindított eljárás kétféleképpen végződhet: vagy ideiglenesen felfüggesztik a vizsgálatot (a regény több szereplője is beszél a perek elhalasztásáról, de senki nem hallott végleges felmentésről), vagy halálra ítélik a vádlottat (ahogy K.-t is kivégzik a regény végén).
A bölcsesség kezdetében feltűnik egy másik régi kabbalista gondolat, amely szerint az ember mennyei csarnokokon áthaladva eljuthat Isten trónjához vagy Isten fényéhez. De Vidas ezt a tant összekapcsolja a törvényszékkel: az Isten fényéhez, az igazi élethez vezető út kapukon keresztül halad, amelyeket őrzők védelmeznek a méltatlanok elől. Ez a gondolat a dóm-fejezetben a pap által elmesélt történetet idézi fel az olvasóban. Lényeges, hogy az eljárás halálos ítélettel végződhet. Bár az ember azt hiszi, bármeddig a szokásos módon élheti életét, halálra ítélhetik. Ekkor két férfi érkezik a vádlotthoz, és szemére vetik mindazt, amit életében elkövetett. Ha a vádlott nem talál senkit, aki védelmére kelne, egy éles kést rántanak elő. (E leírás a regény utolsó fejezetével hozható kapcsolatba, ahol két férfi jelenik meg K. lakásán, majd egy kőfejtőbe kísérik, ahol késsel végeznek vele, miközben K. hiába keres segítséget.) Ráadásul a pap az általa elmondott történet szereplőjét „vidékről jött emberként” aposztrofálja (Györffy fordításában a „messziről jött ember” szerepel), amely pedig a kabbalában a Tórát nem ismerő emberre használt elnevezés. E rokonságok mellett érdemes kiemelni a kabbala egy másik tanítását is. E szerint a lét már említett láncolata hierarchikus: az emberi világhoz még közel álló mennyei fokozatok nagyon hasonlítanak a földi világ minőségeihez. Grözinger szerint erre vezethető vissza az, hogy a K. szeme elé táruló törvényszék annyira kisszerű és hitvány. Ugyanakkor a regény több pontján megfogalmazza valamelyik szereplő, hogy a bíróság egyre távolibb régiókba nyúlik. Úgy tűnik tehát, hogy a kabbalista hagyomány és a regény közötti alapvető rokonság tagadhatatlan: A per kabbalista gondolatokat jelenít meg, a mű alapszituációja, fő történése megegyezik az ember és az isteni világ kapcsolatáról alkotott kabbalista tanítással.
Ugyanakkor alapvető különbségek is felfedezhetők: a legfontosabb talán az, hogy míg a kabbala nyilvános vallási tan, addig A per alaphelyzetét titok övezi, a törvényszék eredete mindvégig homályban marad. A regény egyetlen szereplője sem ad kifejtett magyarázatot a perről és a törvényszékről. Vagyis a kabbalista tan tartalmilag szinte teljesen kiüresedik, sehol nem esik szó tételesen mennyei világról, a lét egységéről, az ember világban betöltött helyéről és ebből fakadó kötelességeiről, de formálisan megőrződik a kabbalában tanított világállapot. Ez a tartalmi kiüresedés azért is fontos, mert ennek fényében nem tűnnek érvényesnek azok a Grözingerrel szemben megfogalmazott kritikák, amelyek szerint a judaista szerző egyoldalúan jár el, és kisajátítja Kafkát a zsidó hagyománynak, amivel szemben többek között azt az ellenérvet hozzák fel, hogy a regény kulcsfejezete egy dómban játszódik.16 Csakhogy épp az a lényeges, hogy A perben a kabbala és általában a zsidó hagyomány mint valami távoli, megközelíthetetlen, elmosódó utalások révén közvetített, tételesen nem hirdetett valóság van csupán jelen, és ennyiben nincs jelentősége, hogy a bizonytalan jeleket mi és ki közvetíti. A regény irracionális, de metaforikus terei éppen egy ilyen távol lévő, visszavonuló, de az ember életébe bejelentkező, emiatt nem mellőzhető és mindenhol feltűnő valóságnak adnak helyet. A zsidó teológiai valóságból így lesz a regényben tartalmilag nem meghatározott, üres transzcendencia, és ebben áll A per rezignált, ironikus tragikuma: a végső valóság megismerhetetlen, de megkerülhetetlen. „Mi a héber, ha nem hír a távolból?”17 ‒ Kafka regényének paradox terei mintha e távolból érkező hírt visszhangoznák.
13 Jean Starobinski, „Franz Kafka. A tekintet képei”, in Szávai Dorottya (szerk.) Poppea fátyla. Jean Starobinski válogatott irodalmi tanulmányai, Kijárat, Budapest, 2006. 269. o.
14 Karl Erich Grözinger, Kafka und die Kabbala, Fischer, Frankfurt am Main, 1994.
15 Uo. 22. o.
16 Vö. Ritchie Robertson, „A per”, in Michael Müller (szerk.) Franz Kafka. Regények és elbeszélések, Láva, Budapest, 2006. 75. skk. o.
17 Idézi: Benjamin Balint, Kafka utolsó pere, Európa, Budapest, 2019. 75. o.