A remény ereje*

Karl Jaspers

 

Amikor Zeusz meg akarta rontani az embereket a kétértelműséggel, elküldte hozzájuk a csábító Pandórát. Vele küldött egy ajándékokkal megtöltött szelencét is. Pandóra kíváncsi volt, és fölemelte a fedelét. S belőle mindenféle szentséges dolog repült a levegőbe. Amikor a fedelet visszazárta, az emberek tulajdonaként már csak a remény maradt vissza. Mindez jót vagy rosszat jelent? Ez maga a kétértelműség. Az egyik görög értelmezés azt mondja: már csak a remény tartózkodik jó istennőként az emberek között, miközben az összes többi az Olümposzra menekült. Egy másik értelmezés szerint: a remény egy rossz istennő, csábító és megtévesztő, ahogy Pandóra is az volt.

A remény kétértelműségét a különböző korok vélekedéseiből hallhatjuk ki. A remény erő, amely szárnyakat ad – mondják egyesek; a remény megtévesztő látszat – mondják mások. Az emberek remény és félem között ingadozva élnek – mondja Ovidius. A remény erőteli bátorság és megújuló akarat – fogalmaz Luther. Ironikusan La Rochefoucauld úgy gondolja: a remény, legyen bármennyire csalóka is, legalább arra jó, hogy egy kellemes úton vezessen el bennünket az életünk végéhez.

A kérdéseink a következők: valóban csalóka volna a remény? Milyen alakban lehet igazi, és adhat nekünk erőt?

Kezdjük a politika világából vett példával. Thuküdidész leírja a pestist, amely a háború közepén támadta meg az athéniakat: „A legrosszabb a bátorság elvesztésének az állapota volt, amely eluralkodott az embereken, mihelyst észrevették, hogy betegek lettek. Mert abban a pillanatban minden reményt föladtak. Ezért még annyira sem vigyáztak magukra, mint korábban, már a betegségnek sem próbáltak ellenállni.” A bátorság tehát Thuküdidész szerint az első: a bátorság a belátásból kiindulva cselekszik, a remény ennek a következménye. A bátorság nélküli passzivitás ezzel szemben vagy a megrontó reménytelenség, vagy a tett nélküli kívánás csalóka reménytelensége.

Amikor Periklész fel akarta rázni a kétségbeesett athéniakat, akkor nem a reményre hivatkozott. Ezt mondta: A betegség valóban az egyetlen dolog, amely nagyobb balszerencse volt, mint ahogy azt bárki elképzelhette volna. Mert itt az van érvényben, hogy „amit az istenek küldenek, azt türelemmel kell elviselni, mert nem lehet megváltoztatni; és ami az ellenségtől jön, azt férfiasan le kell győzni”. A város legnagyobb dicsősége, hogy a szerencsétlenségben nem pusztul el: „ha egyszer rosszabb helyzetben leszünk (ahogyan a világon idővel minden rosszabbra szokott fordulni), még akkor sem fogunk csüggedni”. Harcolnunk kell a szabadságért, a nagyságért és az élet méltóságáért, és e mellett minden pillanatban bátran ki kell állnunk – ezt parancsolja a tisztesség. „A legerősebbek azok, akik a szerencsétlenségben a legkevésbé sem hagyják el magukat, és vele szemben tevékeny ellenállást tanúsítanak.”

A bátorság annak tudatában, hogy hogy mi van, és mi forog kockán, egyszerre lesz világos és erős. A helyzet megragadása az okosságból fakadó belátás tudatára épül. Erre épül a remény is, amely a realitásra tekintettel önmagának is határt szab. A kritikátlan öntudat ezzel szemben túlzottan felbátorodik, ha egy véletlenszerű, de nem véletlennek vélt boldogságot tart szem előtt. Így a csüggedt ember is – ha egy ostoba vállalkozása szerencsésen sikerült – a hamis bátorságon felbátorodva hamis reményre fog szert tenni. Ez volt a helyzet, amikor Periklész halála után az athéniak politikai tekintetben elvesztették a fejüket. Mivel – mondja Thuküdidész – a legtöbb vállalkozásuk véletlen sikeréből arra következtettek, hogy már semmi sem állhat az útjukba. Így a harci erejüket tekintve felelőtlen magabiztosságra tettek szert, miközben persze akadtak kétségek is. Mert ahol a remény nem egy megfontolt okosságra épül, hanem korlátozott sejtésekre, ott lesznek az emberek a leghatározatlanabbak. Így mentek tönkre (politikailag) az athéniak a hamis reményeinknek köszönhetően.

A remény elvesztését Thuküdidész abban a híres beszélgetésben is megmutatja, amely a melierek és az athéniak között zajlott. Amikor az athéniak a parányi Mélosz szigetét a maguk óriási hatalmával be akarták kebelezni, felszólították a meliereket a békés kapitulációra, mert egyébként nemcsak a szigetüket veszítenék el – mondták –, hanem az életüket is. A melierek erre azt válaszolták, ha engedelmeskednének, akkor valamennyi reményüket elveszítenék; az ellenállás kockáztatásával azonban a remény mégiscsak megmarad. S ezt az istenséggel való bizalmas kapcsolatukra alapozták. Az athéniak erre azt válaszolták, hogy ez az istenség éppúgy az övéké is. Ezért úgy döntöttek, inkább aszerint az örök törvény szerint cselekednek, mely szerint az erősebbnek joga van uralkodni a gyengébbeken.

A remény csak akkor jó – folytatva az athéniak gondolatmenetét –, ha az embernek megvannak az eszközei tárgyának megvalósítására. Ha nincsenek, akkor balgaság. Az ilyen remény – minden látszat ellenére – talán épp a próféciákban és az orákulumi varázsigékben bukkanhat rá félrevezető alapjára. Nyilvánvaló tehát, ha a remény csalfa, akkor a belátás már túl későn érkezik. Aki hamisan reménykedett, annak már nincs menedék.

A keresztény filológus (Nägelsbach) erről a következőket mondja: A görögök reményének sajátos jellemzője a csalódás. Az okozza ugyanis, hogy nem olyan biztos alapra épült, mint amit egy keresztény a maga Istenének természetében, és annak szilárd ígéretében talál.

De itt rögtön már valami másról van szó. Mire épülhet, és mire irányulhat a remény a világban, ha már nem csak kizárólag a hős bátorságára és belátására?

*

Erről a másik reményről nyújtanak nagyszabású tanúságot például a zsidók. Amikor a Kr. e. 6. században elvesztették rövid politikai függetlenségüket, Isten kiválasztott népeként akkor sem adták meg magukat. A próféták előre jelezték a szerencsétlenséget, s ezt a zsidók az erkölcsi romlás következményeként magyarázták, amely az Istentől való elfordulás eredményezett. Igazuk lett. És a zsidók azt gondolták, hogy igazuk lesz a második előrejelzésükkel is: egy kis részük életben fog maradni, Isten ígéretének megfelelően. El fognak jutni az erkölcsi újjászületéshez, és ezzel a szolgaságuknak is vége szakad. A zsidók hittek az ígéretben, az életüket Isten erkölcsi követelményeire építették, és megtanultak várni. Anélkül, hogy valaha is feladták volna a reményt, évezredekig vártak. Milyen következményei voltak ennek?

Mivel már nem volt államuk, ezért az életüket kizárólag Istenre építették. Politikailag gyakran függő helyzetbe kerültek, először a babiloni deportációban, aztán – miután visszatértek Palesztinába – először a perzsák, majd a hellének, majd a rómaiak világhatalmának voltak alávetve. És amikor elhagyták az országot, önként vagy elűzetve, akkor a diaszpórában mint pária nép éltek, más népek között, épphogy csak megtűrve. Néha voltak gazdasági és szellemi sikereik, néha kedvezményeket kaptak, de általában csak megvetettek voltak, gyakran üldözték őket, rablásoknak és gyilkosságoknak voltak kitéve – de a reményt sohasem adták föl. Az eltávozók az Istenbe vetett bizalommal haltak meg. A várakozásuk Isten birodalmának eljövetelére irányult.

Mi ez az isteni birodalom? Minden ember egysége az igazságosságban, a szeretetben és a szabadságban. Akkor minden nép ugyanazt az Istent fogja imádni Jeruzsálemben, és nem lesznek a zsidóknak alávetve, hanem Isten előtt állva mindannyiukat hitbéli és erkölcsi kötelékek fogják összetartani.

A nagy remény tehát egy olyan birodalomra irányul a világban, amely az egy Istenbe vetett hitre épül. A világba vetett remény egyúttal a hitbe vetett remény is. Mert ezt a birodalmat nemcsak egyedül az emberek építik fel saját erejükből, hanem kell hozzá Isten közreműködése is. Mit tehetnek az emberek ennek érdekében, hogy mozdíthatják ezt elő? Kizárólag azáltal, hogy eleget tesznek azoknak a feltételeknek, amik alapján Isten megígérte ezt a birodalmat: erkölcsileg tiszta életet élni, az isteni és a felebaráti szeretet jegyében. Ennek Isten akarata szerint a zsidó népen keresztül kell megvalósulnia, amely kiválasztott, mégpedig csak azért, mert Isten velük szemben támaszt szigorú követelményeket.

Ezeknek a követelményeknek csak úgy tudnak eleget tenni, ha ennek a feladatnak tudatában lévő, tudatos népként viselkednek, vagyis Isten népeként. Úgy gondolták, el kell zárkózniuk, amíg az idő megérik az isteni birodalomra. Ezért a zsidók nem voltak készek arra, hogy az erkölcsileg eltorzult világtörténelemben a környező népekhez asszimilálódjanak. Amit „Isten szolgájának” képzetével Deutero-Ézsaiás előre vetített, az Jézusnak a rómaiak általi kivégzésével még csak egy zsidóval esett meg, két évezred múltán azonban már a zsidóság sorsa lett. Ezek a zsidók politikailag indifferensek voltak. Alkalmazkodtak az államaik hatalmához, amelyben kiszolgáltatottan éltek. Egyedül az ígéret reménye tette elviselhetővé nekik a párianép végtelen szenvedését; a családjaik szeretetének erejére támaszkodhattak, az erkölcsös életre való elszántságra és a mindennapjaik szépségére. A boldogtalanságuk alapját abban látták, hogy összességében még nem tettek eleget az Isten által elvárt erkölcsös életnek. A prófétákat követve magukban látták a hibát. A remény megadta nekik a nyugalmat Istenre tekintettel, aki létezik, akar és vezet. Ez a remény még a legszörnyűbb és a legelviselhetetlenebb körülmények között is megadta nekik a legmélyebb békét. Képesek Jeremiással együtt hinni: Isten vet és Isten arat; mit akarsz te nagyot; ne akarj semmit! Vagyis az, hogy Isten létezik, minden.

Ezért a csüggedés még a legpusztítóbb korokban sem erősödött fel annyira, hogy ők – kilátástalanul – eldobták volna maguktól a számukra megmaradt életet, a történetüket mint egy Istennek szolgáló nép történetét. Létezett a remény, amely egy ígéretre épült, és amely életben tartotta őket; s ez nem az egyes emberre, hanem a közösségre irányult: Isten a dolgokat saját akarata szerint fogja irányítani, amely amúgy is kikutathatatlan.

*

Eddig a prófétai hit keskeny útját vázoltam fel, amely el van rejtve az intézmények épületeiben és a törvényekben, és nem azokra a torzulásokra figyeltem, amelyek a világban minden nagyhoz, nemeshez és igazhoz tapadnak.

De kontrasztként a zsidó reménynek egy alapvetően eltérő útját szeretném felvázolni. Ez pedig a következő: nem voltak hajlandók alávetni magukat a világhatalmaknak, és nem voltak készek arra, hogy mint szétszórt párianép elviseljék az állandó megaláztatásokat és üldöztetéseket; a zsidók politizáltak és harciasan cselekedtek, hogy megint megteremtsék a maguk független államát: a Makkabeusoktól, Bar Kochbán át a mai Izraelig.

Mindkét útban közös az evilági jövőbe vetett remény. Az egyik az emberek Isten előtti alázatán át vezet az erkölcsös élethez, a másik a politikai és háborús erőszakot választja.

Az utóbbi úton a prófétai vallás tartalma meggyengülhet, sőt, el is tűnhet. Az emberiség gondolata egy nép gondolat lesz, az önmagában kiválasztott isteni nép most más népek között élő néppé változik. Gyakran hallhatjuk ma, amint egy izraeli azt mondja, izraeli vagyok, de nem vagyok zsidó. Ez a totális asszimiláció következménye a népek életében. Ez pedig megfelel a ma terjedő szellemi asszimilációnak, amely egy közös globális gondolkodás feltétele. Izraelnek a Biblia felől elgondolva csak egy értelme van: ez nem egy állam a többi között, hanem a prófétai hit állama.

A politikai hit e második bibliai útján sem halványul el a remény karaktere, amely Thuküdidész gondolkodásában még nem volt meg. Ennek a reménynek az ereje ugyanis abban a hitben áll, hogy egy nép a saját Istenét a világ egyetlen Istenévé teszi, és a más politikai hatalmak segítőit a maga szolgálatába állítja.

A különös az, hogy a politikai erőszak útjával együtt egy alapvetően másféle remény is föllép. A remény megkettőződik: a siker ebben a világban, és az örök halhatatlanság a túlvilágon, egy másik világban, egy testszerű, de örök világban.

A tiszta remény az igazságosság, a szeretet, a szabadság világára irányul, Isten birodalmára mint valóságra; nincs túlvilági remény, és nincs személyes halhatatlanság. És most egy új jelenség lép fel: a mártír, aki az örök boldogságot várva feláldozza magát, és ugyanakkor hatalmas mozgatóerővé válik, a túlélők harci energiájává.

A második Makkabeus-könyv jelenetei már előrevetítik azt, ami a keresztény mártíriumban folytatódik: a tanúskodást mint a hatalom eszközét, amely a jelenlegi tehetetlenségből keres kiútat. A mártír önmagát a jövőbeli erős és önálló zsidó állam magjának érezte, ahogy később a keresztények a jövőbeli erős és diadalmas egyház magjának. A jövőbeli hatalom létrehozásának tudatában, ebben a világban hal meg egy eljövendő világért.

Nagy tisztelettel adózunk azoknak az embereknek, akik a tetteikkel mutatják, hogy többek, mint az életük. Hérodotosz beszél olyan népekről, akik kivétel nélkül inkább mentek a halálba, minthogy alávetnék magukat. Az indiántörténetek a megbilincseltek büszke fölényéről szólnak, akik minden kínt elszenvedtek, és még a halálukban is fölényben érezték magukat a legyőzőjükkel szemben. Hallunk egy indonéz sziget nemes lakóiról, akik ennek az évszázadnak az elején olyan közel mentek a hollandok rájuk szegezett fegyvereihez, hogy a katonák már nem lőtték le őket, mert az már nem harc, hanem puszta gyilkosság lett volna. Az igazi függetlenség tehát nagy és dicsőséges, és talán méginkább az, ha nem kötődik hozzá semmilyen remény.

Ezek a tiszteletre méltó zsidó és keresztény mártírok nemcsak az emberi büszkeségből kiindulva cselekedtek, hanem a maguk puszta életét sem azonosították önmagukkal, úgy gondolták (a reménynek vagy a hitbéli bizonyosságnak köszönhetően) a túlvilágba érve örök boldogság várja őket. Ez a jutalma a kitartásnak a kínzásban és a halálban.

A túlvilágra irányuló remény és az erényes és hívő emberek birodalmára irányuló remény azonban alapvetően különböznek egymástól. A túlvilágra irányuló remény létrehozta a fanatikus mártíromságot; az erkölcsileg hívő emberi világ kialakulására vonatkozó remény pedig létrehozza a világ alakítására vonatkozó józan komolyságot (ami távol áll a világban elkövetett erőszaktól).

*

A fentiekben két történelmi példán mutattam be a politikai szempontú remény erejét és tehetetlenségét. Most pedig megpróbálom a reményt általában is, mint az időben benne rejlő életelemet jellemezni.

A remény a jövőre irányul, az időhöz kötődik, és a világban való megvalósulást várja. Ha viszont a remény az időbeli világon túlmutat, akkor ezzel együtt magát az örökkévalóságot is bevonja a világba.

Az érzékfeletti jövőre vonatkozó elképzelések olyan rejtjelek, amelyek kimondhatóvá teszik az örök és láthatatlan jelent, amely nem azonosítható sem a jövővel, sem a múlttal, sem az időbeli jelenvalósággal. Ha ezek a rejtjelek kézzelfoghatóvá válnak, akkor az örökkévalóság kizökkenti az időbeli folyamatot.

Mivel a remény az időhöz kötött, nem lépheti át az időt, ezért az időben kell igazolódnia. Ha bízunk a világban való boldogság ígéretében, akkor csalódást kelthet, ha ez hamisnak bizonyul. Ha bízunk egy időbeli-jövőbeli túlvilágban, akkor az időben való megvalósulás tekintetében ugyan csalódhatunk, de ez nem érinti e remény igazolhatóságát.

Az időben zajló élet remény. Remény nélkül élni olyan, mintha nem is élnénk. A remény életre kelt, ez a létezésünk boldogsága, még a legnagyobb ínségben is. A remény hiánya olyan, mint a halál, még akkor is, ha az életen belül vagyunk. A pokol kapuja fölé – mint a végtelen hosszú és mérhetetlen szenvedések fölé – Dante ezeket a szavakat írta: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”.

Ezért évezredeken keresztül tartott a remény dicsőítése. „A nyomorban csak a remény marad az egyetlen gyógyító eszköz” – olvassuk Shakespeare-nél –, ahogy ezt is: „a remény gyors, és fecskeszárnyakon tovarepül”. „Aki mindig remél, dalolva hal meg” –  mondja a közmondás. „Még a sír szélén is reményt táplál” – írja Schiller. Az indiai Bhartrihari egy mondása pedig így szól: „Már ráncok takarják el az arcot, és ezüstös haj a fejet. A tagok öregek és gyengék, de a remény örökké fiatal marad”.

A remény és a félelem egyaránt hozzátartoznak a létezéshez, mert a létezésben egy alapvető bizonytalanság rejlik. Ha ez a kétely kialszik, akkor a bizonyosságból elbizakodottság, a félelemből pedig kétségbeesés lesz. Mindkét esetben kioltódik a lehetőségre való nyitottság; az elbizakodottságban vagy a kétségbeesésben a tulajdonképpeni élet megbénul. Amíg jelen van a kétely, addig a remény nem lehetséges félelem nélkül, és a félelem nem lehetséges remény nélkül. Ahol a kétely megszűnik, ott a szabadjára engedett örömöt nem mérsékli a gond, és a kétségbeesett szomorúságot sem világítja át a remény.

A remény mindig megmarad egy (bár elég szűkös) játéktérnek. Példa erre: a húszas évek közepén egy nőnél halálos, előrehaladott perniciális vérszegénységet diagnosztizáltak. A beteg nő férje, egy orvos, már-már elvesztette minden reményét, de mégsem egészen: nem mondott le a bizonytalan lehetőség játékteréről. Majd jött a májterápia Amerikából. A beteg még ma is él. Ez az eset is azt mutatja, hogy minden szituációban van lehetőség. Reil – a híres orvos és pszichiáter a 19. század elején – ezt mondta a betegek kezeléséről: „a gyógyíthatatlanok ugyan elvesztik az életüket, de a reményüket soha”.

A megnyugvás a reményben már nem valódi, ha bizonyossággá válik, ezért a remény ereje az időben abból adódik, hogy kitartunk a ránk kiszabott bizonytalan, kiszámíthatatlan állapotban. A jövő vonatkozásában le kell mondanunk a tudás bizonyosságáról.

Ha a remény az önmagában sosem kételkedő élet sötét ereje, akkor egy pszichológiai jelenség, amelyet vitális egészségként, konstitúcióként, gyógyszer okozta eufóriaként értelmezhetünk. Ezen a pszichofizikai talajon a reménynek – mint az egzisztenciális természet elemének, amely megtapasztalja a határokat, és tud is róluk – a maga komolyságát az életakarásban kell kifejezésre juttatnia, így válhat hitelessé. Egy ilyen remény képes arra, hogy fenntartsa magát a bizonytalanságban, tevékeny maradjon, ne nyugodjon bele a puszta semmittevésbe és kívánásba.

Valóban teljesen bele vagyunk veszve az időbe? Képesek vagyunk túllépni a reményen és a félelmen? A horgonyt levethetjük-e a lét alapjába, és megszabadulhatunk-e a reménytől és a félelemtől? Ez csak abban a paradox helyzetben fordulhat elő, hogy miközben az időben éljük le az életünket, de onnan szemléljük, ahol már nincs idő, se félelem, se remény.

Minél erőteljesebben élünk, annál kevésbé térhetünk ki a remény és a félelem elől. De mindkettő felett kialakulhat egyfajta nyugalom; ha megadatik, hogy ez a horgony tartós legyen. Ekkor az örökkévalóság kézzelfoghatatlan bizonyosságként válik jelenvalóvá, amelyből kiindulva a remény és a félelem viharában azt mondhatjuk: jöjjön, aminek jönnie kell.

Spinoza szerint a remény és a félelem affektusok, amelyek a lélek tehetetlenségéről árulkodnak. Számára a bizonyosság és a kétségbeesés is a tehetetlenség jele: „Minél erősebb a törekvésünk, hogy az ész vezetése szerint éljünk, annál inkább szeretnénk megszabadulni a reménytől, és – amennyire csak lehet – parancsolni a sorsnak.”

A remény az a végső erő, amelyből kiindulva az időben, az időre korlátozódva élünk. De ugyanakkor az idő feletti időben is, ahol már a létet igenelve bizonyosságot nyerhetünk, remény és félelem nélkül élhetünk.

*

A történeti tudósítások és az általános magyarázatok után most a remény azon erejét szeretném jellemezni, amely ma adatik nekünk.

Heroikusnak mondható az a remény, amely nem a bátorság és a belátás következményeként születik meg, hanem végső soron a közelgő elmúlásra várakozik. E heroizmus keménysége azonban meglágyul, ha kiegészül a szellemi világunk és gondolkodásmódunk korlátlan fennmaradására vonatkozó reménnyel, hogy az szakadatlan tovább élhet, noha az időben lezárul – mindez könnyen önbecsapásba torkollhat.

Hivő az a remény, amely a maga világi céljait összeköti Isten örökkévalóságával. Élni akar, és benne marad az Isten által teremtett világban. De ennek is megvannak a maga korlátai. Ha minden olyan közösség elmúlását is várja, akik egyébként nem hisznek Istenben, akkor ő is az időben való korlátlan tartam illúziójának áldozatává válik.

Van-e a reménynek olyan harmadik formája, amely a heroikusság korlátlan igazságát, a hitet, a maradandóság illúziója nélkül is tartalmazza? Ez a reménynek az a módja lenne, amely megfelel az embernek mint embernek, és a neki tulajdonítható méltóságnak. Ez nem a világban való tartós létezésre irányul, de nem is egy jövőbeli tartós birodalomra a túlvilágon, hanem arra, ami az életünkben itt és most is megadatik nekünk: ez az örök jelen tapasztalata, múlt és jövő nélkül. Egy olyan tapasztalat, hogy a kudarcok közepette se vesszünk el, mert a Biblia rejtjeles üzenete szerint: Isten létezik.

Ez a remény igazából csak abban a paradoxonban lehetséges, amely a bibliai rejtjelekben kimondatott: Isten által elhagyatva, de mégis Istenben bízva.

Ezt a reményt nem lehet belátással megszerezni, és nem lehet akarattal sem kikényszeríteni. Ki merészelné azt állítani, hogy rendelkezik vele? Az emberek így a közömbösség számukra lehetséges maximumát érnék el, amely nem a sztoikus ataraxiára épül, hanem magára a közömbösséggel szembeni nyitottságra – s ez mindenki másnak is bátorításként szolgálhatna.

*

Végül térjünk vissza még egy pillanatra az evilági jövőre vonatkozó reményre. Ez a remény  önmagamra és a közösségemre vonatkozik.

Az egyén számára a remény életszükséglet, amely önmagáért és felebarátaiért is van, amely annak dicsőségére és kiszámíthatatlanságára irányul, amit a jövő rejt: legyen ez a boldogság, a siker, segítség az ínségben, életmentés a fenyegető halálból vagy maga az élet.

Az egyén világából átugorva az egész létező közösségre születik meg az igazságosság, a szabadság és a béke birodalmára vonatkozó remény. Ennek a birodalomnak lehetővé kell tennie a Földön minden ember együttélését, a lét igazságának beláthatatlan kinyilatkoztatásában.

A remény, hogy a szabadságnak lehetségesnek kell lennie, az őszinteségre épül. Ez a remény – ahogy a remény más fajtái – sem ismeri a bizonyosságot. Olyan emberek táplálják, akik ugyanazon az úton haladnak. Erről a transzcendenciáról meg is bizonyosodhatunk. Hiszen az állandóan eltorzított szabadság sem számolja fel az igazi szabadság lehetőségét.

De milyen ócskák a remény azon formái, amelyek nem indítanak cselekvésre! Ezek elhomályosítják a fényt, felelőtlen, csalfa vágyakon alapulnak. Hamis hangulatot teremtenek vakságukban. Az a remény ugyanis, amelynek a mélyén nincs ott a fikciók ereje, balga és nyugalmat adó remény, mert pont azt hagyja figyelmen kívül, ami lehetséges és szükségszerű volna, olyan, mint egyfajta világhipnózis, amelyben a hipnotizálók, a zsarnokok, az erőszaktevők végül mindent a zsákmányukká tehetnek.

A szabadság reménye csak akkor rendelkezik igazsággal, ha hosszútávon is olyan erővé válhat, amely a jelen döntéseit befolyásolja, és ezáltal értelmet ad nekik.

Van abban persze némi önhittség, hogy úgy merjük élni az életet, hogy mindig feltételezzük a szabadság lehetőségét.

Az emberi létnek ebben a merészségében háromféle reményt különböztethetünk meg: (1) az értelemre vonatkozó reményt, amennyiben megvalósítjuk, (2) reményt a változásra, amelyet mi magunk hajtunk végre a megszokottban, ha a kudarcaink nyomán végre feleszmélünk, és végül (3) az értelem megtapasztalásának reményét, amelyet még a kudarcaink ellenére is táplálunk a rejtjelekben felvillanó transzcendencia iránt.

E három remény külön világok. Ugyanakkor egynek is tekinthetők, mert valamennyi a közömbösségből származik, onnan tehát, ahol nincs tér, idő és világ, ahol örök jelenvalóság van, múlt és jövő nélkül. Ezeken kell túllépnünk, méghozzá úgy, hogy megéljük őket.

 

Weiss János fordítása

 

_{* A fordítás alapja: Karl Jaspers – Johannes Schlemmer, Die Hoffnungen unserer Zeit. Zehn Beiträge, R. Piper & CO Verlag, München, 1963. 10–23. o.}