„A kép meghatározatlan lélegzete”

Művészet és utópia, Didi-Huberman és Fédida

 

Popovics Zoltán

 

„A kép meghatározatlan lélegzete” [le souffle indistinct de l’image] Pierre Fédida francia pszichiáter kifejezése,¹ amit Georges Didi-Huberman átvesz tőle, és művészetelméletének sarkalatos fogamává tesz. A fédidai meghatározatlan lélegzetre Didi-Huberman legtöbbet a Gesztusok levegőből és kőből című szövegében hivatkozik,² bár többször, több más helyen is visszatér rá. Ha megnézzük Didi-Huberman tanulmányát, az egyik leggyakrabban emlegetett kifejezése a távollét [absence]. Már a könyv fülszövege is azt írja, hogy „a távollét gondolata” [pensée de l’absence] az, amivel ez az írás foglalkozik.³ S ezzel egyet is érthetünk. Az absence, az absentia mind Didi-Huberman, mind pedig Fédida számára kitüntetetten fontos. Olyannyira, hogy Fédida külön könyvet is szentel neki A távollét címmel,⁴ ezt pedig Didi-Huberman is idézi a saját szövegében. Maga a távollét az, ami mindkettőjük számára meghatározatlan [indistinct]. A kép meghatározatlan lélegzete ennyiben pedig nem más, mint a távollét lélegzete. A távollét meghatározatlan lélegzete. A távollét meghatáro­zatlanságának a lélegzete. De hogyan lélegzik a kép? Hogyan, s miért lélegzik a távollét? Egyáltalán miért lélegzik távollétként, avagy távollétet a kép?

Még mielőtt ezeket a kérdéseket megválaszolnánk, egy pillanatra térjünk vissza a távollét meghatározatlanságához. A filozófia fontos szövegeit olvasva a jelen, a jelenlévő, a prezens könnyedén vélhető a megismerés, a biztos tudás, a bizonyosság egyik legfontosabb feltételének.⁵ Ahhoz, hogy valamiről szilárd, határozott ismerettel rendelkezzek, hogy erről meg tudjak bizonyosodni, ahhoz ennek a valaminek itt és most, hic et nunc megragadhatónak kell lennie – vélhetjük. Ezzel szemben, ami nincs jelen, itt és most nem megragadható, azaz távollévő, hiányzó, arról bizonyossággal, biztos, határozott ismeretekkel sem rendelkezhetek – gondolhatjuk. Azaz elsőre úgy tűnhet, hogy a távollét meghatározatlansága, bizonytalansága avagy elkülöníthetetlensége,⁶ indisztinkt volta nem lenne más, mint a prezens–abszens, jelenlévő–távollévő jól ismert ellentétpárjának az újrafogalmazása. Csakhogy Didi-Huberman már a szövege legelején is egy „meg/határozatlanságon alapuló meg/határozottság”-ról [déci­sions sur fond d’indécisions] beszél.⁷ Vagyis mégsem oppozíciókban gondolkozik. Másrészt ahhoz, hogy megértsük a kép, sőt általában a művészet kapcsolatát a távolléttel, először épp azt kellene megértenünk, amivel ez vitatkozik, vagyis azt, ami a jelennel, a jelenléttel kapcsolja össze a művészetet.

A megjelenítésként, sőt újra-megjelenítésként, azaz re-prezentációként felfogott műal­kotás épp a jelent, a prezens bizonyosságát, a hic et nunc bizonyosságát feltételezi. Ebben a logikában a dolgok, a valóság a jelenlévő, míg a művészet pusztán csak ennek a jelennek az utólagos, másodlagos meg-jelen-ítése, utánzata, másolata, kópiája.⁸ A kép meghatározatlan lélegzete, a kép mint a távollét meghatározatlan lélegzete épp ezzel a felfogással, a jelent kitüntető megjelenítéssel, az újra-megjelenítéssel, a reprezentációval vitatkozna. A jelen határozottságával szemben a kép meghatározatlan lélegzete, azaz a nem-jelenlét, a távollét meghatározatlan lélegzete, levegője, huzata, szele „le/szét/megbontja a reprezentációt” [défaire de (…) représentation] – hangsúlyozza Didi-Huberman.⁹ Úgy bontja meg a reprezentációt, ahogyan a szél bontja meg, lyukasztja át, csipkézi, végül pedig porlasztja szét a követ. A kő – a jelen – bizonyosságával szemben a kép a távollét bizonytalanságával, meghatározatlanságával, indisztinkt jellegével bír. Szél-szerű. Ezáltal pedig akarva-akaratlanul is a prezenssel szemben az abszenciára irányítja a figyelmet. De a prezenst megerősítő reprezentációval ellentétben ez a szél immáron nem illan el nyomtalanul, nem válik semmissé, hanem fel- és megélénkül. Viharos szélként, Didi-Huberman kifejezésével „forgószél”-ként / „örvény”-ként [tourbillon] megbontja,¹⁰ szétbontja, elporlasztja a jelenlévő, a dolgok, a valóság, a meghatározottság, a megragadhatóság hatalmát – a kő hatalmát –, és a távollévőre, a nem-dologszerűre, a nem-valóságosra, a meghatározatlanra, a megragadhatatlanra – a légneműre – irányítja a figyelmet. Fel-szabadítja, ki-szabadítja a szelet. Mély sóhajként feltörő légáramként szabadítja fel a nem itt és nem most lévőt. A távollévőt. A távollétet.

De hogyan élénkül fel a szél, a távollét szele? Avagy nem az a kérdés, hogy a jelen – a kő, a dolog – bizonyosságával szemben a kép – a távollét – bizonytalan-e, olyan-e, mint a szél, sokkal inkább az a kérdés, hogy hogyan, mi által élénkül fel ez a szél? Hogyan szabadul fel a képben, hogyan szabadul ki a képből a szél? Hogyan válik szél-szerűvé a műalkotás? Szelet keltővé a művészet. Didi-Huberman és Fédida interpretációjában ugyanakkor nem is a művészettől vagy a művészetelmélettől remélhetjük a kérdéseinkre a válaszokat, sokkal inkább a filozófiától. Attól, hogy mit gondolunk a jelenről. Az időről. Ezáltal pedig mit gondolunk a megjelenítésről, a reprezentációról. Azaz a kép meghatározatlan lélegzete valójában a temporalitásról szól. A temporalitás filozófiájáról. Avagy, ha akarjuk, ha nem, ezek a szövegek minden költőiségük, minden művészetközeliségük dacára elsősorban filozófiai szövegek lesznek. Filozófiai szövegként olvasandók. Mind Didi-Huberman, mind pedig Fédida számára nem különíthető el egymástól az, amit az időről – a jelenről gondolunk –, és az, amit a művészetről, a művészetről mint meg-jelenítésről – amit a re-prezentációról – gondolunk. A prezens, a prezencia és a reprezentáció szükségszerűen összefügg egymással. Azt is mondhatnánk, kölcsönösen feltételezik egymást. Az, amit a temporalitásról gondolunk, visszaköszön a megjelenítésben, az pedig, amit a megjelenítésről gondolunk, bizonyos temporalitásértelmezés keretében gondolható el csupán. Vagyis, ha akarjuk, ha nem – legalább részben – az idő filozófiájáról is beszélnünk kell. De még mielőtt magunkra borítanánk a temporalitás filozófiájának egész történetét, próbáljunk meg kikeveredni valahogyan ebből az örvényből.

Némi leegyszerűsítéssel élve, ha a jelen az idő centruma, azaz ha a múlt mindössze egy elmúlt jelen, a jövő pedig egy eljövendő jelen, egy szukcesszív, irreverzibilis temporalitáshoz jutunk. A jelen pillanatok elillanó sorozatához. Ebben a logikában a múlt egy re-prezentáció. Valamilyen korábban itt és most meglévő újra-megjelenítése csupán.¹¹ Sőt ez a vissza­emlékezés-szerű megjelenítés,¹² ez a reprezentáció pusztán egy redukálható, nem konstitutív távolléttel jár együtt. A nem-jelenlévő, a távollévő immáron nem szükséges sem a jelen, sem a dolgok, sem a valóság konstitúciójához. Megelégszik a prezenssel. A hic et nunc bizonyos­ságával. A távollét kizárásával, jelenhez képesti meghatározottságával. Ez a felfogás egy könnyedén elillanó, nyomot nem hagyó szélben (távollétben), avagy a kő (a jelen, a jelenlévő) örökkévalóságában hisz.¹³ A kő és a szél – a jelenlét és a távollét – elkülöníthetőségében. A jelen és a nem-jelen oppozíciójában hisz. Egy duális, dichotomikus logika ez. Ami ellentétpá­rokban gondolkodik. Kizárásban és tagadásban gondolkozik.

_{¹ Lásd az azonos című tanulmányát: Fédida, Pierre, „Le souffle indistinct de l’image”, in Uő. Le Site de l’étranger. La situation psychanalytique, Paris, PUF, 1995. 187–220. o.
² Didi-Huberman, Georges, Gestes d’air et pierre. Corps, parole, souffle, image, Paris, Minuit, 2005. 33., 52., 60., 62., 78. o. stb.
³ Az „absence”-t távollétnek és nem hiánynak fordítom, egyrészt azért, hogy megtartsam a „présence”-szal, a jelenléttel való fogalmi és nyelvi kapcsolatát, másrészt, hogy elkülönítsem a „manque”-tól, vagyis a hiány másik gyakori kifejezésétől – amitől Didi-Huberman és Fédida is elkülöníti.
⁴ Fédida, Pierre, L’Absence, Paris, Gallimard, (coll. Folio Essais), 1978.
⁵ Derrida ezt nevezni „a jelenlét metafizikájá”-nak [métaphysique de la présence] (Derrida, Jacques, A hang és a fenomén – A jel problémája Husserl fenomenológiájában, Budapest, Kijárat, 2013.; Lásd még Uő. „A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában”, Helikon, 1994/1–2.).
⁶ Az francia „indistinct” elkülönítetlennek, elkülöníthetetlennek is fordítható – gondoljunk például Descartes híres-neves fogalmára, a „clare et distincte”, azaz világosan és elkülönítetten belátott igazságra mint a megismerés kitüntetett esetére. Köznyelvi értelemben az „indistinct” bizonytalan, de akár rosszul kivehető, kivehetetlen is lehet.
⁷ Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 9. o.
⁸ Jól ismerjük az esztétika történetéből ezt az álláspontot. Ezt vallja például Platón Az állam X. könyvében, de erről szól Hegel megjegyzése is a művészetről, mely szerint az „az eszme érzéki látszása” (még akkor is, ha ez utóbbi mondat nagy valószínűséggel nem is Hegeltől származik).
⁹ Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 59. o. Avagy, a „kép – hangsúlyozza Didi-Huberman – eljut a reprezen­táció lerombolásához” [l’image vient ruiner la représentation] (Uo.).
¹⁰ Uo. 43., 53. és 84. o.
¹¹ Ahogyan a jövő is egyfajta re-prezentáció, a jelenben adódó, a jelen felől elgondolható lehetőségek újra-megjelenítése csupán.
¹² A fenomenológiában, ez a szukcesszív, irreverzibilis temporalitás – a visszaemlékezés – az, amit például Husserl „hosszanti intencionalitás”-nak nevez az idő kapcsán (ehhez lásd Popovics Zoltán, „Nem visszaemlékezés – Művé­szet és emlékezés a fenomenológia felől”, Cirka, 2016/1., http://www.cirkart.hu/2016/03/01/nem-visszaemlekezes-muveszet-es-emlekezes-a-fenomenologia-felol/).
¹³ A jelen örökkévalóságán ne egy kimerevített jelent, sokkal inkább egy abszolút jelent, egy előfeltevések nélküli mostot értsünk. Ahol az „idő” – írja Platón – „az örökkévalóság” „mozgó képmása” csupán (Platón, „Timaiosz”, in Uő. Összes művei III., Budapest, Európa, 1984. 335. [37d]).}

---

Csakhogy lehetséges egy másfajta logika is. Ha ugyanis úgy érvelünk, hogy nem képzelhető el egy tiszta, puszta jelen, egy absztrakt pontként felfogott jelen – hiszen a jelen csak a múlthoz képest, a jövőhöz képest lehet jelen –,¹⁴ ezáltal egy teljesen másféle tempo­ralitáshoz jutunk. Egy nem szukcesszív, nem irreverzibilis temporalitáshoz. Ahol a múlt és a jövő – a távollét – immáron a jelen alá és fölé, mögé és elé, sőt belé csúszik, hiszen immáron nincs, nem létezhet jelenlét távollét nélkül.¹⁵ Így pedig egy „redukálhatatlan”, [irréductible] „konstitutív távollét”-hez [absence constitutive] jutunk, ahogyan Fédida is fogalmaz.¹⁶ Ahol a nem-jelenlévő, a távollévő már magához a jelenhez, a dolgok, a valóság konstitúciójához is elengedhetetlen, mint múlt és jövő.¹⁷ Ezáltal pedig ez a múlt már nem a jelen re-prezentációja csupán.¹⁸ Így viszont ez az interpretáció nem is elégszik meg a prezenssel. A hic et nunc bizonyosságával. A távollét jelenhez képesti meghatározottságával, a kizárással. Avagy ez a felfogás nem egy könnyedén elillanó, nagyon is nyomot hagyó szélben – távollétben – hisz, a kő – a jelen – nem örökkévalóságában. A kő és a szél – a jelenlét és a távollét – nem-elkülöníthetőségében. Egy „jelenlét-távollét”-ben [présence-absence] hisz.¹⁹ Ahol már nem is áll ellentétben egymással a jelen és a nem-jelenlévő, a meghatározott és a meghatározatlan. Ez pedig végső soron egy nem-duális, nem-dichotomikus logikát jelent. Ami már nem is ellentétpárokban gondolkodik. Ahol nincs tagadás és kizárás. „A távollét meghatározatlan lélegzete”, a „tour­billon”, a széllé váló kő, a kővé váló szél ez utóbbinak felel meg.²⁰ Ahogyan a jelen kitünte­tettségén, centrumán alapuló „reprezentáció le/szét/meg­bontása” is ennek felel meg.

A nem a jelenen alapuló, nem az el-múlt jelenként előálló múltat, azaz a nem a re-prezentációként értett múltat hívja Fédida és Didi-Huberman – talán Lévinas nyomán – „ana­kronikus múlt”-nak [passé anachronique].²¹ Azt, amikor múlt és a jövő – a távollét, a szél – már nem illan el nyomtalanul. Hanem meg- és felélénkül. Amikor forgószélként, tourbillon-ként veszi körül, sőt járja át, lyukasztja át a jelent, a követ. Amikor a jelen – a kő – megőrzi a nem-jelenlétét, a távollétet. Ahogyan a kő lyukai, barázdái, csipkézete őrzi meg a szelet. A múlt és a jövő – azaz a távollét, a szél – által keresztbe-kasul átjárt, átlyuggatott jelent pedig, magát az elporladó követ nevezi Fédida és Didi-Huberman „emlékező / reminiszcens jelen”-nek [présent réminiscent].²² A „jelenlét-távollét”-et. A jelen meghatá­rozottságát, bizonyosságát elvesztő jelenlétet. A hic et nunc bizonyosságát és biztonságát elvesztő jelenlét-távollétet. Az analízis jelenét, melyet a traumák és elfojtások múltja jár át. A prousti „akaratlan emlékezet” [mémoire involontaire] jelenét, amit a réges-rég elfeledettnek hitt múlt képei járnak át.²³ Az álom jelenlétét, amit egy soha jelen nem volt múlt, egy soha el nem jövő jövendő képei járnak át. Eleve a kép, a képek, a művészet „jelen nélküli jelenlét”-ét [présence sans présent].²⁴ Tiszta, puszta jelen nélküli jelenlétét. A jelen bizonyosságát, biztonságát, meghatározottságát nélkülöző jelenlétét. A jelen nélküli jelenlét meghatározatlan lélegzetét. Az összekeveredő jelenek, múltak és jövők, kövek és szelek, dolgok és képek meghatározatlan lélegzetét.

_{¹⁴ Ez a gondolkodás egyfajta feltételként, sőt „lehetőségfeltétel”-ként [condition de possibilité] tekint a múltra és a jövőre. A jelen lehetőségfeltételeként. Ezt gondolja például Bernet és Richir is Husserl kapcsán (Bernet, Rudolf, La vie du sujet. Recherches sur l’interprétation de Husserl dans la phénoménologie, Paris, PUF, 1994. 116. és 118. o.; Uő. Conscience et existence, Paris, PUF, 2004. 13–14. o.; Richir Richir, Marc, Phantasia, imagination, affectivité, Grenoble, Millon, 2004. 83. o.). De hosszasan folytathatnánk a sort Heideggeren, Merleau-Pontyn át akár Deleuze-ig és Nancyig is. Husserl maga is ragaszkodik hozzá, hogy a jelen nem egy „fiktív matematikai” „pont” (Husserl, Edmund, Zur Phänomenologie des inneren Zeitbewußtseins (1893–1917), Den Haag, Nijhoff, 1966. (Husserliana X.), 168. o.)
¹⁵ Ezt fogja Husserl „keresztintencionalitás”-nak nevezni. (Részletesen lásd Popovics Zoltán, „Nem visszaemlé­kezés – Művészet és emlékezés a fenomenológia felől”, Cirka 2016/1.)
¹⁶ Fédida, L’absence, 304., 321–322., 330, 372–373. o. A „konstitutív távollét”-et [absence constitutive] Barbaras is használja Merleau-Pontyt elemezve (Barbaras, Renaud, Le désir et la distance. Introduction à une phénomé­nologie de la perception, Paris, Vrin, 1999. 50. és 158. o.), sőt Merleau-Ponty maga is ír „konstitutív üresség”-ről [vide constitutif] (Merleau-Ponty, Maurice, A látható és a láthatatlan, Budapest, L’Harmattan, 2007.; Uő. Le visible et l’invisible, Paris, Gallimard (coll. Tel), 1964. 69. és 79. o.).
¹⁷ Sőt nemcsak mint múlt és jövő, de mint „lehetőségtudat”, sőt mint „horizontalitás” is, hogy Husserl másik két fontos fogalmát is említsük. Husserl számára így például a ház, aminek épp a homlokzatát látjuk egy adott jelen pillanatban, nem lenne ház, ha nem feltételeznénk annak a mélységét, a nem látott „hátoldal”-át is [Rückseite]. Vagyis a jelennek, a jelenlévőnek, a mostnak szükségszerűen tartalmaznia kell egy nem-jelenlévőt, egy távollétet, egy nem-mostot is ahhoz, hogy az lehessen, ami. Hogy például a ház ház lehessen. (Husserl, Edmund, Analysen zur passiven Synthesis, Den Haag, Nijhoff, 1966. (Husserliana XI.), 4. o.)
¹⁸ Ezt a nem a jelen után következő, nem a jelen re-prezentációján alapuló, a jelennel „koegzisztens” múltat nevezi Husserl „primér emlékezet”-nek [primäre Erinnerung], ennek a nem re-prezentatív múltnak a megjelenítését pedig „apprezentáció”-nak, avagy „prezentifikáció”-nak [Vergegenwärtigung].
¹⁹ A „jelenlét-távollét” Blanchot kifejezése (Blanchot, Maurice, L’entretien infini, Paris, Gallimard, 1969. 145. o.; Uő. Le livre à venir, Paris, Gallimard (coll. Folio Essais), 1959. 23. o.). A blanchot-i „jelenlét-távollét”-et a képek „konstitutív” „távollét”-ével Belting kapcsolja össze (Belting, Hans, Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok, Budapest, Kijárat, 2003. 248. és 224. o. Kelemen Pál fordítása.).
²⁰ Didi-Huberman számára a szél kővé válása nem más, mint a kő lyukai, az, amit a szél váj a kőbe, a kő széllé válása pedig maga a kő szétporladása: „…a levegő és a kő között változik át – írja –, részben porrá, elporladó kővé, részben megkövesedő széllé”. (Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 60. o.)
²¹ Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 15., 42. és 54. o. Az „anakrónia”, az „anakronikus” Didi-Huberman egyik legfontosabb fogalma. Mivel számára maga az idő sem tisztán lineáris – így a történelem ideje sem linearizálható tisztán –, azaz a művészet története is csupán anakróniák története lehet. A múlt „túlélés”-e [survivance / Nachleben] a jelenben, a jelen anakronikus visszavetítése a múltra, a korábbi és a későbbi, a későbbi és a korábbi átfordulása egymásba. (Részletesen lásd Didi-Huberman, Georges, L’Image survivante. Histoire de l’art et temps des fantômes selon Aby Warburg, Paris, Minuit, 2002.)
²² Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 15., 42. és 54. o.
²³ Uo. 14. o.
²⁴ A „présence sans présent” Marc Richir egyik leggyakrabban használt kifejezése a jelen kritikája és a jelenen alapuló temporalitás kritikája kapcsán, de Blanchot is használja (Richir, Marc, Phantasia, imagination, affectivité, Grenoble, Millon, 2004. 32. és 52. o. stb.; Uő. Phénoménologie en esquisses. Nouvelles fondations, Grenoble, Millon, 2000. 91. és 105. o. stb.; Blanchot, L’entretien infini, 98. és 563. o.)}

---

Innen talán már az is érthető, hogy Didi-Huberman miért beszél a kép meghatározatlan lélegzete kapcsán „a távollét esztétikájá”-ról [esthétique de l’absence].²⁵ De a szél és a kő, a kő és a szél tánca nem csupán azért esztétika, mert a művészet pregnáns példája lehet ennek a meghatározatlan lélegzetnek, annak a megjelenítésnek, amit nem előzött meg a jelen, de azért is, mert az esztétika az aiszthéziszen keresztül az észleléshez, az érzékeléshez is kapcsolódik. Az anakronikus múlt, az emlékező jelen legalább részben a percepciót is jellemzi, hiszen a jelen lehetőségfeltételeként értett múlt és jövő nem szorítható be a művészet területére csupán. Azaz a távollét esztétikája, a távollét meghatározatlan lélegzete – legalább részben – a távollét aiszthézisze is, az észlelés, a percepció át- és újragondolása a művészet szelének segítségével.

Csakhogy a hic et nunc bizonyosságának elillanása, eleve a bizonyosság, az absztrakt pont – a kő – elillanása a szélben, szélként nem csupán a jelent érinti. Legalább ennyire az ittet, a „hely”-et [lieu] is érinti.²⁶ A teret is, nem csupán az időt érinti. A távollét esztétikáját nem pusztán egy „jelen nélküli” [sans présent] időbeliség, de egy „hely nélküli” [sans lieu] térbeliség is jellemzi.²⁷ Avagy egy „nem-hely” [non-lieu] jellemzi.²⁸ A távollét legalább annyira nem pozicionálható jól az időben, mint amennyire nem pozicionálható jól a térben sem. Az absence nem pusztán a szilárd mostot feltételező időfogalmainkat zavarja össze, de legalább ennyire összezavarja a szilárd ittet feltételező térfogalmainkat is. A tourbillon, a forgószél – a redukálhatatlan, konstitutív távollét tánca – egyszerre szakítja szét az idő és a tér szövetét. A forgószél egyszerre fúj az időn és a téren is keresztül. Ugyanazzal a mozdulattal keveri össze a jelen, a múlt és a jövő, valamint az itt és az ott jól ismert fogalmait. Gyűri össze azt a síkszerű drapériát, aminek egykorvolt simasága nem csupán az idő- és térfogalmaink szétválasztha­tóságáért kezeskedett, de az idő és a tér szétválaszthatóságáért is kezeskedett. A szélben kint felejtett vékony ruháinkhoz hasonlóan olyan gyűrtséget hozva létre, melyben immáron nem csupán az egyes ruháink, az idő egyes részei (jelen, múlt, jövő) vagy a tér egyes részei (itt és ott, távoli és közeli) csúsznak egymásra, gyűrődnek össze, de maga a tér és az idő is egymásra gyűrődik. Egy tér-idő, idő-tér gombolyaggá, galacsinná tömörödik.²⁹ Ahogyan az egyes ruháink is összecsúsznak, összetömörödnek a szélben. Vagyis a távollét meghatározatlan lélegzete legalább annyira egy ana- avagy hetero-kronikus – jelen nélküli – temporalitás, tempora­lizáció, mint egy u- avagy hetero-topikus – hely nélküli – spacialitás, spaciali­záció.³⁰ Azaz a redukálhatatlan, konstitutív távollét esztétikája maga is egy utópia-tapasztalat. Olyan a-kronikus avagy ana-kronikus tapasztalat, mely egyben egy a-topikus avagy u-topikus tapasztalat is.³¹ Egymásra tömörült idő- és tér-rétegek, drapériák. Kint felejtve az aiszthézisz szárítókötelén. A szélben. Képként. Sőt már nem is csak képként.

Csakhogy Didi-Huberman nyomán azt is észrevehetjük, hogy ha a távollét – a szél – redukálhatatlan és konstitutív, azaz szükségünk van rá mind az időhöz, mind a térhez, vagyis nem illan el nyomtalanul, úgy egyfajta szilárdsággal is fog bírni. Valahogy úgy, ahogyan a szél szilárdul a kő lyukai, barázdái, csipkézete közé. Nem, nem a szél itt és mostjaként, hanem a távollét ana-kronikus, a távollét u-topikus szilárdságaként. Elfújt, elillant, nem itt- és nem most-lévő szélként. Puszta múltként és jövőkét. Múlt- és jövőbeli szélként. Avagy az ott távolságaként, távoliságaként. Nem az itt, hanem a máshol fújó szélként. Nem itt és most fújó szélként, hanem a szél tér- és időbeli távolságaként. Distanciaként. Tér- és időközként. „Intervallum”-ként.³² Didi-Huberman nemhiába beszél a „távollét” egyfajta „anyag”-szerűségéről.³³ A távollét anyagszerűsége a távollét – nem itt- és nem most-lévő, mégis – szilárdsága. Nem a jelen, nem a hely szilárdsága, azonossága, bizonyossága, hanem a múlt és a jövő, az ott szilárdsága. A múlt és a jövő biztonsága. De még csak nem is konkrét múltak és jövők, még csak nem is a konkrét ottak szilárdsága, sokkal inkább a távollét mint lehetőség, az abszencia mint lehetségesség szilárdsága. A távollét itt és most nem meghatározhatóságának, a távollét meghatározat­lanságának a szilárdsága. A távollét meghatározatlan lélegzetének – a lélegzés „ritmus”-ának – a szilárdsága.³⁴ Ami Didi-Huberman olvasatában kétségkívül a kép, sőt a műalkotás szilárdsága is. Nem, nem a műalkotás szilárdsága kőként. Hanem a műalkotás szilárdsága szélként. Lehető­ségként, virtualitásként – nem pedig az aktualitásában. Nem a hic et nunc szilárdsága kőként. Hanem a kő elporladásaként. A szélben. Szélként. A táncoló Néreiszek láthatatlan, érzékelhetetlen, leheletfinomságú ruhafoszlányaiként – poraként, „aurája”-ként –, melyek talán még akkor is, ott is körülveszik majd a szobrot, amikor az már rég semmivé lett.³⁵ Rég semmivé lett az idő szelében. A tér forgatagában.

Azaz Didi-Huberman számára a műalkotás anyagiságát – szilárdságát – nem az adja,³⁶ ami megmarad belőle, nem az adja, ami meg-jelen-ik belőle, ami látható, észlelhető belőle, hanem az, ami már vagy még nem észlelhető benne. Az, amit elvét, amit nem mutat meg, amit nem jelenít meg, ami nem jelenik meg benne, ami kicsúszik a kezeink közül, ami elszelel belőle. Amit képtelen re-prezentálni. Amit képtelen prezentálni. Nem az, amit megragadunk, felfogunk belőle, hanem épp az, ami kicsúszik az észlelés, az aiszthézisz kezei közül, de közben csak azért csúszik ki az észlelés kezei közül, hogy újjá-születhessen. Esztétikaként születhessen újjá! Avagy a műalkotás anyagiságát nem az adja, aminek itt és most van helye, hanem az, aminek máshol volt és máshol lesz a helye. Olyan ana-kronikus és u-topikus szilárdságként – anyagként –, melyet épp ez a nem itt- és nem most-lévő jellege őriz meg azáltal, hogy mintegy megmenti az itt és most múlandóságától. Így pedig valamiféle hetero-kronikus és hetero-topikus újjászületést avagy „túlélés”-t [survivance] kölcsönözve a számá­ra.³⁷ A hic et nunc kősziklájáért cserébe a távollét meghatározatlan lélegzetének ritmusát ajánlja a művészet. A kő szilárdságért cserébe a szél szilárdságát. A szél ritmusának a szilárdságát. A por, a szellő, a szél, a lélegzet táncát. A tánc szilárdságon túli szilárdságát, mintegy „meta-stabilitás”-át [métastabilité].³⁸ A meg-jelen-íthetetlen meg-jelen-ítését. Magát az u-tópiát, az ana-króniát.³⁹ Sőt egy hetero-topi-króniát.

 

_{²⁵ Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 29. o.
²⁶ Uo. 43. és 61. o.
²⁷ A „sans lieu”-t mint kifejezést Richir és Foucault is használja (Foucault, Michel, „Eltérő terek”. in Uő. Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin Betűk, 1999. 149–151. és 155. o.; Richir, Phantasia, imagination, affectivité, 433. o. stb.).
²⁸ Didi-Huberman, Georges, Génie du non-lieu. Air, poussière, empreinte, hantise, Paris, Minuit, 2001.
²⁹ Tér és idő összefüggéséhez, mely épp a távollét közös előfeltételezettségén alapul lásd Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 11., 21–22., 39., 43. és 59–60. o.
³⁰ A heterokróniát és a heterotópiát Foucault és Didi-Huberman is használja (Foucault, „Eltérő terek”, 152. o.; Foucault, Michel, A szavak és a dolgok, Budapest, Osiris, 2000. 12. o.; Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 39. o.; Uő. L’Image survivante, 61. o.). Könnyedén belátható, hogy a konstitutív távollétre legalább annyira szüksége van egy nem az itt felől elképzelt térbeliségnek, mint egy nem a most, nem a jelen felől elképzelt időbeliségnek. Ahol az ott legalább annyira az itt előfeltétele, mint amennyire a múlt és a jövő a jelen előfeltétele.
³¹ Az u- avagy atópiá”-t és a heterotópiá”-t lásd A szavak és a dolgok bevezetésében (Foucault, A szavak és a dolgok, 12. skk. o.).
³² Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 21. o.
³³ Uo. 21., 32., 38., 40., 53., 58–59. és 78. o. Didi-Huberman egyenesen „ennek a távollétnek az anyagá”-ról [la matière de cette absence] beszél Fédida kapcsán (Uo. 59. o.).
³⁴ Uo. 23. o.
³⁵ Didi-Huberman a xanthoszi Néreisz-emlékműről ír, ennek táncoló istennőket ábrázoló szobrairól mondja, hogy „kétségkívül ők voltak az Aurák, a levegő megszemélyesítései” (Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 65–66. o.). Ugyanakkor Didi-Huberman máshol Parmiggiani füst- avagy porképeiről is beszél, melyeket a megsem­misülő – de legalábbis a távollévő – tárgyak nyomait adó füst- és porrétegek alkotják csupán (lásd Didi-Huberman, Génie du non-lieu.). Ezeknek a távollévő tárgyaknak a helyeit hívja Didi-Huberman „nem-hely”-nek, azaz „non-lieu”-nek.
³⁶ Sőt valószínűleg Didi-Huberman számára nemcsak a műalkotás anyagiságát, hanem minden anyagiságot – szilárdságot – a távollét ad.
³⁷ A survivance Didi-Huberman egyik legfontosabb fogalma a Fédidáról írt szövegében is (Didi-Huberman, Gestes d’air et pierre, 39–40. o.), de a főművének tekinthető L’Image survivante-ban is.
³⁸ Deleuze és Richir is beszél metastabilitásról (Deleuze, Gilles, Logique du sens, Paris, Minuit, 1969. 125. o.; Richir, Marc, De la négativité en phénoménologie, Grenoble, Millon, 2014. 83–86. és 97. o.).
³⁹ De akár u-króniának is nevezhetnénk (lásd Czeglédi András, Ukrónia vidéke, Budapest, Typotex, 2021.).}