Popovics Zoltán

 

A „semlegesség” avagy a „neutralitás” [Neutralität] Husserl egyik legfontosabb fogalma. Olyan értelemben biztosan az egyik legfontosabb, hogy újra és újra visszatér hozzá. Más és más kontextusban újra és újra előveszi, mintegy reciklálja. Ezek közül a kontextusok közül jó pár inkább a filozófiához sorolható, a filozófia klasszikus, nagy problémáit érinti (amilyen pl. az idő vagy a tér stb.), mások viszont kimondottan esztétikai relevanciával bírnak (ilyen pl. a kép, a fantázia stb.). Nagyon is úgy tűnhet tehát, hogy a neutralitás épp az, amit keresünk. Egyfajta metszet, közös nevező filozófia és esztétika között. Avagy a semlegesség filozófiája egy filozófiai esztétika lehetőségéről is beszél. Sőt nem pusztán egy filozófiai esztétika lehető­ségéről, de lehetetlenségéről is. Így mindenképpen érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

„Van valami »esztétika« a fenomenológia gyakorlatában”1 [„Il y a quelque chose d’« esthé­tique » dans l’exercice de la phénoménologie”] – írja Marc Richir. De mi lehet ez a „valami »esztétika«”? És miért pont a „fenomenológia gyakorlatá”-ban találkozunk vele? Mi ez a „gyakorlat”? Avagy Richir megjegyzése meglehetősen elnagyolt, általános, s legalább ennyire homályos is.

Oskar Becker jóval világosabban s jóval szűkebben is fogalmaz: „Az esztétika a kat exokhén fenomenális, a fenomén mint olyan, a jelenség mint jelenség” – írja, majd hozzáteszi: „az esztétikai tárgy esetében az összes »fenomenológiai redukció« »spontán« teljesül; az esztétikai tárgy ap’ automaton […] redukált”.2

Vagyis azt láthatjuk, hogy mind a kortárs szerzők – például Richir –, mind Husserl közvetlen tanítványai számára – ilyen például Becker – evidens a fenomenológia és az esztétika szoros, közvetlen kapcsolata.3 A fenomenológiának mint egy filozófiai esztétikának a felismerése. Sőt akár a fenomenológiának mint egy esztétikai filozófiának a felismerése is. S mindazt, amit Richir homályban hagy, vagyis, hogy mi alapján kapcsolódik egymáshoz a filozófia és az esztétika a fenomenológiában, Becker világosan kimondja: a redukció, a fenomenológiai redukció, az epokhé az a „gyakorlat” [exercice], ami alapján „van valami »esztétika«” a fenomenológiában. S miközben Husserl és Husserl tanítványai is meglehetősen ambivalensen viszonyulnak a redukcióhoz mint módszerhez, annak megvalósíthatóságához,4 az esztétika mintegy ʼegy csapásra’ megoldja ezeket a problémákat. Jól mondja Becker, „az esztétikai tárgy” minden külső beavatkozás – módszer, akarat, reflektáló tudat stb. – nélkül eleve, automatikusan, kat exokhén redukált. A műalkotás maga a léttételezés felfüggesztése, zárójelbe tétele per definitionem. Egy tárgy épp attól és azért, csak attól és azért lehet „esztétikai tárgy”, mert eleve, automatikusan, per definitionem felfüggesztjük a „realitás”-át [Realität]. Mert nem ijedünk meg a festett oroszlántól, nem ugrunk el a filmvásznon felénk száguldó vonat elől. De ennyire egyszerű lenne mindez? Fenomenológia = redukció = esztétika? Richir – meggyőződésem – nem véletlenül fogalmaz homályosan. Nem véletlenül nem mondja ki azonnal az epokhét.5 Egyrészt azért nem, mert ez így túlontúl is szűk a számára. Már maga az epokhé is túlontúl szűk a számára, s legszívesebben egy túlzó, túlzott – „hiperbolikus” – epokhéról beszélne.6 Másrészt mire megyünk azzal, ha az esztétika oldja meg a fenomenológia vagy akár a filozófia módszertani problémáját? Ez esetben az esztétika nem lesz több, nem lesz más, mint a filozófia eszköze. Egy filozófiai módszer, eljárás stb. Richir nemhiába fogalmaz jóval általánosabban is, mint Becker. Nem szeretné sem az esztétikát leszűkíteni a redukcióra, és persze magát a fenomenológiát sem, s azt pedig végképp nem szeretné, hogy az esztétika egy jól működő – evidens, automatikus – eszköz legyen a filozófiai megismerés szolgálatában. Egyáltalán nem akarja, hogy az esztétika egy ancilla philosophiae-vé váljon.

Ha azt szeretnénk, hogy az esztétika ne legyen a fenomenológia szolgálóleánya, nem pusztán a fenomenológia és az esztétika viszonyát kell újragondolnunk, de magát a feno­menológiai redukciót is újra kell gondolnunk. Ha megnézzük Husserl hagyatékból előkerült művészeti tematikájú feljegyzéseit, a Fantázia, képtudat, emlékezetet,7 azt láthatjuk, hogy már nem a redukció, nem az epokhé az, ami leggyakrabban kapcsolódik a művészethez, hanem a „semlegesség” [Neutralität]. A semlegesség nem azonos az epokhéval. A neutralitás jóval több Husserl számára, mint egy filozófiai módszer. Jóval tágabb, általánosabb is. És persze jóval homályosabb is. A neutralitás, ha egy epokhé is, sokkal inkább egyfajta „hiperbolikus epokhé”.8 Husserl számára épp a fenomenológiai redukció problémássága lesz az, ami az epokhé, a redukció újragondolásához elvezet, ami a redukciót – immáron annak kitágításaként, újraértel­mezéseként – sokkal inkább egy semlegességnek fogja tekinteni.

A redukció Husserl számára egy „modifikáció” [Modifikation].9 Egy módosulás, egy módosult tudat. Csakhogy Husserl számára kétféle modifikáció létezik. Egyrészt beszél „reproduktív modifikáció”-ról [reproduktive Modifikation], másrészt viszont „eredendő modi­fikáció”-ról [ursprüngliche Modifikation] is tud.10 Ez utóbbit „intencionális modifikáció”-nak [intentionale Modifikation] avagy „eredendő módosulás”-nak [ursprüngliche Abwand­lung] is nevezi.11 Könnyedén beláthatjuk, nagyon nem mindegy, milyen módosulásként értelmezzük az epokhét. Ahogyan az sem, hogy milyen módosulásként értjük a művészetet! Husserl számára a „visszaemlékezés” [Wiedererinnerung] például egy reproduktív módosulás. Egy korábban már átélt, velünk már megtörtént jelen-pillanat utólagos visszahozása a tudatba, visszakeresése az emlékezetben. A redukció mint módszer, mint egy „szigorú tudomány” módszertana, mint a „teoretikus beállítódás” szintén csak egy ilyen reproduktív – utólagos – modifikáció lehet. Ha viszont a műalkotást reproduktív modifikációként értjük, azt pusztán egy újra-megjelenítéssé, egy puszta re-produkcióvá, egy „leképezés”-sé [Abbildung] silányítjuk. Egy tiszta reprezentációvá egyszerűsítjük. Látszattá tesszük. Sőt ugyanez lesz igaz a feno­menológiára is: az észlelés puszta látszatává válik; utólagos, „másodlagos”, „szekunder” ügyeskedésévé a tudatnak. Azaz a reproduktív modifikációként értett filozófia és esztétika ugyanabba a zsákutcába kerül. Egy látszatvilág fogságába. A husserli „délibáb”-ok, a descartes‑i démonok fogságába. Sem a filozófia, sem a művészet számára nem járható a reproduktív modifikációként értett redukció útja. Becker nemhiába beszél „ap’ automaton” módosulásról. Ez az automatikus modifikáció lesz a Husserl által leírt eredendő modifikáció: amikor már nem utólagosan, nem egy akaratlagos, reflexív tudat aktusaként módosul valami, hanem eleve, eredendően az – amikor „előre/eleve adottan” [vorgegeben] az.12 Amikor már nincs egy eredendőbb, módosulatlan, primér állapota az adott jelenségnek. Tehát valójában nem is az a legsúlyosabb probléma, hogy megvalósítható-e a fenomenológiai redukció, ahogyan nem is az, hogy a filozófia vagy a művészet valósítja-e meg kat exokhén módon, hanem az, hogy hogyan értjük a redukciót. Mert ha a redukció bár megvalósul, de reproduktív módosulásként valósul meg, félő, hogy az puszta látszattá tesz mindent. Mind a filozófiát, mind a művészetet üres délibábbá változtatja. Husserl másik kedvenc hasonlatával: viaszbabává egy panoptikumban. Innentől pedig teljesen mindegy, hogy az a filozófia vagy az esztétika viaszbabája. Avagy magához a redukcióhoz kötődő közhelyeinket, magát a redukciót is újra kell gondolnunk.

Az „eredendő modifikáció” fogalma is már a redukció újragondolása. De még mielőtt ebbe belemennénk, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez az egész redukció-, modifikáció-probléma milyen erősen kötődik az időhöz.13 Az előtte és az utána, a redukció tárgya és aktusa, egyáltalán nem gondolható el az idő nélkül. Ahogyan a reproduktív és az eredendő modifikáció különbsége sem. De hogyan képzeljük el ezt az „eredendő modifikáció”-t? Avagy milyen időfogalom felől nyílik lehetőség ennek az „előre/eleve adott” módosulásnak a leírására? Az intenció Husserl számára nem egy olyan tudat, mely jól-rosszul elvan önmagában, tiszta tudatként, majd időnként tárgyak felé fordul, tárgyakra irányul, s akkor tárgytudattá lesz. Az intencionalitás Husserl számára épp azt jelenti, hogy nincs tiszta tudat. Nincs egy tárgytudat előtti puszta öntudat, hanem minden tudat már eleve tárgytudat! Azaz az intencionalitás maga is egy eredendő modifikáció. Éppen ezért hívja Husserl az eredendő modifikációt „intencionális modifikáció”-nak is. Azaz az eredendő módosulás épp azt jelenti, hogy nincs egy tiszta, modifikálatlan állapot – ahogyan tiszta tudat sincs. Avagy az idő felől tekintve, a modifikációt nem előzi meg egy modifikálatlan – tiszta – állapot. Husserl nem véletlenül gondolja az időt is intencionalitásnak. A „retenció” és a „protenció” épp egy intencionális avagy eredendő modifikáció. Nem egy korábbi – tiszta – jelen elhúzódása a retenció. Ahogyan nem is a tiszta jelen előrenyúlása a protenció. A retenció és a protenció, a múlt és a jelen eleve körülöleli a jelent. A múlt és a jövő a jelen „lehetőségfeltétel”-e [condition de possibilité] – írja Bernet és Richir is.14 Olyan „üstököscsóva” [Kometenschweif], mely körülöleli a jelent.15 Husserl meggyőződése, hogy nincs jelen múlt, ahogy jövő sem jelen nélkül. A jelen maga is egy „viszony/vonatkozás” [Relativ], maga is relatív.16 Tehát azt láthatjuk, hogy az eredendő – intencionális – modifikáció olyan, mint a retenció és a protenció. Egy eredendő – nem visszaemlékezésként értett – „primér emlékezet” [primäre Erinnerung].17 Egy olyan emlékezet, melyet nem előzött meg a tiszta jelen. Avagy egy olyan megjelenítés, amit nem előzött meg a puszta prezencia. Egy nem reprezentatív, nem látszatszerű megjelenítés.18 Vagyis egy olyan fenomén, mely mögül már sohasem varázsolható elő a puszta dolog. Egy magábanvaló.19

1 Richir, Marc, Fragments phénoménologiques sur le langage, Grenoble, Millon, 2008. 8. o.
2 Becker, Oskar, „A szép esendősége és a művész kalandja. Ontológiai vizsgálódás az esztétikai fenomének birodalmában”, in Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Fenomenológia és esztétika, Budapest, Kijárat, 2002. 13–14. o. Becker itt közvetlenül Husserl szóbeli megjegyzéseire hivatkozik!
3 Becker tanulmánya 1929-es!
4 Lásd például Merleau-Ponty redukció-kritikáját vagy Richir megjegyzését: „a tiszta fenomenológia lehetetlennek tűnik.” (Richir, Marc, Méditations phénoménologiques. Phénoménologie et phénoménologie du langage, Grenoble, Millon, 1992. 14. o.)
5 Sőt elve már a „van”-nak a kimondását is visszavonja, kikerüli a létigét, az „est”-t, helyette inkább az „il y a”-t használja.
6 A „hiperbolikus epokhé” [épochè hyperbolique] Richir egyik legfontosabb fogalma (Richir: Méditations phénoménologiques, 81. és 89. o.). A hiperbolikus epokhé Richir számára maga a redukció, az epokhé kritikája is. A redukció kitágítása is. Eltávolítása egy szűken vett tudat, reflektáló, megismerő tudat, egy szűken vett módszer, eljárás logikájától.
7 Husserl, Edmund, Phantasie, Bildbewußtsein, Erinnerung, Den Haag, Nijhoff, 1980. (Husserliana, XXIII.). Magyarul: Uő. „Fantázia, képtudat, emlékezet”, in Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság, Budapest, Kijárat, 1997. A Fantázia, képtudatot Becker nyilván nem láthatta (egyedül Finkről tudható, hogy legalább részben ismerhette a hagyaték ezen részét).
8 Richir sohasem nevezi közvetlenül hiperbolikus epokhénak a neutralitást, miközben számos esetben beszél hiperbolikus epokhéról a semlegesség tárgyalása során.
9 A fenomenológiai redukció, az epokhé Husserl szövegeiben jóval későbbi, mint az intencionalitás fogalma. De még az 1905-ös időelőadásoknál is későbbi. Először A fenomenológia ideájában (1907) és A filozófia mint szigorú tudományban (1910) jelenik meg.
10 Husserl, Edmund, Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie (unveränderter Nachdruck der 2. Auflage 1922), Tübingen, Niemeyer, 2002. 82–83. o., HUA, XI. 290. o.
11 Husserl, Edmund, Erfahrung und Urteil (Red. und hrsg. von Ludwig Landgrebe), Hamburg, Meiner, 1999. 122. o., HUA, XV. 543–544. és 107. o. Máshol ezt az eredendő, azaz intencionális módosulást „korrelatív konstitúció”-nak [korrelative Konstitution] nevezi (HUA, X. 375. o.).
12 Husserl, Erfahrung und Urteil, 54–55. o., HUA, XV. 294. o.
13 Egyáltalán nem véletlen, hogy a fenomenológiai redukció problémája közvetlenül az időelőadások után merül fel Husserl számára.
14 Bernet, Rudolf, La vie du sujet. Recherches sur l’interprétation de Husserl dans la phénoménologie, Paris, PUF, 1994. 116. és 118. o. Uő. Conscience et existence, Paris, PUF, 2004. 13–14. o. Richir, Marc, Phantasia, imagination, affectivité, Grenoble, Millon, 2004. 83. o.
15 HUA, X. 35. o.
16 HUA, X. 175. o.
17 HUA, X. 35–36., 379–380. és 324–326. o.
18 Ezt a nem reprezentatív, nem látszatszerű megjelenítést, amit nem előzött meg a puszta prezencia, Husserl „prezentifikáció”-nak [Vergegenwärtigung] fogja nevezni.
19 A fenomenológia felől újragondolt Kanthoz lásd Dufrenne, Mikel, La notion d’a priori, Paris, PUF, 1959.

Az Eszmék 1913-ban ezt az eredendő modifikációt fogja „inaktualitásmodifikáció”-nak [Inaktualitätsmodifikation] nevezni.20 Más helyeken pedig „neutralitásmodifikáció”-nak [Neutralitätsmodifikation] hívja.21 Az Ideen számára, ha van is még valamilyen fenomeno­lógiai redukció, az már csak egy eredendő – intencionális – módosulás, egy olyan „korrelatív konstitúció” lehet, mely nem utólag, hanem eleve/előre adottan járul hozzá a jelenségekhez. Például a temporalitáson keresztül. Ez a vorgegeben – nagyon erősen temporalizált – redukció az, amit Husserl majd neutralitásnak nevez. De legalábbis, amit a neutralitásba is beleért. A semlegesség, a semlegességmodifikáció ennyiben pedig már nem a redukáló tudat – utólagos – aktusa, sokkal inkább egy olyan nem-jelenlét, egy olyan távollét-tapasztalat, mely magának az észlelésnek is elvitathatatlan része.22 Ugyanakkor csak ez az eredendő – intencionális – módosulás mint neutralitás lehet egyedül alkalmas a művészet, egy nem látszatszerű, nem délibábszerű művészet jellemzésére is. Husserl számára a fantázia és a kép egy kettős tudat. „A tudat megduplázódása” [Verdoppelung des Bewußtseins].23 A „jelenlét” [Gegenwart] és a „nem jelenlévő” [nicht gegenwärtig] kettős tudata.24 A jelenlét és távollét kettős, megduplá­zódott tudata. Prezencia és abszencia „szimultaneitás”-a [Gleichzeitigkeit] és „koegzisz­tenciá”-ja [Koexistenz].25 A módosított és a modifikáció szimultán, koegzisztens megjele­nése.26 Szó szerint a jelenlét, a léttételezés felfüggesztése, redukciója, epokhéja. Csakhogy egy együttes, eredendő modifikáció. Szimultán, koegzisztens modifikáció. Korrelatív neutralizáció. A festett oroszlántól nem előbb megijedünk, majd utána – mivel nem tépett szét és túléltük a találkozást – rájövünk, hogy az kép csupán, ahogyan a filmvásznon felénk dübörgő vonat elől sem ugrunk fel előbb, majd  ülünk vissza a helyünkre azután, hanem előre, eleve képnek tekintjük. Szimultán, koegzisztens módon modifikáltnak. Olyan neutralitásnak, mely prezencia és abszencia mintegy „együttes követelmény”-e [Mitforderung] – írja majd később Husserl.27 Gyakorlatilag jelenlét és távollét eme együttes követelménye mint neutralitás az, amit Husserl a Fantázia, képtudatban „fiktum”-nak nevez. Amikor nem ijedünk meg egy pillanatra sem a képtárban, s a moziban sem azt várjuk, mikor kell felugranunk a helyünkről.

Csakhogy az inaktualitás- avagy neutralitásmodifikáció nem pusztán a temporalitást, a fantáziát és a képet jellemzi, de jelenlét és távollét együttes követelményee legalább még egy nagyon fontos helyen felbukkan a fenomenológiában. Ez pedig az interszubjektivitás problémája. Az idegenség, a más, a másik problémája. Husserl számára a másik ember nem egy alter ego.28 Az idegen nem úgy konstituálódik, hogy előbb megalkotjuk önmagunkat, majd a magunk mintájára a másikat. Husserl egy „együtt-jelenné-tétel”-ről [Mitgegenwärtig-machens] beszél.29 Sőt mivel a másik jelene sohasem lesz, lehet az én jelenem, ezért az valamilyen „eredendően hozzáférhetetlen” [originaliter/original Unzugängliche] is a számomra.30 Sőt egyfajta eredendő „múlt”-szerűség [Vergangenheit] is.31 Egy nem-jelenlét, a távollét jellemzi. A távollét együtt-jelenné-tétele jellemzi. Azaz az idegen, a más, a másik Husserl számára egy eredendő modifikáció! Egy olyan neutralitás, melyet nem előzött meg, sohasem előzött meg az én, az én önjelenlétének tiszta aktualitása. Előre, elve adott, intencionális modifikáció. Az a semlegesség, mely valamilyen „együttes követelmény”-ként járul hozzá az énhez.32 Az, amit Husserl először „ad-” majd később „apprezentáció”-nak [Appräsentation] nevez.33 Vagyis azt láthatjuk, hogy a neutralitásnak – az időn és a művészeten kívül – legalább még egy nagyon fontos területe van, ez pedig a másik. Az interszubjektivitás területe. Avagy az „ap’ automaton” redukció nem pusztán a műalkotás, de legalább ennyire a temporalitás, sőt legalább ennyire az interszubjektivitás sajátossága is. Éppen ezért tűnhet úgy, hogy a semlegesség valamilyen módon a filozófia – egy temporalitás- és interszubjektivitás-filozófia – és a művészet közös lehetősége is. Egy filozófiai esztétika lehetősége is. Ezért tűnhet úgy, hogy a redukció, illetve annak kitágítása semlegességként valamilyen módon a filozófia és a művészet közös magyarázatául, sőt közös kulcsául is szolgálhat. Csakhogy ha figyeltünk, azt is láthattuk, hogy a semlegesség – már maga a redukció is – Husserl számára mindig valamilyen „távollét”-et [Absenz/Abwesenheit] feltételez a „jelenlét” [Präsenz/Anwesenheit] mellett. Sőt egy redukálhatatlan, konstitutív távollétet feltételez. Azt feltételezi, hogy a múlt és jövő távolléte, a festett oroszlán távolléte, a másik ember távolléte sohasem kiküszöbölhető. Épp ez a kiküszöbölhetetlen, redukálhatatlan távollét konstituálja mind az időt, mind a művészetet, mind a másikat. Csakhogy ez mégsem jelenti azt, hogy a temporalitás, a művészet vagy az interszubjektivitás ugyanolyanná válna. Nem jelenti, hogy azonossá válnának. Ugyanis a távollét, a nem-jelenlét épp a jelen (ön)azonosságát is felfüggeszti! Magát az azonosságot függeszti fel. Vagyis bármennyire is úgy tűnhet, hogy a semlegesség, a neutralitás – a kiküszöbölhetetlen távolság, a távollét – a közös a filozófia és az esztétika között, ugyanez a neutralitás – a távolság, a távollét – az is, ami a nem-azonosságuk, a különbözőségük forrása is egyben!

Vagyis azt láthattuk, hogy a semlegesség – a távollét semlegesség – egy olyan kristály, egy olyan prizma Husserl kezében, mely újra és újra megtöri, eltéríti – dehomogenizálja, szétszórja, sőt „disszeminálja”34 – a beeső fényt. Ugyanannak a jelenségnek más és más összetevőit, aspektusait mutatja fel, úgy, ahogyan a prizma bontja szét a fényt a szivárvány színeire. A neutralitás szivárványának színei pedig a temporalitás, a temporális észlelés, a fantázia és kép, valamint az idegen, a másik lesznek. Nem azonos neutralitások, mégis ugyanannak a neutralitásnak – ugyanannak a prizmán megtörő fénynek – a szóródásai. Avagy az epokhé, a redukció, a semlegesség sohasem pusztán csak összeolvasztja a filozófia és az esztétika problémáit, sokkal inkább, újra és újra szét is szórja azokat. A neutralitás mintegy ʼegyszerre’ szolgál egy filozófiai esztétika lehetőségeként és lehetetlenségeként is. A filozófiai esztétika lehetőségének és lehetetlenségének – Husserl nyelvén – „komposszibilitás”-a [Kom­possibilität] ez.35 Richir kifejezésével pedig egyfajta „transzposszibilitás” [transpossiblité].36 Richir épp emiatt a szóródás miatt, emiatt a kom- és transzposszibilitás miatt fogalmaz majd jóval homályosabban, bár jóval általánosabban is, mint Becker, amikor a filozófia és az esztétika viszonyáról beszél. Amikor egy filozófiai esztétika megvalósíthatóságáról beszél. Ugyanakkor meggyőződése, hogy mind a filozófia, mind az esztétika igenis ʼjól jár’ ezzel a lehetetlen lehetőséggel. Azért is jár jól, mert így – minimalice – egy gazdagabb fenoménhez, egy többértelműbb jelenséghez jutunk, mintha csak a filozófiai esztétika lehetőségéről vagy csak a lehetetlenségéről tudnánk beszámolni. Még akkor is, ha ez tovább bonyolítja a beszédet. S nem tudjuk egyértelműen rávágni: fenomenológia = redukció = esztétika. Nem tudjuk egyértelműen rávágni, hogy a semlegesség egy filozófiai esztétika lehetősége. Mindig hozzá kell tennünk: legalább ennyire a lehetetlensége is.


20 Husserl, Ideen, 61–62. o.
21 Uo. 222–223. o. Összekapcsolását az „inaktualitás”-sal lásd 232. o. A „neutralitásmodifikáció” és a „felfüggesztés”, a „zárójelbe tétel”, azaz a redukció összekötését pedig 222. o. De ugyanígy a „fantáziá”-val is összefüggésbe hozza Husserl: 224. o.
22 Ilyen nemcsak az idő, de például a „horizont” is Husserl számára. A „neutralitásmodifikáció” és a „nemlét” [Nichtsein], a távollét összekapcsolását ld. Husserl, Ideen, 222. és 226. o.
23 HUA, XXIII. 32. o.
24 HUA, XXIII. 67–68. o.
25 HUA, XXIII. 78. és 69. o. Ugyanakkor a koegzisztencián keresztül ebben a jelenlét-távollétben a teret is vegyük észre. Egy spacio-temporalitást is vegyünk észre. Ehhez lásd Richir, Marc, „Synthèse passive et temporalisa­tion/spatialisation”, in Escoubas, Éliane – Richir, Marc (szerk.) Husserl, Grenoble, Millon, 2004.
26 A „szimultaneitás” egyáltalán nem jó szó. Mert a szimultaneitás maga is egy jelent, a jelen azonosságában való egy-idejűséget feltételezi. Éppen ezért Waldenfels egy „aszinkron”, „inkomposszibilis szimultaneitás”-ról beszél (Waldenfels, Bernhard, „A lét szétrobbanása”, in Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság, Budapest, Kijárat, 1997. 185., 187. és 189. o.), Richir pedig egy „proto-idő”-t [proto-temps] emleget (Uő. Méditations phénoméno­logiques, 162. o.).
27 HUA, XIV. 4–5. o.
28 Még annak ellenére sem, hogy Husserl maga is használja ezt a kifejezést (HUA, I. 122. o.).
29 HUA, I. 139. o.
30 HUA, I. 143–144. o.
31 HUA, I. 145 o.
32 A „Mitforderung”-ot Husserl épp az interszubjektivitás kapcsán mondja ki.
33 Az „apprezentáció” terminusát Husserl 1916-tól használja. Korábbi alakjai az „adprezencia” [Adpräsenz], de a „komprezencia” [Kompräsenz] is (lásd HUA, XIII. 26–29. és 33. o.).
34 Richir, Méditations phénoménologiques, 198. o. és Richir, Marc, La crise du sens et la phénoménologie, Grenoble, Millon, 1990. 184. o.
35 HUA, I. 107–108. és 114. o.
36 Richir Maldiney nyomán beszél „transzposszibilitás”-ról vagy még inkább „transzpasszibilitás”-ról [transpas­sibilité] (Richir, Méditations phénoménologiques, 48., 49., 50. és 53. o.).