A világ hangzó környezete változik. A modern ember olyan világot kezd benépesíteni, amelynek akusztikai környezete radikálisan különbözik az eddig megismerttől. Az új jelenségek intenzitásukban és minőségükben is különböznek a múltbeliektől, figyelmeztve a kutatókat az egyre erőteljesebb és mindenütt jelen lévő hangok imperialisztikus terjedésére az ember mindennapi életében. A világ különböző részein független kutatóintézetek folytatnak kutatásokat az akusztika, pszichoakusztika, otológia, audiológia, zajcsökkentő módszerek és eljárások, kommunikáció, hangrögzítés (elektro-akusztikus és elektromos zene), hallási minták észlelése és a zene valamint a beszéd strukturális analízise terén. Ezek a kutatások közeli rokonságban állnak: mindegyik a világ hangzó környezetének egy-egy szeletével foglalkozik, ezzel a hatalmas zenei kompozícióval, amely szüntelenül bomlik ki körülöttünk. Különböző módokon, de a kutatók, akik a fenti témákkal foglalkoznak, ugyanazt a kérdést teszik fel: mi a kapcsolat az ember és környezete hangjai között, és mi történik, amikor ezek a hangok megváltoznak? Vajon a világunk hangzó környezete meghatározhatatlan kompozíció, amire nem vagyunk befolyással, vagy mi vagyunk annak zeneszerzői és előadói; mindannyian felelősek vagyunk, hogy azt formáljuk és szépítsük? Ezek a kutatások új lendületet kaptak most, amikor a zajszennyezés világméretű problémává vált. Úgy tűnik, a világ hangzó környezete korunkban érte el a vulgaritás csúcsát. A következménye számos szakértő szerint az általános megsüketülés lehet, hacsak nem kezeljük sürgősen ezt a problémát. Zajszennyezés akkor fordul elő, amikor az ember nem hallgat alaposan. A zajok azok a hangok, amiket megtanulunk nem észrevenni. A zajszennyezés ellen zajcsökkentő eljárásokkal védekeznek. Ez negatív megközelítés. Olyan utat kell keresnünk, ami a környezeti akusztikát pozitív megközelítéssel tanulmányozza, azaz hogy melyek azok a hangok, amiket meg kívánunk őrizni, bátorítani, sokszorozni? Mikor ezt meghatározzuk, az unalmas vagy pusztító hangok kellően tudatossá válnak ahhoz, hogy tudjuk, miért kell tőlük megszabadulni. Csak a hangzó környezet teljes megbecsülése tudja megadni azokat a forrásokat, amelyek emelik a világ hangszerelését. Azért kell a fülek tisztítása az iskolában, hogy megszűnjön a hallásvizsgálat a gyárakban. Clairaudience a fülvédő helyett.

Az alábbiakban felvetett gondolatok e téma mentén kelnek életre, illetve azzal a javaslattal állok elő, hogy hogyan alakulhat ki akusztikus tervezés a tudomány és a művészi képzeletet kapcsolatában.

Zenész: a hangok építésze

Ebben az esszében a világ hangzó környezetét mindvégig makroszkopikus zenei kompozíciónak fogom tekinteni. Ez valószínűleg szokatlan ötlet, de makacsul ragaszkodni fogok hozzá. A zene ilyenfajta meghatározása radikális változáson ment keresztül az elmúlt években. Az egyik ilyen kortárs meghatározásában John Cage kijelentette: A zene hangokból, körülöttünk hallott hangokból áll, legyünk akár a koncerttermen belül vagy kívül; vö.: Thoreau.1 A referencia [Henry David] Thoreau Waldene, akinél a szerző megtapasztalja a természet zajainak és szépségeinek kimeríthetetlen élvezetét.

Két alapvető elmélet szól arról, milyennek kell a zenének lennie. Ezek tisztán felfedezhetők két, a zene keletkezéséről szóló görög mítoszban. Pindarosz 12. püthiai ódájában elmeséli, hogyan fedezi fel Athéné a görög furulyajátékot, amikor meghallja a gorgók szívszaggató gyászénekét a Perszeusz által meggyilkolt testvérük, Medusza teste felett. Egy másfajta keletkezéstörténetről esik szó a homéroszi Hermész himnuszban: a lantot Hermész isten fedezi fel, amikor kitalálja, hogy a rezonáló testként használt teknőspáncél hangokat ad ki.

Az első mítoszban a zene szubjektív élményből keletkezik, a másodikban az univerzum egyes anyagai hangzó tulajdonságának felfedezéséből. Ezek azok az alapkövek, melyekből a további zeneelméletek keletkeznek. Az első megközelítésben a zene az emberi mellkasból kitörő szubjektív érzelem, a másodikban a külső eredetű hang titkos, egységes tulajdonságokkal rendelkezik. Ez utóbbi az indiai zeneteoretikusok szerint az anahata, Püthagorasz pedig a szférák zenéjének nevezi. Ezen elméletek szerint az univerzumot precíz akusztikus tervezés tartja össze; fenséges és matematikailag tökéletes. A nyugati zenei gondolkodást azonban másfajta nézet uralja már évtizedek óta. Ez a romanticizmus zenei kifejezése. A virtuóz művésznek a tempófluktuáció, a dinamikus árnyékolás és a tónusos színezés az eszköze, amikor szubjektív és irracionális műalkotását létrehozza.

E tanulmányban szimbolikusan is meg szeretném erősíteni azt a kutatást, amely a hangok világunkat harmonizáló hatását keresi. Robert Fludd A makrokozmosz és a mikrokozmosz metafizikai, fizikai és technikai története című munkájában az egyik illusztráció címe „A világ hangolása”. A kép a Földet mint hangszert ábrázolja, amely húrjait az isteni kéz feszít meg. Most újra meg kell kísérelnünk, hogy megtaláljuk e hangolás titkát.

Az első hang

Melyik volt az első hallott hang? A tengerek ölelése. Azt mondják, minden isten és élő teremtmény Okeánosz folyamából származik – aki körülöleli a világot, és Téthüsz volt gyermekeinek anyja.2 Anyánk méhe anyagában kémiai hasonlóságot mutat őseink óceánjával. Óceán és anya. Az óceán sötét mélyében a könyörtelen víztömeg keresztülnyomult az első lények fülén. Csakúgy, mint ahogy a magzat füle átadja magát a magzatvíz hangjainak, szintén a vízcsobogásra és morajlásra hangolódik. Először csak a víz alatti világ rezonanciája érzékelhető, a hullámok hangjai még nem. De később: …a vizek lassan kezdtek mozogni, és mozgásuk elosztotta a hatalmas halakat és pikkelyes teremtmények hadát, majd a vizek hosszan zúgó hullámokban hömpölyögtek, és a vízben lakó lények félelemtől remegtek, ahogy az óceán tornyosuló hullámai párban dübörögtek, és permetjük mérgesen szállt, feltámadt a habok füzére, és a nagy óceán megnyitotta a mélységeit, a vizek ide-oda zubogtak, és a dühös hullámhátak kuszán találkoztak.3 Tajték permetezte a partmenti sziklákat, mikor az első kétéltű kiemelkedett a tengerből. Bár alkalomadtán hátat fordít a hullámoknak, de soha nem menekül azok atavisztikus varázsától. „A bölcs örömét leli a vizekben”– mondja Lao-ce. Az ember újai a vízhez vezetnek. A víz az alapja az eredeti hangzó környezetnek és minden hangnak, amelyek a legnagyobb gyönyört nyújtják nekünk a miriádnyi átváltozásban.

A tenger hangjai

Ooestendében a tengerpart széles és alig észrevehetően lejt a hotelek között, ezért az ott állónak olyan érzése van, mintha a távoli tenger magasabban lenne, mint a part, és előbb vagy utóbb mindent gyengéden a feledésbe emel a közeledő árhullám. Pontosan az ellenkezője az Adriai-tenger Triesztnél, ahol a hegyek metsző dinamikával vetik magukat a vízbe, és a tenger hullámöklei zajosan pattannak le a sziklákról, mint egy gyermek gumilabdája. Ooestendében a szárazföld és tenger kapcsolata lágy marad a látványában és hangszínében is.

Ooestendében nincsenek olyan sziklák, ahová leülhetnénk, így mérföldeken keresztül szabadon gyalogolhatunk. Dél felé a hullámok hangjával a jobb fülünkben, északra a balban, az atavisztikus tudatosságba ringató víz teljes rezgésű dübörgésével telítődve. Minden út a vízhez vezet. Ha tehetné, valószínűleg minden ember eme éltető elem partján élne, éjjel és nappal minden hangulatváltozásának hallótávolságában. Időnként ugyan elkószálunk, de távollétünk mindig csak időleges.

Nap nap után a partot járva hallgatjuk a hullámfodrok lusta fröcskölését, lemérhetjük a súlyos tengerparti verés fokozatos crescendóját a parti hullámtörők szervezett hadigépezetén. Az elmének le kell lassulnia, hogy elkapja a víz millió átváltozását a homokon, a köveken, a hordalékfán és a védőgáton. Minden egyes csepp más magasságon cseng, minden hullám különböző hangszűrőt rak a kimeríthetetlen fehérzaj utánpótlására. Némely hang különálló, némelyik folyamatos. A tengerben e kettő ősi egységben fonódik össze. A tenger ritmusa változatos: infra-biológiai – mikor a víz hangja gyorsabban változtat hangmagasságot és hangszínt, mint felfogásukra a fül képes volna; biológiai – a hullámok ritmusa megegyezik a szívverés, a légzés, az árapály, vagy a napok és éjszakák ritmusával; szuprabiológiai – a víz végtelen, kimeríthetetlen jelenléte. „Figyeld meg a mértéket”– írja Hésziodosz a Munkák és napokban –, zúgó tenger törvényére tanítalak én meg (ford. Trencsényi-Waldapfel Imre). Para thina polyphoisboio thalasses – mondja Homérosz (Iliász, I:34), a tengerpartot ostromló hullámhadseregeket előrenyomulásuk és visszavonulásuk hangján ragadva meg. Ezra Pound így kezdi a második Cantót: Szegény vén Homérosz vak, vak, mint a denevér. / Figyelj, fülelj, a tenger habzására… (Károlyi Amy fordítása).

Hatalmas forrása és könyvtárnyi irodalma létezik az óceán szeretetének, fellelhetők a kelet és nyugat íróinál egyaránt. Mikor a víz tanúja a törzs történetének, az óceán ujjai megragadják az epikust. Az elsődleges anyag, amire az Odüsszeia ki lett feszítve: az óceán. Ezra Pound Cantos-a is az óceánon nyit, annak szélén játssza ki a dialektus legnagyobb részét, majd visszatér oda.

A tenger minden tengerparti civilizáció alapvető hangja volt. Ez a szónikus archetipusa a legtermékenyebb szimbolizmusnak.

A víz átalakulásai: fagyott víz

A víz soha nem hal meg. Örökké él reinkarnációiban, mint eső, bugyogó patak, vízesések és szökőkutak, kanyargó folyók és mély, mogorva folyamok. Nincs két egyforma hangú esőcsepp. A perzsa eső vajon olyan hangú mint az Azori-szigeteken? A hegyipatak-húr, amelyen számos hangjegy feszül sztereofonikusan a figyelmes hallgató előtt. A víz nem hal meg, és a bölcs örömét leli benne.

A Föld hatalmas kiterjedésű északi területein a víznek sajátos rezonanciája van. A jég és hó hangjai alkotják az északi hátország alapját, olyan biztos ez, mint ahogyan a tenger az alaphangja a vízi életnek. Negyven fokos hidegben a lábunk alatt más hangon roppan a hó Manitobában, mint Torontóban, ahol alig esik a hőmérő higanyszála fagypont alá. Az eszkimóknak legalább tucatnyi szavuk van a hó különböző állapotának leírására, finom különbségek, amelyek például az olasz nyelvből hiányoznak, ahol a tapasztalat ezzel az anyaggal korlátozott. Szánkócsikorgás a kemény havon: leírása szinte lehetetlen azok számára, akik nem tapasztalták meg ezt az élményt (igaz, az utóbbi években Kanadát elborította a hómotorok nyüszítése). Másik leírhatatlan élmény az északi ember számára a tavaszi jégzajlás hangja a folyókon: a legemlékezetesebb zaj, amit földrajzi képződmény valaha okozott. Északon minden évben több mint 6–8 hónapig a fagyott víz formái adják a hangzó környezet alaphangját. Sokszor próbáltam rávenni a diákjaimat, hogy hangutánzó szavakat találjanak ki, melyek a fagyott vizet idézik. Úgy tűnik, a Kanadában beszélt nyelvek ugyanolyan módon feldúsíthatók, ahogyan a görög költők dúsították fel saját nyelvüket a „zúgó tenger”-hez való ragaszkodásukkal.

Szél és eső

A földrajzi helyzet és a klíma tájnyelvi hangokat csempész a hangzó környezetbe, a világ minden részének megvan a jellegzetes hangzó eleme. A trópusi országokban ez az özönvíz-szerű eső: A mennydörgés felrobajlott a magasban, és hallották, ahogy az eső átrohan a mezőn. Egy pillanat alatt már a vastetőt verte fülsüketítő zajjal…4 A száraz saskatchewani prérin a szél a jellemző és mindenütt jelen lévő erő. A szél most már sokkal kitartóbb dalnak tűnt kint, a falut a préritől elválasztó úton, és lágyan fütyült az országút felé tartó távvezetékeken… Az éjszakai szélnek két hangja volt: gyászének a zümmögő magasfeszültségű vezetékek mentén és a másik, a préri sötétjéből jövő hosszú és mély rekedt dal.5 Fátlan és nyitott; a kanadai préri egy hatalmas szélhárfa, vég nélkül vibrál a „telefonvezetékek rajzó morajával”. A védettebb angol vidéken a szél a leveleket sokszínű tonalitásban kavarja. Az erdőt benépesítő fa mindegyikének ugyanúgy megvan a saját hangja, csakúgy mint egyedi formája. Enyhe szellőben az erdeifenyők nyögnek és zokognak ahogy meghajlanak a szélben; a magyal fütyül, ahogy magával harcol; a kőris reszketés közepette sziszeg; a bükk suhog, míg lapos ágai le-s föl mozognak. És a tél, ami megváltoztatja ezen fák hangjait ahogy lehullatják leveliket, nem pusztítja el egyéniségüket.6

Apokaliptikus hangok

Az Univerzum talán csendben jött létre. Nem tudhatjuk. A bolygónkon bemutatkozó csodák dinamikáját nem hallhatta emberi fül. De a próféták képzeletének ez nem szabott határt. „Kezdetben vala az ige” – mondja János: az isteni jelenlétet először a kozmikus hang erőteljes vibrációjaként mutatta be. A próféták víziója a végítéletről szintén erőteljes hanggal függ össze. Jajgassatok, mert közel van az Úrnak napja… Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld is, a seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján.7 A feltámadás dobjai olyan lármát csaptak, hogy félelmükben szorosan préselték fülüket.8 Amikor megfúvatik a harsona egyetlen fúvással, és felemeltetik a föld és a hegyek, majd összezúzatnak egyetlen zúzással. Azon a napon beteljesül a Bekövetkező.9

A próféták látomásaiban a vég kezdetét erős zaj jelezte, zaj, ami oly hangos, mint a legerősebb hang, amit el tudtak képelni: erőszakosabb, mint a legvadabb vihar, szörnyűbb bármely eddig hallott mennydörgés hangjánál.

Emberemlékezet óta a leghangosabb zaj a Krakatoa vulkánkitörés hangja volt Indonéziában, 1883. augusztus 26–27-én. A kitörés hangját a 4500 kilométerrel távolabb fekvő Rodriguez-szigeten is hallani lehetett. Semmilyen más esetet nem tudunk, mikor ilyen hatalmas távolságból érzékelni lehetett bármilyen hangot. A térkép árnyékolt része (1. illusztráció) mutatja azt a területet, ahol a zajt augusztus 27-én hallani lehetett (minden pont egy megfigyelőállomást jelent) és együtt összesen kicsit kevesebb, mint egy-tizenharmadát teszik ki a földgömb teljes területének.

1. illusztráció: A térkép a Krakatoa 1883. augusztus 26-27-es kitörésének észlelését mutatja. Minden pont egy-egy megfigyelő állomást jelent, az árnyékolt rész azt a területet, ahol feltételezhetjük, hogy a kitörés zaja hallható volt. A térkép az 1888-as Királyi Társaság Krakatoa jelentése alapján készült Londonban.

Egy emberi lény számára legalább olyan nehéz elképzelni az apokaliptikus hangot, mint a tökéletes csendet. Mindkét jelenség csak teoretikusan létezik, hiszen ezen események magának az életnek határai, noha talán tudatalatti célokká váltak, amelyek felé különböző törekvéseik révén a civilizációk sodródnak. Nyugtalanító észrevenni, hogy a modern ember által kialakított kegyetlen akusztikai környezet árulkodó jele az eszkatologikus hitnek.

Clairaudience

Nem a hallás elsőbbsége mellett érvelünk. Nyilvánvaló, hogy a modern ember a hallást triviális mechanizmusnak tekinti, és jó úton halad afelé, hogy megsüketítse ömagát. Nyugaton a fül utat engedett a szemnek, mint a legfontosabb információgyűjtő szervnek. Ennek a változásnak az evidens bizonyítéka az, ahogyan Istent elképzeljük. Egészen a reneszánszig, Isten nem volt a portréfestészet tárgya. Előtte hangként, illetve rezgésként gondolták el. A Közel-Keleten Mohamed üzenete még mindig a Korán felolvasásával hallható. Sama szufiul a meghallgatás vagy hallás. Ǧalāl ad-Dīn Muḥammad Rūmī követői misztikus táncban pörögve jutnak el a sama állapotba. Néhány tudós szerint, táncuk a naprendszert reprezentálja, és előhívja a mélyen gyökerező misztikus hitet a szférák zenéjében, amit az arra hangolódott lélek időnként képes meghallgatni. A zoroasztrizmus papja, Srosh (a hallás géniuszát reprezentálva) az ember és az istenek panteona között áll. Ő tolmácsolja az isteni üzeneteket az emberiség számára.

Amikor még az ismeretlen környezet miatt az ember félelemmel volt tele, az egész teste fül volt. Észak-Amerika érintetlen erdőiben, ahol a látótávolság csupán néhány méterre terjedt, a hallás volt a legfontosabb érzék. Fenimore Cooper Bőrharisnya meséi teli vannak meseszép és rémisztő meglepetéssel: …habár a hatalmas vadonban a természet mély csendje uralkodott, a természet beszélt a maga ezer nyelvén, az esték sokatmondó szavával. Szellő sóhajtott tízezer fa körül, hullámok fodrozódtak, és néhol szinte zajongtak a part mentén, és itt-ott hallani lehetett az ágak nyikkanásait vagy egy fa törzsét, ahogy valami hozzá hasonló anyaghoz dörzsölődik. (…) Mikor aztán csendre intette társait, éles füle meghallotta a száraz ág reccsenését, ami, hacsak érzéke nem csal, a nyugati partról jött. Bárki, aki már ismeri ezeket a hangokat, könnyen megkülönbözteti a lépések alatt pattanó faágak és az erdő más zajait. (…) Vajon az átkozott irokézek már átkeltek a folyón a fegyvereikkel csónakok nélkül?10 

A vidéki hangzó környezet

Mikor az ember még főként elkülönülve vagy kisközösségekben élt, fülük egy szeizmográf érzékenységével működött. A vidéki hangzó környezetben a hangok nem zsúfolódnak össze, és csendes közegbe ágyazódnak. A farmer, a pionír vagy az erdőlakó számára a legapróbb nesz is lényeges. A juhász például a kolompok hangjából meg tudja határozni nyája pontos állapotát: Pontosan hajnal előtt ismerős zene szokatlan visszhangja verte fel. (…) A nyugodt reggeli ébredésben Gabriel furcsán erőszakosnak találta a hangot. Két dolog okozhat szokatlan kolompolást: ha a vezérállat, kolomppal a nyakán gyorsan legel mikor a nyáj friss legelőre tör be, vagy ha az állatok futni kezdenek; ekkor a kolompok ütemesen csengenek.11

A környezet számos módon jelzett: A kocsiszíntől érkező csikorgó zaj zavarta meg elmélkedését. A szélkakas forgott a tetején. A szél ilyesfajta változása volt a jele egy katasztrofális eső közeledtének.12

Még akkor is, ha magának a hangnak nem volt különösebb üzenete, a költők tudták, hogyan lehet tágabban értelmezni azt. Goethe, fülét a fűre szorítva így ír: …én pedig a magas fűben fekszem az alázuhogó pataknál, és közvetlen közelről a földön ezer mindenféle kis fűszál kelti fel érdeklődésemet; ha a fűszálak közt az apró világ nyüzsgését, a parányi férgeknek, legyecskéknek megszámlálhatatlan, kifürkészhetetlen alakját közelebb érzem a szívemhez, és érzem a Mindenható jelenlétét, aki a saját képére teremtett bennünket…13

Mikor Philip Grove 1916-ban bricskáján a manitobai prérin utazott, azt gyakran sötétedés után, vagy sűrű ködben kellett megtennie. A fülét legalább annyira kellett használnia, mint látását: Hirtelen csupa fül lettem. Bricskám csendesen futott, és az utat vékony agyagos sár fedte, de még így is ki tudtam venni a lovak lépteinek tompa zajából, hogy épp emelkedőn kaptatunk fel. (…) Érzékem megfeszítve hallgattam a lovak neszeit. Igen, újra a lépések dobogása – az utolsó emelkedőn voltam ami a mocsáron keresztülvivő horgászúthoz visz.14

1 R. Murray Schafer, The New Soundscape, Universal Edition, London – Viena, 1971. 1. o.
2 Íliász XIV: látogatóba megyek peremére a dúsölü földnek, / Ókeanoszhoz, az isteni őshöz, a Téthüsz anyához… (Devecseri Gábor fordítása) R. Graves, „Homéroszi és orfikus teremtésmítoszok”, in Uő. A görög mítoszok, Európa, Budapest, 1981. Szíjgyártó László fordítása.
3 The Questions of King Milinda, Clarendon Press, Oxford, 1890. 175. o. T. W. Rhys Davids fordítása.
4 Alan Platon, Cry the Beloved Country, Charles Scribner, New York, 1948. 244. o.
5 W. O. Mitchell, Who Has Seen the Wind, McClelland And Stewart, Toronto, 1947. 191. és 235. o.
6 Thomas Hardy, Under the Greenwood Tree, Chatto & Windus, London, 1907. 3. o.
7 Ésaiás, 13:6 és 13.
8 Jalal al-Din Rumi, Divan i Shams i Tabriz.
9 Korán, 69:13-tól 15.
10 J. Fenimore Cooper, The Pathfinder, Penguin Group, New York, 1961. 113–114. o.
11 Thomas Hardy, Far From the Madding Crowd, Macmillan, London, 1902. 43. o.
12 Uo. 254. o.
13 Johann Wolfgang von Goethe, Werther szerelme és halála, Európa, Budapest, 1963. Szabó Lőrinc és Vas István fordítása.
14 F. Philip Grove, Over Praire Trails, McClelland and Stewart, Toronto, 1922. 34. o.


A hi-fi és a lo-fi hangzó környezet

Hi-fi az a rendszer, amely kedvező arányban tartalmaz jelet a rendszerben fellépő zaj mennyiséghez képest. A hi-fi hangzó környezetben az önálló hangok tisztán kivehetők, mivel a háttér zajszintje alacsony. A vidék általában inkább hi-fi rendszernek tekinthető, mint a város. Az este hi-fi felé tendál, jobban, mint a nappalok. Az ősi társadalmak szintén jobban a hi-fi felé húznak, mint a modern idők.  hi-fi rendszerben a legkisebb zavar is érdekes, vagy hasznos információt közölhet. Az emberi fül olyan éber, mint az állaté: …lépések követték a hotel mögötti kerülőt, hangjuk változott a földúton, a zúzott kaviccsal beszórt sétányon és a cement lépcsőkön, majd a hangok megfordultak és eltávolodtak.15

A lo-fi környezetben az egyéni akusztikus jeleket elnyomják a túlnépesedett hangtömegek. A kristálytiszta hangot – lépések a hóban, vonatfütty a távolban vagy a templomtorony harangja a völgyeken keresztül – elfedi a szélessávú zaj. A perspektíva megszűnik. Egy belvárosi utcasarkon nincs távolság, csak jelenlét van. Minden közeli felvétel. Minden csatornán párhuzamosan folyik a beszéd, és ahhoz, hogy a leghétköznapibb hang hallhatóvá váljon, abnormálisan fel kell erősíteni. Az abszolút lo-fi hangzó környezetben a jel/zaj aránya egy az egyhez, és nem tudni, mi az amit hallunk – ha egyáltalán van mit hallani a zaj mögött.

Erőhangok I.: az ipari forradalom

Az ipari forradalom kezdte kitermelni a lo-fi környezetet. Tekintsük át röviden, hogy is történt mindez. Mikor az ipar először hatolt be a falusi életbe, már akkor szembetűnő volt, hogy az újkeletű lárma rendellenesen különbözik a helyi zajtól. Stendhal 1830-ban észrevette, hogyan teszi ez tönkre egy francia vidéki falu ritmusát: Amint valaki a városba ér, rögtön belekábul egy zajos és látszólag félelmetes gépezet csattogásába. Húsz súlyos kalapács zuhog alá olyan dördüléssel, hogy a kövezet is megremeg: a kalapácsokat egy kerék emeli a magasba, a kereket a patak vize hajtja: Mindegyik kalapács több ezer szöget sajtol naponta. Fiatal, csinos lányok rakják a hatalmas kalapácsok alá a vasdarabkákat, amelyek pillanatok alatt szöggé válnak.16

A 20. század elejére ezek a hangok a városlakók számára sokkal elfogadhatóbbá váltak, „beleolvadva” az antik hangok természetes ritmusába. Ahogy Thomas Mann íja: A tengeréhez hasonló zúgás vesz körül bennünket: mert házam csaknem a folyó partján van, s a gyors, rohanó és lapos parti lejtőn habzó folyótól csupán a jegenyefasor, ráccsal körülvett, fiatal juharral beültetett rétsáv és egy emelkedettebb út választja el, melyet hatalmas rezgő nyárfák szegélyeznek, fűzfaszerűen nőtt bizarr óriások, melyeknek fehér, termékenyítő gyapja június elején az egész környéket behavazza. Följebb a folyón, a város irányában, hidászok gyakorolják a hajóépítést. Ide hangzanak nehéz, csizmás lépteik a deszkákon és a parancsnokok kiáltásai. A túlsó partról pedig az ipar zaja ér ide, mert ott, egy darabon házamtól lefelé, korszerűen kiterjesztett működési területen mozdonygyár van, melynek magas csarnokablakai egész éjszaka izzanak a sötétségen át. Szépen fényezett új gépek járják ott ide-oda próbaútjukat; néha egy gőzsíp hallatja sivító fejhangját, időről időre bizonytalan eredetű tompa dübörgés reszketteti meg a levegőt, és számos gyárkéményből ömlik a füst, amelyet azonban a kedvező szél tovaűz a túlparti erdők fölött, és amely egyáltalában csak nehezen húzódik át a folyón. Így keverednek e táj külvárosi-félfalusi magánosságában az önmagába merülő természet hangjai az emberi serénykedés zajaival, s mindenek fölött ott lebeg a reggeli óra csillogó szemű frissessége.17

Végül, a gépek dübörgése kezdte megfertőzni az embert a szűnni nem akaró vibrációval. Miközben a földjüket művelték, a ma már megszokott töltésen túlról gépek ritmikus zakatolását hallották; kezdetben zavaró volt, később azonban valósággal nyugtató szere lett agyuknak.18

Nem sokkal ezután, a modern ipari élet zaja kibillentette a természeti erők egyensúlyát. Ez a jelentős robbanási pont az első világháború – a történelem első gépesített háborúja – kitörése körüli időpontban történt. Az eseményt 1913-ban a futurista Luigi Russolo hirdette meg A zajok művészete című manifesztátumában: Régi világunk minden tekintetben csendes volt. A 19. században, a gépek felfedezésével született meg a zaj. Mára a zaj győzedelmeskedett és korlátlanul uralkodik az emberi érzéken, (…) a lüktető városokban és a valamikor csendes vidéken is a gépek olyan változatos és hangerejű zajt állítanak elő, hogy a tiszta hang a maga monotóniájával és jelentéktelenségével már nem kelt fel semmilyen érzelmet. (…) Vágjunk át egy mai modern nagyvároson, és egy pillanatra feledkezzünk meg a szemünkről, és helyezzük készenlétbe a fülünket. Élvezni fogjuk a víz, levegő és gázok árapályát a városi csővezetékekben, a morgó zajok vitathatatlanul állatias lélegzetét és pulzálását, a szelepek remegését, a hengerek mozgását, a gépesített fűrészek vonyítását, a síneken döcögő villamosokat, az ostorok pattogását, függönyök és zászlók csapkodását. Miközben gondolatban hangszereljük, örömünket lelhetjük a fém bolti redőnyök lezúduló robajában, becsapódó ajtók, a csoszogó, zajos tömeg, a távoli állomások változatos lármájában, a vasöntödék, forgó kerekek, nyomdák, elektromos művek és földalatti vasutak hangjaiban.19

Russolo bevetette a zajkeltők zenekarát, tele berregő, vonyító és egyéb szerkentyűkkel, hogy alátámassza elméletét. A „pastorale” és „nocturne” teret enged a gépek zenéjének: például Honegger 1924-es Pacific 231 című gőzmozdony imitációja, vagy Antheil a Ballet méchanique (1926) című darabjában légcsavarokat használt hangszerként. 1928-ban születtek Prokofjev Pas d’acier (Az acél tánca), Mossolov Vasöntöde és Charlos Chávez HP (Lóerő) című művei. A határok egybemosása zene és környezeti hangok között a leginkább szembetűnő tulajdonsága a 20. századi zenének. Végül a musique concréte gyakorlati alkalmazása tette lehetővé, hogy hangszalag segítségével bármely környezeti hang beilleszthető legyen a kompozícióba; míg az elektronikus zenében használt tónusgenerátor éles hangja szinte megkülönböztethetetlen egy rendőrszirénától vagy egy elektromos fogkefe hangjától.

Erőhangok II.: a belsőégésű motor

A belsőégésű motor adja a mai modern civilizáció alapvető hangját. Alaphang ez, ahogy a víz az ókori tengerparti civilizációnak és a szél a sztyeppvidéknek.

A külsőégésű motorban nagy mennyiségű szén keveredik nagy mennyiségű vízzel, hogy hajtóerőt biztosítson. A szén és víz nehéz és nagy helyet foglal. A gőzmozdony ennek megfelelően nyilvános közérdekű vállalkozás volt. A belsőégésű motor ezzel szemben, könnyű és egyszerűen kezelhető; az egyénhez közvetíti az erőt. Iparilag fejlett társadalmakban az átlagos polgár számos belsőégésű motor szolgáltatását veheti igénybe egy nap alatt (autó, motorbicikli, fűnyíró, traktor, generátor stb.), amelyek hangjai órákon keresztül zúgnak a fülében.

Mikor két köteg egyenlő intenzitású, szélessávú zaj összeadódik, az eredmény körülbelül három decibeles hangerő-növekedés lesz. Ilyen módon két személyautó, ha mindkettő 80 decibeles hangot produkál, az összeadott érték 83 decibel lesz. Állandó motorhangot és hangerőt feltételezve, az autóipar minden egyes terméke három decibeles szélessávú zajszint emelkedést ró a hangzó környezetre. Valójában az autómotorok nem egységesek. Például az amerikai gyártók, a legcsöndesebb járműveket 1960 körül gyártották. Azóta hangosabbá váltak a nagyobb lökettérfogatú és kompressziójú motorok miatt. 1971-ben a detroiti gyártók a hirdetéseikben a nagyobb zajkibocsátású gépeiket kezdték preferálni: Az 1971-es izomautók / Ez a karcsú, erőteljes szörnyeteg / Az Amerikai Motor 7 Javelin AMX-e, / Nyomd a gázt és a motor felüvölt! (Hirdetés egy folyóiratból).

A második ábra a különböző háztartási berendezések növekedését mutatja Kanadában az elmúlt 10 évben. Ez a növekedés jóval meghaladja a lakosság számának emelkedését. Az Egyesült Államokban évente több autót gyártanak, mint ahány gyermek születik.

 

2. ábra a Kanadai Statisztikai Hivatal (Ottawa) adataiból készült. Az egyes háztartási eszközök számának növekedését mutatja, összevetve a zongorakészítés hanyatlásával.

Néhány ipari gép száma még ennél is drámaibban emelkedik. 1959-ben Kanada 8.596.000 dollár értékben gyártott láncfűrészeket, ez a szám 1969-re 26.860.000 dollárra emelkedett. A motoros láncfűrész valahol 100 és 120 decibel körüli zajt okoz, ami 8–10 km2-es körzetben hallható egy csendes erdőben. Akár azt is feltételezhetjük, hogy az 1967-re legyártott 147.000 motorfűrész zajával – ha egyszerre működnének – 9.222.977 km2-es területet fednének le, ami tizede Kanada összterületének. Ahogyan a láncfűrészek keresztülvágják magukat az erdőn, a modern erdei emberek teljesen elvesztik kapcsolatukat a természet zenéjével. The verie essence and, as it were, springe-heade, and origine of all musiche is the verie pleasaunte sounde which the trees of the forest do make when they growe.20

Valaki egyszer megfigyelte – talán Aldous Huxley – hogy a mai ember számára a hagyományos költészet hasonlatainak fele elveszett. Ugyanez történik a hangzó környezettel, ha a természet hangjait elnyomja az ipari gépek kombinált zaja.

Minden gép közös tulajdonsága az alacsony információtartalmú, nagymértékben redundáns hang. Ahogyan a szövőgép ontja a hosszú szőttesek sorát, a motor úgy árasztja a zajok lapos vonalát. A hangok lapos folytonossága mesterséges építmény, ritkán található meg – ha egyáltalán megtalálható – a természetben. Néhány éve, mikor a kőművesek kalapácsának hangjait hallgattam Takht-e-Jamshidban, Teheránban, hirtelen rájöttem, hogy a korai társadalmak legtöbb hangja egyedi vagy megszakított volt, addig manapság leginkább folytonos. Hogy ez, a történelem mely pontján következett be, ma már nehéz lenne megmondani; de a modern világban az egyensúly felborult, és végeredményben mindannyian ki vagyunk téve egy olyan szélessávú, folyamatos zajnak, ami unalmas és hipnotikus hatású. Ez csak egy fontos változás az akusztikus környezetünkben, és nem vitás, hogy hatással van a modern ember hallásmódjára. A többi változást is érdemes tanulmányoznunk, hogy jobban megértsük a hallásérzékelés változó lélektanát.

Skizofónia

A görög előszó szkhizo jelentése hasadt, különválasztott. A skizofónia fogalma az eredeti hang és annak elektroakusztikus átvitele vagy reprodukálására közötti szakadásra utal. Egy újabb 20. századi jelenség.

Eredetileg minden hang csak a maga eredetijében létezett. Adott helyen és időben jelentek meg. A hangok elszakíthatatlanul kötődtek az azokat létrehozó mechanizmusokhoz. Az emberi hang csak addig terjedt, amíg a kiáltás hangja elért. Minden hang meghamisíthatatlan és egyedi volt. Hasonlók lehettek egymáshoz, ahogy a szóismétlést alkotó fonémák hasonlók, de mégsem azonosak. Kísérletek bizonyították, hogy a természet legésszerűbb és számító lénye nem képes kétszer egymás után ugyanazt a fonémát megegyező módon kiejteni, még a saját nevében sem.

Az elektroakusztikus hangátvivő és tároló berendezések feltalálása óta bármilyen hang, nem számít milyen terjedelmű, felnagyítható és szétküldhető a világ négy égtájára. Akár hangszalagra is rögzíthető a jövő generációinak. Leválasztottuk a hangot a hang előidézőjéről. A hangok ki lettek tépve természetes foglalatukból, és felerősített, független létet kaptak. Például az énekhang sincs többé a fejünkön található lyukhoz kötve, hanem a környezetünkben bárhol felharsanhat. Akár ugyanabban a pillanatban milliónyi lyukból folyhat, egyszerre milliónyi magán- és nyilvános helyen a világban.

A 20. század megadta nekünk azt a képességet, hogy nemcsak térben, hanem időben is elmozdítsuk a hangokat. Egy lemezgyűjtemény, amely különböző kultúrákból és történelmi periódusból származó sok-sok darabból áll, rajtunk kívül bármely más századból idecsöppent embernek természetellenes és szürreális elrendezésnek tűnne.

Manapság a kvadrofonikus hangrendszerek lehetővé teszik a 360 fokos álló vagy mozgó hangmező megjelenítését, így bármilyen hangkörnyezet időben és térben szimulálható. Ez a berendezés az akusztikus mező teljes hordozhatóságát garantálja. Bármelyik hangkörnyezet egy másikká válhat. Mikor a The New Soundscape c. írásomban megalkottam a skizofónia fogalmát, azt mondtam, hogy izgatott, ideges szónak szánom. Kapcsolódik a skizofréniához, a fogalom a betegség tüneteit és drámáját hordozza. Az elektroakusztikus hangátvitel és hangrögzítés előnyei kellőképpen ünnepeltek, de az örömnek nem szabad elfednie a tényt, hogy pontosan akkor, amikor az első hi-fi berendezéseket megalkották, a világ hangzó környezete lo-fi állapotba csúszott. Valójában a hi-fi szerkezetek túlzott használata jelentősen hozzájárult a lo-fi probléma kialakulásához.

Borges egyik történetének szereplője retteg a tükröktől, mivel azok megsokszorozzák az embert. Ugyanez elmondható a rádiókról. Ahogy a kiáltás veszélyt közvetít, a hangosbeszélő feszültséget kommunikál. „Nem hódíthattuk volna meg Németországot (…) hangosbeszélő nélkül” – írta Hitler 1938-ban.21 Az Egyesült Államokban az amerikaiak 1969-ben már 268.000.000 rádiót hallgattak. A modern életet a hasbeszélők uralják.

A belső világ egysége felé

A vágy, hogy a hangokat időben és térben áthelyezzük, már jó ideje jelen van a nyugati zene történetében, tehát a mai technológiai haladás csupán következménye az évszázadok óta növekvő ezirányú törekvésnek. A dinamika bevezetése, visszhangeffekt, források különválasztása, a szólista kiemelése a zenekarból: mind kísérletek olyan virtuális helyszín létrehozására, amely nagyobb vagy különbözik a természetes térakusztikától. Párhuzamosan folyik az új zenei anyagok felfedezése a jövőt illetően és a zenetörténeti múlt vizsgálata; ez annak igényét mutatja, miként haladjuk meg saját korunkat.

Ha zenéről beszélek, csupán azért történik, mivel hiszem, hogy a zene olyan barométer, ami nyomokkal szolgál egész viselkedésünkről, amely a hangok előállítását és a hallást vezérli. Természetesen a zenekar növekedésével együtt már képet kaphatunk a különböző hangok napjainkban tapasztalt imperialisztikus terjedésének. És igazából csak kis különbség van Beethoven sforzandóinak polgárpukkasztása és egy modern tizenéves a motorbiciklizése között. Az egyik csak embrionális formája a másiknak.

A hangversenyterem lehetővé teszi a koncentrált zenehallgatást úgy, ahogy a művészeti galéria bátorítja, fókuszálja és szelektálja a megtekintést. Kültéri előadásra szánt zene – mint a legtöbb népzene – nem követeli meg a részletekre való koncentrált figyelést, de játékba hozza, amit „periferikus hallásnak” nevezhetnénk. Ez a jelenség hasonló a látás azon fajtájához, mikor a szem átfut egy érdekes tájképen. Manapság a tranzisztor feléleszti az érdeklődést a kültéri koncert iránt, míg a fülhallgató a hallgatót privát akusztikus térbe zárja.

A fülhallgatón érkező üzenetek mindig magántulajdonúak. „Fejtér” (head space) a fiatalság kedvelt kifejezése, utal az elme földrajzi helyére, amely semmilyen távcsővel nem látható. A drogok és a zene adja a kulcsot a bejutáshoz. A fülhallgatós zenehallgató fejterében úgy tűnik, mintha a hangok nem is körülötte keringenének, hanem egyenesen a koponyájából erednek, mintha a tudatalatti archetípusai beszélgetnének. Ez tökéletesen hasonlít a Nada Yoga funkciójához, ahol a belsővé tett hang (rezgés) kimozdítja az egyént ebből a világból, és magasabb létsíkokra emeli. Mikor a jógi recitálja mantráját, érzi a hang keresztüláradását a testén. Együtt vibrál a sötét, narkotikus erőkkel. Ugyanígy, mikor a hang közvetlenül a koponyán keresztül jut el a fülhallgatós zenehallgatóhoz, ő is figyelmen kívül hagyja az akusztikus horizont történéseit, nincs már körülvéve a mozgó elemek szférájával. Ő maga a szféra. Ő az Univerzum. Amíg a legtöbb 20. századi zenei vívmány szétforgácsolja a hallgatói élményt és megtöri a koncentrációt, addig a fülhallgatós zenehallgatás a hallgatót az önmagával való egység felé irányítja.

Elsődleges egység vagy tonális központ

Az indiai anahatában és a nyugati szférák zenéjében az ember folyamatosan valamilyen elsődleges egységet keresett, valamilyen központi hangot, amiben minden más rezgés egyesül. A diatonikus vagy modális zenében a skála vagy a mód alapja vagy alaphangja az, ami kapcsolatba hozza az összes többi hangot. Kínában, Krisztus előtt 239-ben a Súllyok és Mértékek Hivatala kijelölt egy gravitációs középpontot, és felállította a Sárga Harangot (avagy Huang Chung), az alaphangot, ami alapján minden más hang mérhető.

Ennek ellenére, csak az elektronikus korban sikerült nemzetközileg elfogadott alaphangot felállítani; a 60 Hz-es hálózatra alapozó országokban ez az a hang, ami a rezonáns frekvenciát adja. Ahol a C-hangot 256 herzre hangolják, a rezonáns frekvencia a természetes B hang. A hallásgyakorlatokon felfedeztem, hogy a tanulók a természetes B hangot tudják legkönnyebben kitartani és azonnal felismerni. Hogy minden hangot egy állandóan jelenlévő (azaz drone – a hangszer állandó hangmagasságú hangot kiadó része – pl. a skót dudában) hanghoz viszonyítsunk, sajátos hallásmód szükséges. Ami azt illeti, e sajátos hallásmód kifejlesztésével kapcsolatban az indiai zenében érdekes sajátosságokat találunk, ami talán megéri a további vizsgálódást azért is, mert rokonságban állhat azzal, ahogyan a mai fiatalok az elektronikus kultúrában felnőnek. Alain Daniélou kifejti: A zenei rendszerek modális csoportja, ahová gyakorlatilag minden indiai zene tartozik, egy állandó meghatározott (…) hang (drone) és az ebből levezetett, egymást követő hangok során alapul, az indiai zene hangjai… az egyes hangjegyek és az alaphang független viszonyára épül. A kapcsolat az alaphanggal határozza meg bármely adott hang jelentését. A tonikus (alphangra épülő) zene ezért folyamatosan hallható.22 Megmagyarázza-e ez az indiai zene mostani népszerűségét a nyugati fiatalok körében? Az egyik kulcsszó a mai amerikai fiatalok egyik népszerű fogalma: a vibráció. Azaz a kozmikus hang elsődleges egységet kapott, koncentrációs vagy gyűjtőpontot, ahonnan az összes többi hang érintőlegesen érzékelhető.

15 F. Scott Fitzgerald, Tender is the Night, Charles Scribner’s & Sons, New York, 1962. 40. o.
16 Stendhal, Vörös és fekete, Magyar Helikon, Budapest, 1967. 7. o.
17 Thomas Mann, Úr és kutya. Elbeszélések, Európa, Budapest, 1979. 692. o.
18 D. H. Lawrence, Szivárvány, Árkádia, Budapest, 1984. 11. o.
19 Luigi Russolo, The Art of Noise, 1967. Something Else Press, New York, 7–8. o.
20 Edgar Alen Poe jegyzete az Al Aaraf c. verséhez, amelyben egy régi angol mesét idéz. Szabadfordításban: „A lényeg és minden zene forrása, eredete az a csodálatos hang, ahogy az erdő fái nőnek.”
21 „Ohne Kraftwagen, ohne Flugzeug und ohne Lautsprecher hätten wir Deutschland nicht erobert,” Adolf Hitler utasításai a Német Rádióhoz, 1938–39.
22 Alain Daniélou, The Raga-s of North Indian Music, Barrie & Cresset, London, 1968. 23. o.


A hangok fala

A mai sűrű hangzó környezet egy másik érdekes jelenséget is produkál: a hangok falát. A falakat valamikor elsődlegesen azért készítették, hogy határt szabjanak a fizikai és akusztikus térnek, hogy elkülönítsék a magántereket, és kiszűrjék az akusztikus interferenciákat. Ez utóbbi funkció gyakran háttérbe szorul, főként a modern épületeknél. A helyzettel szembesülve, a modern ember felfedezte azt, amit audioanalgéziának nevezhetünk. Vagyis a hangot fájdalomcsillapítóként használja; figyelemelterelésre, hogy elűzze a figyelemelterelést. Az audioanalgézia eredeti felhasználási helyéről, a fogorvosi széktől kiterjed az élet számos egyéb területére. Találkozunk vele hotelek háttérzenéjeként, irodákban, ebédlőkben, nyilvános és magánhelyiségekben. A légkondicionálók, amelyek folyamatos hullámsávú rózsaszín zajjal működnek, szintén az audioanalgézia eszközei. Fontos észrevennünk, hogy az ehhez hasonló elmaszkoló hangokat nem hallgatjuk tudatosan. Ezért például az észak-amerikai Muzak-vállalat szándékosan választ olyan zenét, amit senki sem kedvel: a vevőket aláveti az ártalmatlan hangszerelésnek, amivel előállítja a kellemetlen zavaró tényezőket elmaszkoló „csinosság” érzetét, olyat, ami összhangban van a modern kereskedelem vonzó csomagolásával, ily módon álcázza a gyakorta bóvli tartalmat.

A falak valamikor a hangok elszigetelését szolgálták. Ma a hangok fala azért létezik, hogy elszigeteljenek. Ugyanilyen módon, a populáris zene intenzív felerősítése nem stimulálja a társas hajlamot annyira, mint amennyire az individualitás vágyát fejezi ki… egyedüllét… kiszabadulás.

A hangok falával körülvéve – úgy tunic – a modern ember igényli a háttérzene zavaró hatását. A tizenéves a rádiója állandó jelenlétében él, a háziasszony a televíziókészülék, a munkás a megtervezett, termelést fokozó zenerendszer jelenlétében dolgozik. A kaliforniai Sacramento városából érdekes hírek érkeztek: egy könyvtár, amely látogatóit beszélgetésre buzdítja, rockzenét sugároz a háttérben. A falakon: „Nem kérünk csendet!”-felirat. Az eredmény: a kölcsönzések száma megnőtt, főleg a fiatalok körében.

A zene valamikor a zajok elszigetelésére szolgált. A zajok szintén használhatók a zene elszigetelésére. Nemrég egy akusztikus tervezéssel foglalkozó amerikai vezető cég a következőt javasolta egy egyetemi zeneművészeti karnak: „a zeneművészeti könyvtárban elegendő mechanikai eredetű zaj legyen, hogy elfedje a lapozás és a lépések zaját”.23

A maszk elrejti az arcot. A hangok fala fikció alá rejti a hangzó környezet tulajdonságait.

Jelek a városban: templomi harangok és rendőrségi szirénák

A hangzó környezetről nem olyan egyszerű pontos benyomást szerezni, mint a tájképről. A szonográfiában semmi sem hasonlít ahhoz a spontán benyomáshoz, amit a fotográfia tud létrehozni. Rendkívüli türelemre volna szükség, hogy a hangzó környezetről meggyőző képet adjunk: ezernyi felvételt kellene készíteni, és tízezernyi mérést elvégezni. Amit a kutatónak el kell végeznie, az a hangzó környezet lényeges tulajdonságainak felfedezése. Választ kell találni arra a kérdésre, hogy a hangzó környezetet alkotó hangok egyediségük vagy dominanciájuk miatt lényegesek?

A 18. századi Isfahan hangzó környezete számos tulajdonságában különbözne egy nyugati várostól. Egymás után néztem a királyi zenekar távoli lármáját, a dobok verését és a trombiták hömpölygését, ahogy a naplementét hirdetik. Hallgattam a müezzinek sokszínű hangjait, ahogy az esti imára hívnak, és a rendőrség apró dobjait, ahogy az embereket utasítják, hogy ideje bezárni a boltokat és hazatérni. Az őrszem kiáltása a királyi palota tornyából messzi vidékre hallatszott…24

Egy középkori város képében azonnal felfedezzük, hogy a központi kastély, a városfalak és a templomtornyok uralják a teret, a modern városban pedig a toronyházak, a bank és a gyárak kéményei a legmagasabb épületek. Ezek sokat elárulnak a két történelmi társadalomban uralkodó szociális intézményrendszerről. A hangzó környezetet vizsgálva, egyes hangok az akusztikus horizonton túlról nyomulnak be, ezek lesznek az első, az urbánus hangzó környezetet érintő kutatásunk tárgyai.

Vegyünk két példát: a szirénák és a templomi harangok hangja. Mindkettő elég hangos kell legyen, mivel ki kell emelkedjenek a közösséget körülvevő zajból, hiszen mind a kettő fontos szociális feladatot szolgál. Az üzenet azonban különböző. A sziréna vészhelyzetet közvetít, egy középpontból kifelé tartó hang, úgy tervezve, hogy utat nyisson a tömegben. A templomharang éppen ellenkezőleg: a középpont felé tartó erő, vonzza és egyesíti a közösséget.

A templomharangok a 8. századra már elterjedtek voltak Európában. Angliában már Beda Venerabilis is említi őket a 7. században. Középpont felé tartó hangnak hívtam, de akkor vagyok igazságos, ha megemlítem, hogy először szintén középpontból kifelé tartó hang lehetett, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket, mely tulajdonsága legalább annyira lényeges, mint összetartani a hívőket. Egészen a 20. századig ez volt a közösség legerősebb hangja. Spengler szerint a nyugat-európai templomok és toronyórák könyörtelen periodikus harangzúgása adta a világ ezen részének mély történelmi szemléletét és végzetét.25

A harangjáték rendkívül népszerű volt a korai Hollandiában, ahol az európai körútját töltő Charles Burneyt végtelenül idegesítették. Az efféle zene kényelme – írta Burney – abban áll, hogy az itt lakókat mindenféle fáradozás nélkül szórakoztatja, anélkül, hogy egy bizonyos helyre kellene menniük zenét hallgatni.26 Megfelelő távolságból, azonban a templomi harangok nagyon megigézőek tudnak lenni, ahogy már számos szerző leírta. Például Robert Louis Stevenson: A völgy másik oldalán, a lombok felett egy csoport piros háztető és templomtorony látszott. Onnan vezényelte az ihletett ministráns a délutáni harangjátékát. Mindig volt valami édes és magával ragadó a levegőben, amikor játszott, ekkor mindig úgy éreztük, hogy még nem hallottuk a harangokat ennyire érthetően, ennyire melodikusan dalolni… A harangok hangjában gyakran van valami fenyegető hangzás, valami otromba, fémes hang, hogy úgy hiszem sokszor fájdalmasabb, mint élvezetes hallgatni zenéjüket. De ezek, ahogy messziről zúgtak most magasan, most mélyen, most bánatos hanghordozásban fülbemászóan, mint egy sláger, mindig egyenletesen és melodikusan, és úgy tűnt, mintha együtt élne a mozdulatlan, rusztikus helyekkel, mint a vízesés hangja vagy mint a tavaszi varjak fecsegése.27

Bárhová is vitték a misszionáriusok a kereszténységet, a templomharang rövidesen követte, akusztikusan kitágítva az egyházközösség határait a vadonban. De ma a templomi harangok hanyatlanak. Amíg a 25.000 lélekszámú Santiagóban 45 egyházi épület található 114 haranggal,28 vancouveri kutatásunk 211 templomot talált, ebből 156 már nem rendelkezik haranggal. A megmaradt harangok is csak 11 templomban szólnak, igaz, 20 épületen elektromos harangjáték vagy előre felvett zene szól.

A harang speciális akusztikus tulajdonságokkal rendelkezik. Kis időbe telik, amíg az ütésnél a harangnyelv átlendül a fém tehetetlenségén, tehát a jellegzetessége egy éles ütést kísérő, gömbszerűen szétáradó zendülés. Hogy a harangütést gömbszerűen értelmezik, erre kollégám, Joan Henderson kísérlete ad bizonyítékot. A kísérletben nagy számú résztvevőt kértek meg, hogy spontán módon rajzoljanak, miközben különböző hangokat játszottak le nekik. Ezzel és hasonló kísérletekkel reméljük feltárni azokat a szimbólumokat, amiket a különböző hangok tartalmaznak. A harangszónak talán öröklött archetipikus tulajdonságai vannak, hasonlóak ahhoz, amiket Jung fedezett fel a mandalákban. Jung úgy érezte, ez a forma szimbolizálja az egységet vagy az integritást és tökéletességet.

A görög mitológiában a szirének nimfák voltak, akik énekükkel pusztítják el a szigetük mellett elhaladókat. Az énekük egyszerre volt éles és édes, mint a méz. Kirké figyelmeztette Odüsszeuszt a szirénekre, így ki tudta játszani halálos éneküket. Emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig hajója árbócához köttette.

A szirének az emberre leselkedő halálos veszélyt jelentenek, és erre a veszélyre az énekükkel figyelmeztetnek. A görög „szirén” szó etimológiailag a méh és a darázs szavakhoz kapcsolódhat.29 A modern ember a veszély koncepcióját a darázs zümmögésével azonosítja. Az észak-amerikai megkülönböztetett járművek forgó koronggal működő szirénát használnak, ami folyamatosan magas hangfrekvencián működik, fel-le változtatva a hangmagasságát. Ezt megelőzően gongok vagy kézi harangok jelentették a veszély hangját. Nagy Britanniában a szirénát csak a második világháború után kezdték használni egyes tűzoltóbrigádok, de a harang megmaradt a tűzoltóautók jelzésének a Brit Tűzoltóságnál (…) azonban, az 1960-as években az egyre rosszabb közlekedési viszonyok és az egyre nagyobb és dízelüzemű motorokat használó kereskedelmi közlekedés miatt (…) számos kísérletet végeztek, négy különféle figyelmeztető jelet kibocsátó eszközzel. (…) A teszteket követően úgy döntöttek, hogy szabványeszközzé teszik a kéttónusú kürtöt a tűzoltó járműveken. Ezt követően a többi megkülönböztetett jármű is (rendőrség, mentők) ezt az eszközt kezdte használni, és ma már használatuk csak a segélyszolgálatoknál engedélyezett.30 1964-től az ismerős kéttónusú kürtöt használják, amelynek hangerőssége nem kevesebb, mint 88 decibel 50 láb távolságból, csendes környezeti feltételek esetén.31

A kanadai rendőrautókon használt söprögető sziréna hangereje azonos környezeti tényezőknél, megegyező távolságból 96 dBA, tanulóink mérése szerint. Az elmúlt években új típusú szirénát vezetettek be, ennél 102 dBA hangerőt mértek, ugyanolyan környezeti feltételek mellett, azonos távolságból. Az Egyesült Államok jelenleg új típusú szirénát készít járőrautói számára, hangereje 122 dBA, 10 láb távolságból.32

Könnyen ki lehet számolni a városi zajszint emelkedését, ha a megkülönböztetett járművek hangerőváltozását tanulmányozzuk. Mozart idejében Bécs elég csendes volt ahhoz, hogy tűz esetén a Szt. István Katedrálison figyelő őrszem kiáltással figyelmeztesse a várost.33

Hangok szimbolizmusa

A legtöbb környezeti hangnak szimbolikus jelentése van. Ez a jelképrendszer még ismeretlen, de aprólékosan kell tanulmányoznunk, ha jelentőségteljes döntést akarunk hozni abban a kérdésben, hogy melyek azok a hangok, amiket megtartunk és melyek, amiket nem. Így egy szó vagy kép akkor hordoz szimbolikus jelentést, ha kézenfekvő és nyilvánvaló jelentése mellett még valami többletjelentést is magába foglal. Olyan szélesebb „tudattalan” vonatkozása is van, amelyet soha nem lehet teljes pontossággal meghatározni, vagy kimerítően megmagyarázni.34 A hang tárgya akkor szimbolikus, amikor érzelmeket vagy gondolatokat mozdít meg bennünk, tehát túlmutat az aktuális mechanikus hangérzeten.

A természet hangjai javarészt kellemesek az ember számára. A víz különösképpen bővelkedő szimbolikájú. Eső, forrás, folyó, vízesés, tenger; mind egyedi hangú, de valamennyi osztozik egy gazdag jelképrendszeren. Tisztításról, megtisztulásról, felfrissülésről és megújulásról beszélnek.

A tenger mindig az ember legfontosabb jelképtára volt az irodalomban, mítosz és művészet. Az örökkévalóság szimbóluma: szüntelenül jelenvaló. A változás jelképe: a hullámok kiáradása és az apály. Ahogy Hérakleitosz mondta: „Soha nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Szimbóluma az energiamegmaradásnak: a tengerből víz párolog, ebből eső lesz és a patakok vize végül a tengerhez jut vissza. A reinkarnáció szimbóluma: a víz nem hal meg. Mikor haragos, szimbolizálja „a barbár bizonytalanság és rendetlenség állapotát, ahonnan a civilizációk születnek, és amibe – hacsak nem menti meg isten és ember jóakarata – hajlamos visszaesni”.35 W. H. Auden így folytatja: A tenger ott van, ahol a döntő pillanatok, az örök választások, a csábítás és megváltás történik. A part a biztonság, a tenger, az ismeretlen jelképe; szívverésünk a hullámtörésben hallható.

A görögök különbséget tettek Pontosz, a feltérképezett és hajózható vizek és Okeánosz, a víz végtelen birodalma között. Míg Pontosz az eukleidészi geometria zárt világához, Okeánosz a misztika és viharok birodalmához tartozik. A modern ember a tengert, ami mindenhol alacsonyabban fekszik, úgy kezeli, mint egy vályút, amibe szennyező anyagokat dobhat. De az ősi tengerszimbolika még mindig a háttérben mormol, elvegyül a zene új hullámaival, ahogy azt a Balti-tengernél született Thomas Mann szenvedélyesen idézi fel a Tonio Krögerben: …ha a hegedűjével játszott (mert tudott hegedülni) fel-alá járt a szobájában, és ami lágy hangokat csak képes volt kicsalni a hangszerből, mind belezendítette a szökőkút csobogásába, amely lent a kertben, a vén vadgesztenyefa ágai között szöktette magasba a vízsugarát. A szökőkút, az öreg gesztenyefa, a hegedű és a távolban a tenger, a Keleti-tenger, amelynek nyári álmait a szünidőben megleshette, ezek voltak azok a dolgok, amiket szeretett, ezekben valósággal átlényegült, belső élete csupa ilyen dolgok között játszódott le…36

Legmélyebb jelképrendszere a természeti hangoknak van. Ők szenvedtek a leghosszabban. Zenészek és költők hallgatták figyelmesen. Szürke orma a hullámnak, / hullám, szőlő-hús színű, / Olajszürke közelről, / messziről füstszürke sziklaomlás.37 Ezt a képet tette tönkre a légpárnás ipar.

A technológiai hangok szimbolikája a maga nemében szintén összetett, érdekes átalakuláson megy keresztül. Manapság a motorok éles lüktetése szinte folyamatosan hallható. A motor hagyományosan az erő és haladás szimbóluma. A technológia példa nélküli hatalmat adott az embernek a gyárakban, a közlekedésben, a háborúban. Hatalmat – a természet és más emberek felett. Mámorosak lettünk a motor sebességétől, hatásosságától és a nekünk kijutó személyes és közösségi hatalom érzetétől.

James Watt egyszer megfigyelte, hogy a legtöbb ember számára a hatalom és a zaj együtt járnak. Egy csendesen működő gép kevésbé lenyűgöző, mint hangos társa. A gépi zajok növekvő dominanciája a hangzó környezetben a mai napig szentesítve van: egy jó motor zúgása és morgása a hatalom és jólét szimbóluma.

De láthatóak baljós jelek. Már kezdjük felfogni, hogy a földi készletek határok nélküli technikai kizsákmányolásának következményei sokkal rémisztőbbek, mint ahogy azt először gondoltuk. Ahogy ez a vélemény tágabb körökben elfogadottá válik, úgy fordul át a motorok örömteli szimbolikája az ellentetjébe.

Az utazás hangjai mélyebb titkokat rejtenek. Például a vonatfütty rendkívül megidéző. A vonatok éles füttyére riadt ösztön visszhangzott szívükben, jelezve, hogy közeledik hozzájuk a távoli.38 Az európai vonatokon a vonatfütty éles, sípoló hang. Észak-Amerikában mély, férfias: nagy motor, nehéz teherrel nyilatkozik meg. A prérin – ami olyan lapos, hogy látni lehet az egész szerelvényt a mozdonytól egészen a fékezőkocsiig – az alkalmi füttyszó úgy visszhangzik, mint a vadász kiáltása. A kanadai vonatfütty olyan, mind egy bús szörnyeteg hangja. Két hangja van: egy elfojtott és siránkozó, majd a végén a hangmagasság lesüllyed, de nem úgy, mint a mi angol vonatainkon, ahol a füttyszó élénk és optimista. A vonatok hangja itt olyan, mintha messziről jönne, és még nagy út áll előtte.39

A farmerek tudják, hogyan értelmezzék ezeket a hangokat: „Mikor a vonatfütty öblösen szól, az idő hidegre fordul” – tartja egy ontarioi mondás. A vonatfütty volt a legfontosabb hang a peremvidéken, a külvilággal való egyetlen kapcsolat közeledtét jelezte. A vonatok mindenki szívéből beszéltek, és kisfiúk szaladtak a zakatoló mozdony üdvözlésére. A vonatok egymással is beszélgettek. A kanadai Pacific Vasúttársaság huszonhat különböző hangjelet tartalmazó szótárt használ, bináris kóddal a szoros időrendben közlekedő vonatok számára. Ezek voltak az első közösségek stopperórái, pontosak, mint a toronyóra harangjai.

23 Dr. Robert Fink, Nyugat Michigani Egyetem, magánbeszélgetés.
24 James Morier, The Adventures of Hajji Baba of Ispahan, Modern Library, New York, 1954. 123. o.
25 Oswald Spengler, Der Untergang des Abendlandes, Beck, München, 1923. I. kötet, 18–19. o.
26 Percy Scholes (szerk.) An eighteenth-century musical tour in Central Europe and the Netherlands; being Dr. Charles Burney’s account of his musical experiences, Oxford University Press, London, 1959. 5–6. o.
27 Robert Louis Stevenson, An Inland Voyage, Chatto & Windus, London, 1911. 80–81. o.
28 Ernest Morris, Tintinnabula, Robert Hale, London, 1959. 87. o.
29 Cf. Gabriel Germaine, „The Sirens and the Temptation of Knowledge,” in G. Steiner – R. Fagles (szerk.) Homer, Prentice Hall, New Jersey, 1962. 92. o.
30 Sir Henry Martin Smith, tűzbiztonsági főellenőr, magánbeszélgetés.
31 „Home Office, Fire Service Department”, Specifications No. JCCD/24, April, 1964.
32 Kenneth Laas, Federal Sign and Signal Corporation, Blue Island, Illinois, magánbeszélgetés.
33 Prof. Kurt Blaukopf, magánbeszélgetés.
34 C. G. Jung, Az ember és szimbólumai, Göncöl, Budapest, 1993. 18. o.
35 W. H. Auden, The Enchaféd Flood, Vintage Books, New York, 1967. 6. o.
36 Thomas Mann, Tonio Kröger. Elbeszélések, Európa, Budapest, 291–292. o.
37 Ezra Pound, Ezra Pound versei, Európa, Budapest, 1991. 49. o.
38 D. H. Lawrence, Szivárvány, Árkádia, Budapest, 1984. 11. o.
39 Egy angol látogató megfigyelései, magánbeszélgetés.


Az akusztikus közösség

A közösség többféle módon meghatározható: politikai, földrajzi vagy szociális entitásként. Én viszont úgy gondolom, az ideális közösség önmagát akusztikus keretek között tudja jól meghatározni.

A ház egy akusztikus jelenség, az elsődleges közösség, a család számára tervezve. Benne olyan hangokat állítanak elő, amik a falakon kívül talán nem is érdekesek. Az egyházközösség alapja szintén akusztikus, amit a templomharang hatóköre határoz meg. Ha már nem hallod a harangokat, elhagytad az egyházközösséget. Cockneydom még mindig az a terület Kelet-Londonban, ami hallótávolságban van a Bow-harangoktól. A közösség ilyenforma meghatározása keleten is létezik. Közel-keleti megfelelője az a terület, ahová a müezzin imára hívó szava elhallatszik. Arisztotelész ötezer lelkesre becsüli az ideális közösséget, és példákat hoz, hogy szerinte miért csak ennyi emberhez juthat el a szónok szava, és nem többhöz.

Goethe napjaiban, Weimar városállamában nagyjából hatezer fő lakott. Hat-hétszáz épületből állt, nagyrészt a városfalakon belül, de a félig vak őrszem hangját az egész városban hallani lehetett, ahogy az esti órákat kiáltja. Ez fejezi ki legjobban azt az emberi mértéket, amit Goethe és kortársai annyira szerettek Weimarban.

Felismerve ezeket a jeleket, meg tudtuk volna jósolni az egyház hanyatlását, mikor a rendőrautó szirénája (102 decibel) elnyomta a templomi harang hangját (83 decibel); vagy az iszlám végét, amikor az első hangosbeszélőket erősítették a minaretek oldalára. De azt is, hogy Goethe humanizmusa véget ért, amikor az őrszem hangja már nem jutott el Weimar minden lakójához. (További jele a weimari humanizmus láncra verésének, ahogy egy 19. századi törvény megtiltja a zenélést, kivéve, ha azt zárt ablakok mögött művelik.40)

A kortárs megapolisz lo-fi hangzó környezetében az akusztikus definíciók nem lehetségesek. Minden csatornán átfedés van; ugyancsak anómia és szociális szétmorzsolódás. (Vagy fogadjuk el, hogy a szirénák egyre hangosabb zaja az Új Rend eljöttét hirdeti?)

Akusztikus tervezés I.: Analízis

A legjelentősebb 20. századi forradalom az esztétikai oktatásban a Bauhaus, a híres, 20-as években működő német iskolához köthető.

Számos híres festő tanított a Bauhausban, de a növendékek nem váltak híres festőkké. Más volt a szándék. A szépművészet és az iparművészet egyesítésével Gropius, Klee, Moholy-Nagy és mások feltalálták az ipari tervezés teljesen új tárgyát.

Most ránk hárul a feladat, hogy új tárgyat alkossunk, amit akusztikus tervezésnek nevezhetnénk el. Ez olyan köztes tudományág, amiben zenészek, pszichológusok, szociológusok és mások együttesen tanulmányoznák a világ hangzó környezetét, hogy javaslatokat dolgozzanak ki annak javítására. A vizsgálat a következőket vinné végbe: dokumentáció, különbségek megfigyelése, párhuzamok és trendek, kihalással veszélyeztetett hangok gyűjtése, új hangok tanulmányozása, mielőtt azok a környezetbe kerülnek, a hangok szimbolikájának felderítése, hogy a kapott ismeretekkel az ember jövendő környezetét tervezni lehessen.

A modern környezetünk számos hangja véletlenszerű. Ebből mennyi a kívánatos vagy szükségszerű? A legtöbb szándékolt hang hatásfokát nem kérdőjelezték meg. Vegyük például a telefoncsengőt. Ki találta fel? Biztosan nem zenész! Talán csak egy rossz szójáték a feltaláló nevével (telefoncsengő angolul: telephone bell)? És talán csakugyan, annak az eszköznek, ami lehetővé teszi, hogy bárki bejelentés nélkül az asztalodra ugorjon, ellenszenves hangúnak kell lennie; de persze a tárgy egy sokkal megfontoltabb vizsgálatot is megérne. Miért ne választhatna bárki neki tetsző telefonhangot? Egy olyan korban, ahol a kazetták és hangrögzítő szalagok előállítása fillérekbe kerül, ez egyszerűen megvalósítható.

Az autókürt a másik jó példája a teljes szónikus hanyagságnak: egy névtelen feltaláló, aki soha nem vett zeneórát, nem kért ajándékot adott a világnak. Észak-Amerikában két kürtszó hangközébe egy harmadik dúr vagy moll kürthangot raknak. A török autókban ez a második dúr vagy moll közé kerül. Néhány kultúrában túlzó disszonáns díszítésnek tűnhet a fenti megoldás, de találhatunk példákat a Balkánon – például Bulgária nyugati részén – olyan népdaléneklésre, ahol két hang énekli a dúr vagy moll másodszólamot, az énekes ezt harmonikus féltónusnak tartja. Azért, hogy megőrizzük a világ hangzó környezetének sokszínűségét, érdemes néhány pillanatot áldozni arra, hogy kiderítsük, a helyi zenei kultúrák jellegzetes szünetei és motivációi miként befolyásolják a hangzó környezetet. Jáván például az egyedi „rövidített” ötöd használható autókürtként, és az idevágó szünetre – ahogy tudom – példát nem találunk más kultúrában. De mégis, ez az alapja a jávai ütős zenekar hangolásának, és azt mondják, a szigeten őshonos madár énekéből ered.

Hasznos volna teljes képet kapni arról, ahogyan egyes közösségek a kürtöt használják vagy kihasználják. Óránként átlagosan hetven autókürt szólal meg Vancouver belvárosában a Georgia és Granville útkereszteződésben. Moszkvában sokkal kevesebbet hallani, óránként tizenhetet számoltak a Gorkij utcán. Teheránban vagy New Yorkban ezek a számok kimagaslóan magasak lennének. (Közbevetve említem meg azt az emlékezetes utat Pergamumtól Aescelapionig, ahol a hét kilométeres út alatt a sofőröm kétszáznyolcvankilencszer használta az autó dudáját, minden különös ok nélkül.) Vancouver legmagasabb épületére egy hatalmas kürtöt szereltek, ami délben a nemzeti himnusz nyitó akkordjait játssza. Egy háztömbnyire a hangereje 96–100dBA. Ez a közösséget egyesíteni kívánó, de mégis terrorizáló kísérlet (ami anélkül készült, hogy a városlakókat megkérdezték volna) az egyik legjellegzetesebb hang a vancouveri belváros hangzó környezetében.

Mikor a hangzó környezet annyira dinamikus, mint a mai, szakadatlanul új hangok keletkeznek és tűnnek el. Az eltűnő hangokat össze kell gyűjteni. Jelenleg egy archívumot építünk, minden egyes Brit Columbiából kihaló hang számára. A hangok listája rendkívül kiterjedt, de néhány példa elegendő lesz azt érzékeltetni: régi pénztárgépek csörgése, mosófán mosott ruhák zaja, vajköpülés, borotva fenése, kerozin lámpa sercegése, bőr nyeregtáska nyikorgása, kézi kávédarálók, tejeskannák zörgése a lóvontatta kocsin, nehéz ajtók becsukása és reteszelése, iskolai kézicsengők, fából készült hintaszék fa padlón, öreg fényképezőgépek csendes robbanása, kézi vízszivattyúk hangja.

Az elmúlt társadalmak hangzó környezetét csak erős fantáziával lehet rekonstruálni. Regények, műtárgyak, antropológiai tanulmányok és más feljegyzéseket kell részletesen tanulmányozni, hogy nyomokat leljünk, de lehetségesnek tartjuk, hogy plauzibilis hangképeket állítsunk össze, ha figyelmesen megvizsgáljuk az elveszett civilizációk eme dokumentumait. Főként, ha olyan szerteágazóan gazdagok, mint Thomas Hardy regényei, Brueghel festményei, Fenimore Cooper Bőrharisnya történetei vagy az Ezeregy éjszaka meséi. A kortárs hangzó környezettel való földrajzi összehasonlítás sokkal egyszerűbb, csak útiköltség és jó hallás kell hozzá.

Információgyűjtés a kulturális átfedésekről akkor szükséges, ha fantáziadúsan és felelősen kívánjuk a jövő akusztikus környezetét megtervezni. Ha ezt nem tesszük meg – ez az amire próbálok rámutatni ebben az esszében – fennáll a veszélye, hogy egy olyan környezeti hangoktól nyüzsgő csatornába kerülünk, amit kizárólag a hangerő és brutalitás határoz meg. A négyes ábrán – ami néhány korai, fentebb említett dokumentumokon alapul – láthatjuk, hogy a modern technológia éles zajai hogyan fedik el a feltalálóik hangját.

Természetes hangok Emberi hangok Eszközök és technológia hangjai
Kezdetleges kultúrák 69% 26% 5%
Középkori, reneszánsz és iparosodás előtti Kultúrák 34% 52% 14%
Iparosodott kultúrák 9% 25% 66%
Jelenkor 6% 26% 68%

 

A 3. ábra táblázat-formájában mutatja be a technológiai eredetű hangok emelkedését és a természetes hangok csökkenését a történelem egyes szakaszaiban. Készült számos művészeti alkotás, irodalmi és antropológiai mű elemzése alapján.

Akusztikus tervezés II.: A modul

Számos estben az emberi hangok szándékosan tompítottak, míg a technikai eredetű hangok megengedett módon erősödnek fel. Amíg néhány tanítványom egy építkezési terület hangprofilját vizsgálta, miközben néhány Krishna-hívő – egy keleti mozgalom tagjai, akik annak szentelték magukat, hogy az utcán énekléssel dicsőítik az Istent – szórakoztatta őket. 1971-ben a vancouveri városi önkormányzat zajcsökkentő rendelete alapján letartóztatták ezt a csoportot. Elítélték, fellebbezéssel éltek, amit azonban elutasítottak.41 A fenti szabályozás kivételt tesz minden építkezésből és bontásból eredő zajjal, noha a hallgatóim az építkezésről jövő 90 decibeles zajt is mértek pontosan azon a helyen, ahol a Krishna-hívőket letartóztatták. A rikkancsok és az utcai zenészek valóban kellemetlenek lehetnek, de ha eltűnnek, vele vész az emberiesség is. Az emberi környezetben maga az emberi lény az, aki minden mérték alapegysége, és útmutatója minden további viszonyításnak. Mikor építészek teret készítenek az ember számára, az emberi anatómiát használják mértékként. Az ajtókeret az ember méretére van megtervezve, a lépcsők az emberi talp méretére, a plafon magassága az emberi magasságon alapul. Le Corbusier, hogy bemutassa a megtervezett tér és az emberi lények – akik számára a tér készült – szoros kapcsolatát, egy kinyújtott kezű emberi alakot tett meg szimbólumának, amit az épületeire is nyomtatott. Az emberi akusztikus környezet alapvető moduljai az emberi fül és az emberi torok. Rengeteget tudunk e szervek viselkedéséről és tűréshatáráról. Tehát akusztikai ökológiáról is beszélhetünk, a finom egyensúlyról az élő szervezet – ember – és az akusztikus környezete között. Mikor a környezeti hangok elérik azt a szintet, mikor az emberi beszédhang elfedett és elnyomott, embertelen környezetet hoztunk létre.

Érdekes tekintetbe venni, hogy amíg az emberi hang meglehetősen hangos lehet (körülbelül 75 decibel), azt soha nem lehetséges a fület károsító mértékre emelni (85–90 decibel). A fül kirekeszti az alacsony frekvenciájú zajokat, hogy kiszűrje a mély, testből érkező hangokat, mint például az agyhullámok és az erekben mozgó vér hangja. Az emberi hallás olyan érzékelési küszöbön dolgozik, ami éppen a levegőmolekulák folytonos ütközésének hangfrekvenciája alatt van. A testműködés többi teljesítménye, egy másik mesteri ecsetvonás bizonyítéka.

Isten első osztályú akusztikus tervező volt. Profitálnunk kell azokból a tudományos kutatásokból, amik betekintést nyújtanak e témába.

Akusztikus tervezés III.: A csendes ligetek és idők

Civilizációnk eltúlzott zaja imperialisztikus ambícióinak következménye. A területi terjeszkedés mindig is célunk volt. Ahogy környezetünket sem tudjuk műveletlenül, érintetlenül létezni hagyni, ugyanúgy nem tudjuk az akusztikus teret sem csendben, zajok nélkül felszabdalva hagyni. Az űrszondák kétség kívül nagy előrelépést jelentenek az emberi fejlődésben, de felfoghatjuk ugyanazon imperialista törekvés részeként, ami a nyugati embert a világ vezető kolonizáló hatalmává tette.

Az erősítő szintén imperialista találmány, ami a mások feletti, pusztán hanggal történő uralom igénye miatt jött létre. De a zsúfolt és nyughatatlan világban az imperializmus saját farkába harapó kígyó: támogatói áldozattá válnak, ahogy a csata helyszíne megváltozik. Konsztantinosz Doxiádisz a történelem során először int minket, hogy az ember nagyobb veszélyben van a város szívében, mint a falakon kívül.

Az embernek szüksége van alvásra, hogy felfrissítse életenergiáit. Szüksége van csendes időszakokra is, hogy mentálisan és szellemileg újrarendeződjön. Valamikor a nyugalom értékes cikkely volt az emberi jogok íratlan kódexében. Az ember képes volt tartalékokat raktározni a nyugalom pillanataiból, hogy elősegítse a szellemi metabolizmusát. Még a városok központjában is volt egy templomi vagy könyvtári sötét sarok, esetleg a hálószoba vagy rajzterem nyugalma. A lüktető városon kívül a vidék könnyen elérhető volt, természetes hangjainak csendes örvényével. A szentek ünnepei csendesek voltak, mielőtt lármás mulatsággá váltak. Christendomban vasárnap volt a legcsendesebb nap, mielőtt vigadó-vasárnap lett. E csendes ligetek lényege túlmutat azon a praktikus funkciókon, amelyekért létrejöttek. Ma láthatjuk, hogyan pusztulnak el. A városi park az autópálya, a könyvtár építkezési terület, a templom helikopter-leszállóhely mellé kerül.

Az akusztikus tervezés megkülönböztetett figyelmet szentel e csendes helyek visszahonosításáért. Az ankarai Genclik park csak egy a világban található számos közül, amiben háttérzene szól, noha ebben hangosabb, mit bármely más parkban. Megszegi az akusztikus tervezés legfontosabb alapelvét: mindig hagyd a természetet énekelni.

A park vagy kert az a terület, ahol a természetet művelik. A táj humanizált kezelése ez. Tartalmazhat emberi készítésű tárgyakat (pad, hinta) de ezeknek harmonizálniuk kell a természeti örökséggel (fák, víz) – máskülönben nem parkról beszélünk, hanem országútról vagy nyomornegyedről. Ha mesterséges hangokat vezetünk be, ha odáig merészkedünk, hogy „hangteremtő kertet” tervezünk, biztosnak kell lennünk abban, hogy a lejátszott hangok harmonikusan kapcsolódjanak a kert eredeti természetes zajaihoz. A japán szélcsengők vagy a valamikor népszerű szélhárfa felerősíti a természetes hangokat, ahogy a lugas támogatja a rózsa jelenlétét. A hangteremtő kert létrehozásának célja, hogy természetes hangokból, anyagokból, formákból építkezzünk. Ez egyik kollégám, John Grayson munkája, aminek a „közösségi hangszerelés” nevet adta, számos egyszerű, természetes anyagokból készített hangszerből áll, fixen egy parkba építve, így a közösség bármikor összegyűlhet és együtt játszhat. Grayson tervéhez 45 decibelnél kisebb környezeti zaj szükséges, a hangszerek összhangereje nem közelíti meg a 80 decibelt, hogy ne lépje túl az emberi hang erejét (4. ábra).

4. ábra (pontosított verzió, lásd: http://docplayer.hu/docs-images/39/18481556/images/4-0.png )

A pozitív csend visszahódítása

1969 októberében az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa elfogadott egy felettébb érdekes megoldást: „Tiltakozunk az egyéni szabadság és a mindenkit megillető csendhez való jog nyilvános helyen folytatott, felvett vagy élőben sugárzott zene általi tűrhetetlen megsértése miatt. Kérjük a Nemzetközi Zenei Tanács Végrehajtói Bizottságát, hogy kezdeményezzen vizsgálatokat – orvosi, tudományos és jogi területen – a probléma művészeti és oktatási oldalát is figyelembe véve, és javasoljon intézkedéseket az UNESCO és a megfelelő hatóságok számára, hogy véget vethessünk ennek a visszaélésnek.”

Először a történelem során egy szervezet, amely a hangok előállításában érdekelt, hirtelen azok csökkentése érdekében kezdett munkálkodni. A jelen tanulmányban amellett érvelek, hogy minden egyes hang elérte a telítettségi határt. Meg kell tárgyalni, mi a legjobb módja csökkentésüknek. Véleményem szerint a legkevésbé hatásos módszer a különböző zajcsökkentő módszerek rendeletekkel való kikényszerítése, hangfogó falak vagy füldugók használata. A meg nem értő nyilvánosság, a zaj iránt mesterségesen kifejlesztett étvágyával bajosan fogadná el ezeket a módszereket, hacsak nem szükséges a közegészség fenntartásához – bár számos esetben sajnos pontosan ez a helyzet.

Állásfoglalásom – mely által tulajdonjogomat kívánom kifekjezésre juttatni –, hogy a világ hangzó környezetét óriási makrokozmikus kompozícióként kezeljük, ami megérdemli, hogy olyan figyelmesen hallgassuk, mint egy Mozart-szimfóniát.42 Csak ha már megtanultunk igazán fülelni, tudunk hatásosan ítélkezni a világ hangzó környezetéről. Különösen szeretném, hogy zenészek kezdeményezzenek ezen a téren, hiszen ők a zene építészei, ők érintettek érdekes zenei elrendezések és egyensúlyok létrehozásában, amelyek a kívánt esztétikai hatást érik el.

A csend a nyugati zene legnagyobb reménye. Mivel a csend elveszett, a mai zeneszerzőt jobban foglalkoztatja: zenét szerez vele. Anton Webern a zeneszerzést a csend határáig vitte. Zenéjének eksztázisa a szünetek fenséges használatával fokozódik. Ilyen eszközökkel hi-fi munkákat készít, melyekben parányi, de lenyűgöző zenei gesztusok lakják a mozdulatlan rekeszeket.

Webern honfitársa, Freud is felfedezte a csend zenei újrafelfedezésének jelentőségét a pszichoanalízisben. A terapeuta nem fél a csendtől. Ahogy Saussaure megjegyezte, a páciens tudattalan monológja az egyik oldalon, és a másikon a terapeuta szinte tökéletes csendje, Freud előtt soha nem volt módszertani alapelv.43

Nyugaton a csend sok évszázadig nem volt divatban. Újra előkerült, mikor Galileo az űr végtelenjét feltételezte, és a filozófus Pascal rettegett a végtelen és örök csendtől. Le silence éternal de ces espaces infinis m’effraye.44

Ha úgy gondoljuk el a csendet, mint az emberi természet feladását, akkor a végső csend a halál. Az ember szereti körbevenni magát hangokkal, hogy az örök élet álmát táplálja. Nyugaton a csend negatív, kellemetlenség, vákuum. A csend a nyugati ember számára a kommunikáció megszakadását jelenti. Ha valaki nem beszél, más fog beszélni. Ez nem volt mindig így, és ma sem minden emberrel történik ugyanez. Láttam arabokat hosszú időn keresztül egy körben csendben ülni. A földművelő beszéde is sokkal komótosabb mint a városlakóé.

Itt, nyugaton úgy gondoljuk, hogy a csend mint életfeltétel és működő koncepció valahol a 13. század végén tűnt el, Eckhart mester, Ruysbroeck, Angela de Foligno és a The Cloud of Unkowing ismeretlen angol szerzője halálával. Ez az utolsó nagy keresztény gondolkodók kora, és az elmélkedés mint szokás és képesség ekkortájt kezdett eltűnni.

Azt feltételezem, hogy a hangzó környezet nem lesz addig ökologikus és harmonikus, amíg a csend nem kerül vissza saját pozitív és helyesen választott állapotába. Vissza kell szereznünk ezt az állapotot, hogy kevesebb hang erőszakolja rá magát az eredeti ragyogásra. Az indiai misztikus, Kirpal Singh sokat mondóan fejezte ki ezt: A hang esszenciája mozgásban és csendben is érezhető, a létezőből a nemlétezőbe tér. Ha nincs hang, úgy mondják, nincs hallás, de ez nem jelenti azt, hogy a hallás elvesztette a felkészültségét. Valóban: mikor nincs hang, a hallás a legéberebb, és mikor van hang, a hallás természete a legkevésbé éles.45

Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Rilke a Duinói elégiákban, mikor a „die unterbrochene Nachricht der Sille”-ről beszél. A csend valóban híradás annak, aki a clairaudience birtokában van.

Tanulóink között beszédmoratórium napokat jelöltünk ki. Előadásokon is próbáltunk bizonyos jóga és egyéb relaxációs technikát alkalmazni, a hallás állapotára való felkészülésként. Az izmok és az elme fokozatosan ellazulnak, és az egész test füllé válik. Ez beletelik némi időbe, de a hallgatóim azt mondták, a gyakorlatok után úgy hallották a zenét, mint még soha azelőtt.

Arra jöttem rá, hogy az ezekhez hasonló gyakorlatokban rejlik az alapvető remény a világ akusztikus tervezésének fejlesztésére. Csendesítsd le az elme zaját: ez az első feladat – és idővel minden más követni fogja.

 

Agonás Dániel fordítása

40 Kurt Blaukopf, Hexenkuche der Musik, Teufen, Switzerland, 1959. 45. o.
41 Cf. Regina Clay Harolddal szemben, Vancouver bírósági fellebbezések, 1971. március 19.
42 E gondolatok bővebben a Ear Cleaning, the New Soundscape és a When Words Sing c. füzeteimben találnak bővebb kifejtésre. Universal Edition, London and Vienna, 1970–71.
43 Theodor Reik, Listening with the third ear. The inner experience of a psychoanalyst, Farrar, Straus & Giroux, New York, 1948. 122–123. o.
44 Pascal, Pensées, Granier Fréres, Paris, 1964. 131. o. Szerk. Ch. M. des Granges.
45 Kirpal Singh, Naam or Word, Ruhani Satsang, Delhi, India, 1970. 59. o.

Share on FacebookEmail to someone