Vörös István
TEGNAP A TŰZNÉL
titkos gondolatok elemzése
Mért van az, hogy tegnap a tűznél,
amit ősemberként álltunk körül,
és figyeltük fehéren izzó fáit,
amikor T., a grafikus azt mondta,
mindenkiben van hiúság,
egy pillanatra arra gondoltam,
hiszen ilyen mondatok után
mindig azt gondolja magáról
az ember, ami gondolni se
gondolható, és bármilyen
jó lenne is (ha az lenne
egyáltalán), az ellentétével
kell egyetértenünk, szóval
ha csak egy pillanatra, mely
egyébként eltartott a mai
reggelig, egy pillanatra azt
gondoltam, bennem nincs,
mármint, ha nem emlékszel
ennek a hiú versnek az elejére,
hát hiúság, az nincs, pedig
ha nem lenne, nem is élhetnék,
mert hiúságmentesen belehalok
egy gyerekkori tüdőgyulladásba,
szóval, ha az önismeretem,
igen, az enyém, de tartok tőle,
hogy a tiéd is ilyen könnyen
felfüggeszthető (most azt gondolod,
hogy nem, de lásd ezt a szöveget),
akkor az az ön-, amit néha
megismerni vágyunk, nincs is.
Csak elmosódott felhő.
Ködkép. Hazugság.
Feltételezés.
A VILÁGIRODALOM VERSE
Ha világirodalom szót Goethe
tényleg akkor használta először,
mikor Tasso párizsi megjelenéséről
szólva rádöbbent, most egy német
egy franciára fordított olaszról beszél,
akkor ez csak a szokásos fontoskodása
volt önmaga körül. A világirodalom én
vagyok! Az övcsat a nagy egészen,
ami a révemen végre egyesül,
A vámján, Goethe vámján
az veszett el, hogy egy tisztességes
fogalmat a világirodalomra kitaláljunk.
Minden. Igazi világ, és semmi irodalom.
Semmi! Az igazi világban minden irodalom.
Nem én (ó, a nagy goethei én!), hanem
mi, ti, sőt: ők! Goethét felejtsük el.
Nem örökre, csak egy világirodalmi
pillanatra. Nem én, Európa, hanem mi:
Ázsia is, Afrika is, Ausztrália is,
és persze már rég Amerika. Meg ami
ebbe se fér bele. Nem kevés, hanem
a kiválasztottak sokasága, ahogy az ördög
lelke telepszik át Jézus szavára a disznókba.
A világirodalom felrobbant.
De legalább tágul. De legalább létezik.
Arabul beszél. És kínaiul. És kis törzsi
nyelveken. Keressük a széles egy világ szavát.
És mi lesz, ha verset ír majd valaki egy űrhajón?
Vagy megértjük végre a cetek titokzatos dalát?
Az ember akkor leteheti a terhet, hogy neki kell
a világot megváltani. Kevesebb kárt okoz.
A hőerőművek bezárnak. Az autók benzin nélkül
álldogálnak, az egyiket földdel hordják
tele, virág nő benne. A mesterséges
holdak leválnak a földről, és a napba ölik magukat.
Űrbéli zene kavarog a kisbolygók között.
MI AZ ORSZÁG?
Az ország egy sértődött
dzsúdóedző, az öltözőben
elsírja magát. Az edző-
teremben neoncső vibrál.
Az ország egy sértődött
asztalos, szögeket ver be
padlóba, szekrénybe,
az eget felhőtlenre gyalulja.
Az ország egy sértődött
rendőr. Integet a gyorshajtónak.
Az egyenruhája alatt
sört lop ki a boltból.
Az ország egy sértődött
kocsmáros, sosem iszik a borból,
amit kimér. A zsíros kenyeret
nem sózza meg.
Az ország egy sértődött
hentes, szabadon engedi a vágó-
állatot. A vér szagától megvadult
tehén szembefut egy kamionnal.
HANGFELVÉTELI
A sötétben: járkálás zaja,
cipelés hangjai, zsák belsejében
való kapálódzás nesze, röfögések,
ütések, dulakodás ricsaja,
nyögés, zsákvászon szakadása,
fuldoklás, hörgés.
A világosban: álldogálás
csendje, letett bőrönd hallgatása,
a csomag belsejében felejtett ötezres
megrökönyödik, elfojtott zokogás,
szívhang, farkasszemüvöltés,
érzéketlenség terjedő lila foltja,
cipzársuttogás, mesterséges légzés.
A félsötét megmozdul.
Felkapott bőrönd sikolya.
Pénztárcában felejtett távolság.
Üveggolyó koppan a kövezetre,
elfojtott röhögés, gyomorkorgás,
farkasvak-vezető kutya,
az üres tér terjedő lila szakadása,
zsákba varrt kő lélegzése a víz alatt.
ZÚGÁS, CUKOR, BIKAVIADAL
Van-e valami az igazságban,
ami hamis? Van-e valami
a tiszta hangban, amit
por szennyez? Van-e valami
a kimosott ruhában,
ami büdössé teszi?
Van-e valami a múltban,
mit jóslásra lehet használni?
Van-e az észben valami
megrögzötten buta?
Van-e valami a vakságban,
ami lát? Látható-e néha
a sötétben a láthatatlan?
Van-e a nem tapintható?
Vagy csak úgy érzed,
hogy nincs? Hallhatóvá
tehető-e a süketek
belső zúgása? Leírható
az írhatatlan, ha irdatlan,
végtelen papír fölé
kerül a tollatlan tinta,
és esni kezd az eshetetlen?
Ami fönt van, előbb-utóbb leesik.
Ami lent van, egyszer már leesett.
Középen van a nincs, köré rakódik,
mint spárgára a cukor, az,
ami van. Ha a madzag nem lenne édes,
megváltozhatna a világ szerkezete,
és nem rendeződne olyan kíváncsian
a halál köré, mint arénában a nézők,
hogy a tekintetük leessen a bikaviadalra.