Első fejezet. Alapvető megkülönböztetések1 

 

1. § A jel terminus kétértelműsége

A kifejezés és a jel terminusokat gyakran azonos jelentésűként kezelik. Nem árt azonban, ha figyelembe vesszük, hogy a hétköznapi beszédben egyáltalán nem fedik egymást minden esetben. Minden jel valaminek a jele, ám nem minden jelnek van „jelentése”, „értelme”, ami a jellel „kifejeződik”. Sok esetben még azt sem mondhatjuk, hogy a jel „megjelöli” azt, aminek jeleként megnevezzük. S még ha ez a megfogalmazás helytálló, akkor is megfigyelhetjük, hogy e megjelölés nem mindig tekinthető ama „jelentés” megfelelőjének, amely a kifejezéseket jellemzi. Nevezetesen, a jelek, a jelzés (ismertetőjel, figyelemfelhívó jel és hasonlók) értelmében véve őket nem fejeznek ki semmit, kivéve, ha a megmutatás funkciója mellett még jelentésfunkciót is betöltenek. Ha először azokra a kifejezésekre korlátozzuk figyelmünket, amelyek az eleven beszélgetésben működnek – miként ezt kifejezésekről beszélve önkéntelenül is így szoktuk tenni –, a jelzés fogalma, a kifejezés fogalmával összehasonlítva, terjedelmét tekintve átfogóbb fogalomként jelenik meg. Ettől azonban, tartalmi vonatkozását tekintve, még egyáltalán nem jelent valamilyen nem-fogalmat. A jelentés nem az utalás értelmében vett jellét egyik fajtája. Terjedelme csupán azért szűkebb, mert a jelentés – a közlő beszédben – mindig összefonódik az említett jelzés-léthez fűződő viszonnyal, s ez utóbbi csak azért nyújt alapot egy átfogóbb fogalom számára, mert efféle összefonódás nélkül is felléphet. A kifejezések azonban az egyéni lelki életben is betöltik a maguk jelentésfunkcióját, ahol pedig már nem jelzésként működnek. Valójában tehát a két jelfogalom egyáltalán nem a szélesebb s a szűkebb fogalom viszonyában áll egymással. E ponton azonban közelebbi magyarázatok válnak szükségessé.

2. § Az utalás lényege 

A jel szóhoz kapcsolódó két fogalom közül először a jelzés fogalmát vegyük szemügyre. Az itt működő viszonyt nevezzük utalásnak. Ebben az értelemben jele a stigma a szolgának, a zászló pedig a nemzetnek. Általában ide tartoznak a szó eredeti értelmében vett „ismertetőjegyek” mint „jellemző” minőségek, amelyek alkalmasak arra, hogy a tárgyakat – amelyekhez hozzátapadnak – felismerhetővé tegyék.

A jelzés fogalma azonban messzebbre nyúlik, mint az ismertetőjegyé. A Mars csatornáit értelmes marslakók létezésére utaló jelnek nevezzük, a megkövült csontokat özönvíz előtti állatok jelének stb. Ide tartoznak az emlékeztetőjelek is, mint a közkedvelt csomó a zsebkendőn, mint az emlékművek és hasonlók. Ha az erre alkalmas dolgokat és folyamatokat, vagy ezek meghatározottságait azzal a céllal hozzák létre, hogy jelzésre szolgáljanak, akkor jeleknek hívjuk őket, s ennek során közömbös, hogy éppen gyakorolják-e funkciójukat vagy sem. Csakis a szándékosan és az utalás céljából létrehozott jelek esetén beszélünk egyúttal megjelölésről is, mégpedig egyfelől arra a tevékenységre vonatkozólag, mely létrehozza az ismertetőjegyeket (a stigma beégetése, a krétajel felvitele stb.), és másfelől magának az utalásnak az értelmében, tehát az utalt, illetve megjelölt tárgyra vonatkozólag.

Ezek és az ilyen különbségek azonban nem szüntetik meg a jelzés fogalmának lényegi egységét. Tulajdonképpen csak akkor nevezhető valami jelzésnek, ha és ahol ez a valami egy gondolkodó lény számára ténylegesen valaminek a megmutatására szolgál. Ha tehát azt akarjuk megragadni, ami e fogalom minden használatában közös, akkor az eleven működés ezen eseteihez kell visszatérnünk. Azokban pedig az a közös, hogy bizonyos tárgyak vagy tényállások, melyek fennállásáról valakinek aktuálisan tudomása van, e valaki számára bizonyos más tárgyak vagy tényállások fennállására utalnak, abban az értelemben, hogy az előbbiek létezéséről való meggyőződést motivációként éli meg (mégpedig olyan motivációként, amely nem belátáson alapul) az utóbbiak létezéséről való meggyőződés vagy vélekedés kialakításához. A motiválás deskriptív egységet hoz létre azon ítéletaktusok között, amelyekben a gondolkodó számára az utaló és az utalt tényállások konstituálódnak, s ezt az egységet nem kell az ítéletaktusokban megalapozott valamifajta „alaki minőségként” megragadnunk; ebben az egységben rejlik az utalások lényege. Világosabban kifejezve: az ítéletaktusok motivációs egysége maga is rendelkezik az ítéletegység jellegével, s így egész voltában egy megjelenő tárgyi korrelátummal, valamilyen egységes tényállással, amely – úgy tűnik –, abban benne van, s amelyet általa megcélzunk. S e tényállás nyilvánvalóan nem mást jelent, mint éppen azt, hogy dolgok egy csoportja fennállhat vagy fenn kell állnia, minthogy dolgok ama másik csoportja adva van. E „minthogy” – egy tárgyi összefüggés kifejezéseként felfogva – alkotja a motiválás objektív korrelátumát, melyet az ítéletaktusok egyetlen ítéletaktussá történő összeszövődése sajátos leíró formájának tekintünk.

3. § Ráutalás és bizonyítás

 Ezzel azonban a fenomenológiai tényállást csak olyan általánosan jellemezzük, hogy az utalásokhoz tartozó ráutalással [Hinweis] egyben a valódi következtetéshez és megokoláshoz tartozó bizonyítást [Beweis] is magában foglalja. E két fogalmat azonban szét kell választani. Fentebb az utalás nem belátáson alapuló jellegének hangsúlyozásával már jeleztük e különbséget. Valójában azokban az esetekben, amikor egy tényállás fennállására más tényállások fennállásából belátás alapján következtetünk, az utóbbiakat nem nevezzük az előbbiekre való utalásnak vagy azok jelének. S megfordítva: a logika tulajdonképpeni értelmében véve bizonyításról csak az értelmes vagy lehetségesen értelmes következtetés esetében van szó. Bizonyos, hogy ama műveletek közül, amelyeket bizonyításként – a legegyszerűbb esetben következtetésként – tüntetünk fel, sok értelmetlen, sőt, egyenesen hamis. Ám miközben ekként tüntetjük föl őket, mégiscsak élünk azzal az igénnyel, hogy a következmény akár belátható is lehetne. Ezzel függ össze az is, hogy a következtetés és bizonyítás szubjektíve tekintett végrehajtásának objektíve maga a következtetés és a bizonyítás felel meg, illetve az ok és következmény közötti objektív viszony. Ezek az ideális egységek nem a szóban forgó ítéletélmények, hanem ezek ideális „tartalmai”, az állítások. A premisszák igazolják a konklúziót, függetlenül attól, hogy ki ítéli meg e premisszákat és a konklúziót, valamint a kettő egységét. Abban egy ideális törvényszerűség mutatkozik meg, amely túlnyúlik a motiváció által összekapcsolt ítéletek hic et nunc-ján, s az összes ugyanazon tartalommal bíró ítéletet, sőt az összes ugyanazon „formával” bíró ítéletet mint olyat is egy tapasztalaton túli általánosságban fogja össze. Épp ez az a törvényszerűség, ami számunkra szubjektíve tudatossá válik a belátáson alapuló megokolásban, maga a törvény pedig az aktuális motivációösszefüggésben (az aktuális következtetésben és bizonyításban) egységesen megélt ítéletek tartalmára, tehát a mindenkori állításokra történő ideatív reflexió révén.

Az utalás esetében erről egyáltalán nincs szó. Itt a belátáson alapuló jelleg, valamint, az objektív oldal felől kifejezve, a vonatkozó ítélettartalmak ideális összefüggése éppenséggel ki van zárva. Ahol azt mondjuk, hogy A tényállás B tényállás jelzése, hogy az egyik léte arra utal, hogy a másik is létezik, ott ama várakozásunkban, hogy ez utóbbi is valóban megvan, teljesen bizonyosak kívánunk lenni; de azzal, hogy így fogalmazunk, nem gondoljuk egyszersmind azt is, hogy A és B között belátás révén megalapozott, objektíve szükségszerű összefüggés áll fenn; az ítélettartalmak itt számunkra nem a premisszák és a konklúziók viszonyaként léteznek. Persze előfordul, hogy olyan esetekben, ahol objektíven fennáll egy megokolásösszefüggés (mégpedig közvetett), ennek ellenére jelzésről beszélünk. Azt mondjuk például, hogy a számolást végzőnek az a körülmény, hogy egy számtani egyenlet páratlan fokú, annak jeleként szolgál, hogy az egyenletnek van legalább egy valós gyöke. De a dolgot pontosabban szemügyre véve ezzel mindössze arra a lehetőségre utalunk, hogy annak megállapítása, hogy az egyenlet páratlan fokú, a számoló számára közvetlen, belátáson alapuló motívációként szolgál – anélkül, hogy a belátáson alapuló, bizonyító gondolatösszefüggést eközben megalkotná –, hogy az egyenlethez szabályszerűen hozzátársított tulajdonságot igénybe vegye saját számolási feladatának céljaihoz. Ahol tehát valami efféle előfordul, vagyis ahol bizonyos tényállások valóban más tényállások jelzéseire szolgálnak, mégpedig úgy, hogy már önmagukban is jelzései más belőlük következő tényállásoknak, ott e jelzést a tényállások nem a tudatos gondolkodásban nyújtják számunkra mint logikai okokat, hanem csupán abból az összefüggésből, melyet a korábbi aktuális bizonyítási eljárás vagy akár a tekintélytisztelő tanulás a meggyőződések mint pszichikai élmények, illetve diszpozíciók között megalapozott. Ezen természetesen mit sem változtat az esetleg hozzátartozó, ám pusztán habituális tudás egy racionális összefüggés objektív fennállásáról.

Bár ha eszerint az utalás (illetve a motivációösszefüggés, melyben ez a önmagát objektívként adó viszony megjelenik) nem is áll lényegi kapcsolatban valamely szükségszerű összefüggéssel, ennek ellenére felvethető a kérdés, hogy az utalást nem fűzi-e eredendően valamilyen kapcsolat a valószínűségi összefüggéshez. Abban az esetben, ha az egyik dolog a másikra utal, ha az egyik létezéséről való meggyőződés ugyanezt a másik létezésére vonatkozólag empirikusan (tehát véletlenszerűen, nem szükségképpen) motiválja, akkor a motiváló meggyőződés nem tartalmaz-e szükségképpen valamilyen valószínűségi alapot a motiváltra vonatkozólag? Itt nincs mód e kérdés további mérlegelésére. Mindössze annyit jegyezzünk meg, hogy nyilván igenlő választ adunk majd, ha bebizonyosodik, hogy az ilyen típusú empirikus motivációk olyan ideális megítélés alá esnek, amely megengedi, hogy jogosult és jogosulatlan motívumokról beszéljünk; vagyis objektív oldalról tekintve valódi (érvényes, vagyis valószínűséget és esetleg empirikus bizonyosságot megalapozó) jelzésekről, ellentétben a látszólagos (érvénytelen, vagyis valószínűségi alapot nélkülöző) jelzésekkel. Gondoljunk például arra a vitára, hogy a vulkanikus jelenségek valóban annak jelzései-e, hogy a Föld belseje tüzes-folyékony állagú, vagy más effélékre. Egy bizonyos: ha jelzésekről beszélünk, nem feltételezzük, hogy a valószínűség mérlegelésével vonatkozásban állnánk. Hisz rendszerint nem puszta vélekedések, hanem határozott ítéletek szolgálnak a jelzések alapjául; ezért az ideális megítélés, amelynek itt bizonyos területet a fennhatósága alá rendeltünk, elsősorban a biztos meggyőződéseknek a puszta vélekedéseken belüli valamelyes elhatárolását igényli majd a későbbiekben.

Megjegyezném továbbá, hogy véleményem szerint nem kerülhető meg, hogy az általános értelemben vett motiváció fogalmáról ne beszéljünk, amely a megokolást és az empirikus magyarázatot is magában foglalja. Ugyanis itt valóban és teljességgel félreismerhetetlenül fennáll egy fenomenológiai rokonság, amely elég nyilvánvaló ahhoz, hogy a szokásos fogalmazásmódban is megmutatkozzék: hisz általában nem pusztán logikai értelemben, hanem az utalás empirikus értelmében is beszélünk következtetésről és valamiből való következésről. E rokonság nyilvánvalóan még messzebbre terjed ennél: felöleli a kedély- és főként az akaratfenoménok területét – általában kizárólag e területen beszélünk motivációkról. A minthogy itt is betölti a maga szerepét, ami nyelvileg általában a motiváció legáltalánosabb értelméig terjed. Ezért Meinongnak a brentanói terminológiát – melyhez e ponton magam is csatlakoztam – illető szemrehányását nem ismerhetem el jogosnak.2 Abban azonban tökéletesen egyetértek vele, hogy a motiváltság észlelésénél tulajdonképpen az okozatiság észleléséről van szó.

4. § Exkurzus az utalásnak az asszociációból való keletkezéséről

 Azok a pszichikai tények, amelyekben a jelzés fogalmának „eredete” rejlik, vagyis amelyekben absztrakció útján megragadható, azon tények tágabb csoportjába tartoznak, amelyek az „eszmetársítás” történeti címszavával ragadhatók meg. Ugyanis e címszó alá nem pusztán az tartozik, amit az asszociáció törvényei kifejeznek, az „eszmék” – „újraébresztésük” révén történő – „társításának” tényei, hanem ama további tények is, amelyekben az asszociáció teremtően megmutatkozik, nevezetesen, amikor sajátos deskriptív jellemzőket és egységformákat alkot.3 Az asszociáció nem pusztán visszaidézi a tartalmakat a tudatba s lehetővé teszi számukra, hogy adott tartalmakkal összekapcsolódjanak, ahogy ezt az egyiknek s a másiknak lényege (nembeli meghatározottságuk) szabályozottan előírja. Ezeket a tisztán a tartalmakban megalapozott egységeket – például a vizuális tartalmak egységét a látómezőben – az asszociáció persze nem képes megváltoztatni. Ám az asszociáció ezeken felül új fenomenológiai jellemzőket és egységeket teremt, melyeknek nem magukban a megélt tartalmakban, nem ezek absztrakt momentumainak fajtáiban van szükséges törvényi alapjuk.4 Ha A a tudatba hívja B-t, akkor e kettő nem egyszerűen egyidejűleg vagy egymás után válik tudatossá, hanem rendszerint felbukkan egy érzékelhető összefüggés is, amelynek alapján egyik a másikra utal: az egyik a másikhoz tartozóként áll előttünk. A pusztán együttesen létezőből összetartozót kialakítani – vagy hogy pontosabban fogalmazzunk: azokból összetartozóként megjelenő intencionális egységeket létrehozni –, épp ez alkotja az asszociatív funkció folyamatos teljesítményét. Minden tapasztalati egység – mint a dolog, a folyamat, a dolgok elrendeződésének és kapcsolatának empirikus egysége – fenomenális egység, amely a megjelenő tárgyiság egységesen hangsúlyozódó részeinek és oldalainak érzékelhető összetartozása révén alakul ki. Az egyik a másikra utal megjelenésében, meghatározott rend és összekapcsolódás szerint. S az egyedi dolog e rá- és visszautalásokban nem a puszta megélt tartalom, hanem a megjelenő tárgy (vagy ennek része, ismertetőjegye stb.), amely csakis azáltal jelenik meg, hogy a tapasztalat a tartalmaknak új fenomenológiai jelleget kölcsönöz, mely által ezek már nem önmagukban, hanem egy tőlük különböző tárgyat képzetként megjelenítve jutnak érvényre. E tények területéhez tartozik azon utalás ténye is, melynek nyomán egy tárgy, illetve tényállás nemcsak egy másikra emlékeztet s ily módon erre a másikra utal, hanem az egyik tanúságot tesz a másikról, annak feltételezését ajánlja, hogy eme másik szintúgy fennáll, s mindezt a fent leírt módon közvetlenül érzékelhetően teszi.

1 A fordítás alapjául szolgáló mű: Edmund Husserl, „Ausdruck und Bedeutung”, in Logische Untersuchungen. Zweiter Band. Erster Teil. Untersuchungen zur Phänomenologie und Theorie der Erkenntnis, 1. fej. (Husserliana, Band XIX/1., Herausgegeben von Ursula Panzer), The Hague, Martinus Nijhoff, 1984. 30–110. o. A szöveg fordítása eredetileg a Passim Filozófiai Folyóiratban jelent meg. (2002. IV. 1. 1–69. o.)
2 A. v. Meinong, Gött. gel. Anz., 1892. 446. o.
3 Az asszociációról való megszemélyesítő beszédmódot, mint ami valamit létrehoz, és a hasonló képes kifejezéseket, melyekkel a továbbiakban élünk, természetesen azért még nem kell elvetnünk, mert használatuk kényelmes. Bármily fontos is a szóban forgó tényeknek egy tudományosan pontos, ám ezzel egyszersmind nagyon körülményes leírása, a könnyebb megértés céljából s ott, ahol a végső pontosság nem követelmény, a képes beszéd soha nem lesz pótolható.
4 E helyütt megélt tartalmakról, tehát nem a megjelenő, elgondolt tárgyakról vagy folyamatokról beszélek. Mindaz, amiből az individuális „megélő” tudat valósan (reel) konstituálódik, megélt tartalom. Amit e tudat észlel, amire emlékezik, amit elképzel stb., az elgondolt (intencionális) tárgy. Erről közelebbit az „V. Vizsgálódás”-ban.


5. § A kifejezések mint jelentéssel bíró jelek. A kifejezés egy nem ide tartozó értelmének kiküszöbölése

Az utaló jelektől megkülönböztetjük a jelentéssel bíró jeleket, a kifejezéseket. A kifejezés terminust ennek során természetesen korlátozott értelemben vesszük, melynek érvényességi köre kizár egyet-mást, amit a mindennapi nyelvben kifejezésnek mondunk. Máshol is rákényszerülünk arra, hogy erőszakot tegyünk a nyelven, minden olyan esetben, amikor az a cél, hogy fogalmakat terminológiailag rögzítsünk, olyan fogalmakat, amelyek számára csupán többértelmű terminusok állnak rendelkezésünkre. Az előzetes megértés érdekében rögzítsünk annyit, hogy minden beszéd és minden beszédrész, valamint minden lényegileg hasonló típusú jel kifejezés, s itt nem kell tekintettel lennünk arra, hogy a beszédet valóban elmondják-e, tehát kommunikációs szándékkal valaki felé irányítják, vagy sem. Viszont kizárjuk az arcjátékot és a gesztusokat, amellyel beszédünket önkéntelenül és semmiképpen sem közlő szándékkal kísérjük, vagy amelyben egy személy lelkiállapota közlés nélkül is érthető módon „kifejezésre” jut környezete számára. Az ilyen megnyilvánulások egyike sem a beszéd értelmében vett kifejezés, mivel e megnyilvánulások a megnyilvánuló tudatában az élményekkel fenomenálisan soha nem azonosak; bennük az egyik ember semmit sem közöl a másikkal, kinyilvánításuk során hiányzik az intenció, hogy valamilyen „gondolatot” a kifejezés módján elébe állítson akár másoknak, akár önmagának, ha éppen egyedül van. Röviden, az ilyen típusú „kifejezéseknek” tulajdonképpen nincs jelentésük. Ezen az sem változtat semmit, hogy a másik képes önkéntelen megnyilvánulásainkat (pl. „kifejező mozdulatainkat”) értelmezni, s hogy általuk belső gondolatainkról és kedélyváltozásainkról egy s mást megtudni. Ezek „jelentenek” számára valamit, amennyiben történetesen értelmezi őket; ám számára sincsen jelentésük a nyelvi jelek pregnáns értelmében, pusztán a jelzések értelmében. A következő vizsgálatban e különbségeket fogjuk teljes fogalmi világosságra hozni.

6. § A kifejezésekhez mint olyanokhoz tartozó fenomenális és intencionális különbségek kérdése

 Minden kifejezéssel kapcsolatban két dolog között szoktunk különbséget tenni: (1) a fizikai oldaláról szemlélt kifejezés (az érzéki jel, a tagolt hangkomplexum, a papíron lévő írásjelek stb.); (2) azon pszichikai élmények bizonyos lefutása, melyek, a kifejezéshez asszociatív módon kapcsolódva, lefutásuk által valaminek a kifejezésévé teszik azt. E pszichikai élményeket legtöbbször a kifejezés értelmeként vagy jelentéseként jelölik meg, mégpedig abban a hitben, hogy e megjelöléssel eltalálják, amit e terminusok a hétköznapi beszédben jelentenek. Látni fogjuk azonban, hogy e felfogás helytelen, s hogy pusztán a fizikai jel és az általában vett értelemkölcsönző élmények közötti különbségtevés, kivált a logika céljaira, egyáltalán nem elégséges.

A nevek tekintetében már régen észrevettek egy idevágó problémát. Minden név esetében különbséget tettek aközött, amit „tudomásra hoz” (vagyis a pszichikai élmények), és aközött, amit jelent. S megint aközött, amit jelent (az értelem, a nominális képzet „tartalma”) és aközött, amit megnevez (a képzet tárgya). Minden kifejezés esetében hasonló megkülönböztetések szükségességét látjuk majd, s ezek lényegét kell pontosan kifürkésznünk. Arra is szükség van azonban, hogy elválasszuk egymástól a „kifejezés” és a „jelzés” fogalmait, s ennek az sem mond ellent, hogy a kifejezések az élőbeszédben egyszersmind jelzésekként is működnek, mint ezt mindjárt megmagyarázzuk. Ehhez csatlakoznak később még egyéb fontos megkülönböztetések, melyek a jelentés és az illusztráló vagy alkalomadtán evidenssé tévő szemléletek közötti lehetséges viszonyokat érintik. Csakis e viszonyok tekintetbe vételével hajtható végre a jelentés fogalmának tiszta elhatárolása, következő lépésben pedig a jelentések szimbolikus funkciójának és ismeretfunkciójuknak alapvető szembeállítása.

7. § A kifejezések kommunikatív funkcióban

Ahhoz, hogy a logikailag lényeges megkülönböztetéseket kidolgozhassuk, vegyük szemügyre először is a kifejezést kommunikatív funkciójában, melynek betöltésére amúgy eredendően is hivatott. Kimondott szóvá, általában véve közlő beszéddé csak azáltal válik egy tagolt hangkomplexum (illetve a leírt írásjelek stb.), hogy a beszélő azzal a szándékkal hozza létre, hogy „önmagát” ezáltal „valamiről megnyilvánítsa”, más szavakkal, hogy bizonyos pszichikai aktusokban értelmet kölcsönözzön neki, melyet a hallgatóval közölni akar. Ehhez a közléshez azonban az is kell, hogy a hallgató megértse a beszélő intencióját is. S ezt abban az esetben teszi, ha a beszélőt olyan személyként fogja fel, aki nem pusztán hangokat állít elő, hanem őhozzá beszél, aki tehát a hangokkal egyidejűleg bizonyos értelemkölcsönző aktusokat hajt végre, melyeket tudomására akar hozni, illetve amelyek értelmét közölni akarja vele. Ami a szellemi kapcsolatot legelőször is lehetővé, a szavakat egymáshoz fűző beszédet pedig beszéddé teszi, az az egymással kapcsolatban lévő személyek összetartozó fizikai és pszichikai élményei közötti korrelációban rejlik, ami a beszéd fizikai oldalán keresztül közvetítődik. Beszélés és meghallgatás – pszichikai élmények tudomásra hozása a beszélésben s tudomásul vételük a meghallgatásban – összetartozó dolgok.

Ha ezt az összefüggést átlátjuk, nyomban felismerjük, hogy a kommunikatív beszédben minden kifejezés jelzésként működik. A hallgató számára a beszélő „gondolatainak” jeleként szolgálnak, vagyis értelemadó pszichikai élményeinek jeleként, valamint olyan egyéb pszichikai élmények jeleként, melyek a közlő intencióhoz tartoznak. A nyelvi kifejezések e funkcióját nevezzük a tudomásra hozás funkciójának. A tudomásra hozás tartalmát a tudomásra hozó pszichikai élmények alkotják. A tudomásra hozott predikátum értelmét tágabb és szűkebb értelemben foghatjuk fel. A szűkebbet az értelemadó aktusokra korlátozzuk, míg a tágabb a beszélő minden további aktusát magában foglalja, amelyeket beszéde alapján (s esetleg azáltal, hogy a beszéd róluk tesz kijelentéseket) a hallgató neki tulajdonít. Így például, ha egy kívánságról teszünk kijelentést, a kívánságról alkotott ítélet a szűkebb, maga a kívánság pedig a tágabb értelemben lesz tudomásra hozva. Ugyanígy van ez egy szokásos észlelési ítélet esetén is, amit a hallgató minden további nélkül mint egy aktuális észleléshez tartozót fog fel. Ekkor az észlelésaktus a tágabb, a rá épülő ítélet a szűkebb értelemben lesz tudomásra hozva. Nyomban jegyezzük meg azonban, hogy a szokásos nyelvhasználat megengedi, hogy a tudomásra hozott élményeket kifejezésre juttatottnak is nevezzük.

A tudomásra hozás megértése nem a tudomásra hozásról alkotott fogalmi tudás, nem a kijelentés aktusáról alkotott ítélet; pusztán abban áll, hogy a hallgató a beszélőt szemléletileg mint ezt és ezt kifejező személyt fogja fel (appercipiálja), vagy egyenesen úgy is mondhatjuk, hogy ilyenként észleli. Ha valakit hallgatok, akkor őt éppen mint beszélőt észlelem, hallom őt elbeszélni, bizonyítani, kételkedni, kívánni stb. A hallgató ugyanabban az értelemben észleli a tudomásra hozást, amilyen értelemben magát a tudomásra hozó személyt észleli – jóllehet azok a pszichikai fenoménok, amelyek őt személlyé teszik, másvalaki szemléletében mégsem merülhetnek föl akként, amik. A hétköznapi beszéd idegen személyek pszichikai élményeinek észlelését is lehetővé teszi számunkra, „látjuk” haragjukat, fájdalmukat stb. E fogalmazásmód teljesen helyénvaló, amíg például a külső testi dolgokat is mint észlelteket vesszük számításba, és csak általánosan beszélve az észlelés fogalmát nem korlátozzuk az adekvát észlelés, a legszigorúbb értelemben vett szemlélet fogalmára. Ha az észlelés lényegi jellemzője abban a szemléleti megcélzásban áll, amellyel egy dolgot vagy egy folyamatot magát mint jelenlévőt ragadjuk meg – s az ilyen megcélzás lehetséges, sőt, az esetek túlnyomó többségében ez a helyzet, bármilyen fogalmi, kifejező megragadás nélkül –, akkor a tudomásul vétel a tudomásra hozás puszta észlelése. Persze az épp imént érintett lényegi különbség fennáll. A hallgató észleli, hogy a beszélő bizonyos pszichikai élményeket nyilvánít ki, s ennyiben ezeket az élményeket is észleli; de ő maga nem éli meg őket, nem „belső”, hanem„külső” észlelése van róluk. Ez a nagy különbség egy létnek adekvát szemléletben történő valódi megragadása és annak szemléleti, ám inadekvát képzet által megcélzott megragadása között. Az előbbi esetben megélt, az utóbbiban feltételezett létről van szó, melynek egyáltalában nem felel meg igazság. A kölcsönös megértés persze igényel bizonyos korrelációt a mindkét oldalon – a tudomásra hozásban és tudomásul vételben – kibontakozó pszichikai aktusok között, ám semmiképpen sem igényli teljes azonosságukat.

8. § A kifejezések az egyéni lelki életben

Eddig a kifejezéseket kommunikatív funkcióban vizsgáltuk. E funkció lényegileg azon alapul, hogy a kifejezések jelzésekként működnek. Ám az – önmagát a kommunikációban nem közlő – lelki életben is nagy szerep jut a kifejezéseknek. Világos, hogy a funkció megváltozása nem érinti azt, ami a kifejezéseket kifejezésekké teszi. Éppúgy megvan jelentésük, mégpedig ugyanaz a jelentésük, mint a párbeszédben. Csak ott szűnik meg a szó szónak lenni, ahol kizárólagos érdeklődésünk az érzékire irányul, a szóra mint puszta hangképződményre. Ahol azonban a szó megértésében élünk, ott a szó kifejez és ugyanazt fejezi ki – akár intézzük valakihez, akár nem.

Ennek alapján világosnak látszik, hogy a kifejezés jelentése, s ami még lényegileg hozzátartozik, nem eshet egybe tudomásra hozó teljesítményével. Vagy mondjuk például azt, hogy az egyéni lelki életben is tudomásra hozunk valamit a kifejezéssel, csak épp nem egy másik emberrel szemben tesszük ezt? Vagy azt kellene mondanunk, hogy a magában beszélő saját magához beszél, a szavak számára is jelekként szolgálnak, nevezetesen mint önnön pszichikai élményeinek jelzései? Nem hiszem, hogy ilyesfajta felfogás képviselhető volna. A szavak természetesen itt is jelekként működnek, miként mindenütt; sőt, mindenütt rámutatásról beszélhetünk. Ha kifejezés és jelentés viszonyára reflektálunk, s e célból az értelemteli kifejezés komplex és bensőleg egységes élményét szó és értelem kettős összetevőjére bontjuk, akkor maga a szó mint önmagában közömbös mutatkozik meg; ezzel szemben az értelem akként, amire a szóval „célzunk”, amire e jel közvetítésével gondolunk; a kifejezés ily módon úgy jelenik meg, mint ami az érdeklődést önmagáról el-, s egyszersmind az értelemre tereli, az értelemre mutat rá. E rámutatás azonban nem utalás az általunk kifejtett értelemben. A jel jelenléte nem motiválja a jelentés jelenlétét, vagy pontosabban, meggyőződésünket a jelentés jelenlétéről. Aminek számunkra jelzésként (ismertető- jegyként) kell szolgálnia, azt mindenképpen mint jelenlévőt kell észlelnünk. Ez áll a közlő-, ám nem áll a magánbeszédben szereplő kifejezésekre. Hiszen az utóbbiaknál rendszerint megelégszünk az elképzelt szavakkal a valódi szavak helyett. Fantáziánkban egy kimondott vagy nyomtatott szójel lebeg előttünk, igazában azonban ez nem létezik. Hiszen nem keverjük össze a fantáziaképzeteket vagy akár az alapjukul szolgáló fantáziatartalmakat a fantázia által megjelenített tárgyakkal. Nem a fantázia által megjelenített szóhangzás, vagy a fantázia által megjelenített nyomtatott írás létezik, hanem a róluk alkotott fantáziaképzet. A különbség ugyanaz, mint a fantázia által megjelenített kentaur s ugyanennek fantáziaképzete között. A szó nemléte nem zavar, viszont nem is érdekel minket. A kifejezés mint kifejezés funkciójához ugyanis ez egyáltalán nem fontos. Ahol azonban fontos, ott éppenséggel a jelentő funkcióval a tudomásra hozó funkció is összekapcsolódik: a gondolatnak nem pusztán kifejeződnie kell a jelentés módján, hanem a tudomásra hozás révén közlődnie is; s ez természetesen csakis a valóságos beszédben és meghallgatásban lehetséges.

Bizonyos értelemben persze a magánbeszédben is beszélünk, s eközben bizonyosan lehetséges, hogy önmagunkat mint beszélőt, sőt esetleg mint önmagunkhoz beszélőt fogjuk fel. Mint például amikor valaki azt mondja magának: ezt rosszul csináltad, nem mehet így tovább. De ilyen esetekben nem beszélünk tulajdonképpeni, kommunikatív értelemben, nem közlünk önmagunkkal semmit, csupán elképzeljük magunkat mint beszélőt és közlőt. A monologikus beszédben ugyanis a szavak nem funkcionálhatnak pszichikai aktusok meglétének jelzéseként, mivel az efféle megmutatás itt teljességgel céltalan volna. Hiszen a kérdéses aktusokat ugyanabban a pillanatban meg is éljük.

9. § Fenomenológiai megkülönböztetések a kifejezés fizikai megjelenése, az értelemadó és az értelembetöltő aktusok között

Mármost ha eltekintünk azoktól az élményektől, amelyek speciálisan a tudomásra hozáshoz tartoznak, s a kifejezést ama megkülönböztetések tekintetében vesszük szemügyre, amelyek ugyanazon a módon járulnak hozzá akkor is, ha magán-, és akkor is, ha párbeszédben működik, nos, akkor, úgy tűnik, két dolog marad: maga a kifejezés és az, amit önnön jelentéseként (értelmeként) kifejez. Ám itt sokrétű viszonyok fonódnak egymásba, s így az arról való beszéd, ami ki van fejezve, és a jelentésről való beszéd is többértelmű. Ha a tiszta deskripció talajára helyezkedünk, akkor az értelemmel megelevenített kifejezés konkrét fenoménja kettéválik: egyrészt a fizikai fenoménra, amelyben a kifejezés fizikai oldala felől konstituálódik, másrészt pedig azon aktusokra, amelyek a jelentést és alkalomadtán a szemléleti betöltődést biztosítják, s amelyekben a kifejezett tárgyiságra való vonatkozás konstituálódik. Ez utóbbi aktusok révén lesz több a kifejezés puszta szóhangzásnál. Megcéloz valamit, s miközben ezt a valamit megcélozza, valami tárgyira vonatkozik. E tárgyi vagy a kísérő szemléleteknél fogva aktuálisan jelenvaló, vagy legalábbis megjelenítettként jelenik meg (pl. fantáziaképben). Ahol ez végbemegy, ott a tárgyiságra vonatkozás megvalósult. Vagy más a helyzet; a kifejezés értelmesen működik, még mindig több, mint puszta szóhangzás, jóllehet nélkülözi a megalapozó, tárgyat adó szemléletet. A kifejezés tárgyra vonatkozása itt nem valósul meg, mivel kimerül a puszta jelentésintencióban. Példának okáért a név minden körülmények között megnevezi tárgyát, amennyiben azt jelentésesen megcélozza. Ám ez a puszta megcélzás [Meinung] esetében ennyiben is marad, ha a tárgy nem áll előttünk szemléletileg, s így mint megnevezett (vagyis mint megcélzott) sem áll előttünk. A tárgyi vonatkozás azáltal valósul meg, hogy a kezdetben üres jelentésintenció betöltődik; a megnevezés név és megnevezett közötti aktuálisan tudatosult vonatkozássá válik. Ha a szemléletileg üres és a betöltött jelentésintenciók közötti alapvető különbséget vesszük alapul, akkor azon érzéki aktusok elkülönítése szerint, amelyekben a kifejezésnek mint szóhangzásnak a megjelenése végbemegy, kétféle aktus vagy aktussorozat különböztethető meg: egyrészt azok, amelyek lényegiek a kifejezés számára, amennyiben ennek még egyáltalán kifejezésnek, tehát értelemmel megelevenített szóhangzásnak kell lennie. Ezeket az aktusokat jelentéskölcsönző aktusoknak vagy jelentésintencióknak is nevezzük. Másrészt azok az aktusok, amelyek bár a kifejezés mint olyan számára nem lényegiek, ám abból a szempontból logikailag alapvető kapcsolatban állnak azzal, hogy jelentésintencióját többé vagy kevésbé megfelelő módon betöltik (igazolják, megerősítik, illusztrálják) és ezzel épp a tárgyi vonatkozását aktualizálják. Ezeket az aktusokat, melyek a jelentéskölcsönző aktusokkal ismeret- vagy betöltődésegységgé olvadnak össze, jelentésbetöltő aktusoknak nevezzük. A jelentésbetöltődés rövidebb kifejezését csak ott használhatjuk, ahol kizárt az a könnyen elképzelhető lehetőség, hogy összekeverjük ama élmény egészével, melyben a jelentésintenció a korrelatív aktusban betöltődik. A kifejezésnek saját tárgyiságára5 való megvalósult vonatkozásában egyesül az értelemmel megelevenített kifejezés a jelentésbetöltés aktusaival. A szóhangzás először is egy a jelentésintencióval, és ez utóbbi megint csak egyesül (ugyanolyan módon, ahogyan általában az intenciók egyesülnek betöltésükkel) a megfelelő jelentésbetöltéssel. Az általában vett kifejezés terminusával mármost – amennyiben nem a „puszta” kifejezésről van szó – rendszerint az értelemmel megelevenített kifejezést ragadjuk meg. Így tulajdonképpen nem mondhatnánk (bár ez gyakorta megtörténik), hogy a kifejezés kifejezi jelentését (az intenciót). Megfelelőbbnek tűnik a kifejezésnek az a másik megfogalmazása, amely szerint a betöltő aktus mint a teljes kifejezés által kifejezett jelenik meg; ahogyan például egy kijelentésről azt mondjuk, hogy kifejezést ad egy észlelésnek vagy elképzelésnek.

Aligha szükséges rámutatnunk, hogy a jelentéskölcsönző és a jelentésbetöltő aktusok a közlő beszéd esetében egyaránt hozzátartozhatnak a tudomásra hozáshoz. Sőt, az előbbiek alkotják a tudomásra hozás lényegi magvát. A közlő intenció érdekét mindenekelőtt éppen az kell alkossa, hogy a hallgató számára felismerhetővé tegye ezeket az aktusokat; a hallgató csakis azáltal érti meg a beszélőt, hogy jelentéskölcsönző aktusokat tulajdonít neki.

5 Gyakrabban választom a tárgyiság meghatározatlanabb kifejezését, mivel itt mindenütt nem pusztán szűkebb értelemben tárgyakról, hanem tényállásokról, ismertetőjegyekről, önállótlan reális vagy kategoriális formákról s hasonlókról is szó van.


10. § Ezen aktusok fenomenológiai egysége

A fent megkülönböztetett aktusok, egyik oldalon tehát a kifejezés megjelenésének, másikon a jelentésintenciónak, alkalomadtán a jelentésbetöltésnek az aktusai a tudatban nem puszta egymásmellettiséget alkotnak, mintha pusztán egyidejűleg volnának adva. Sokkal inkább egy sajátos, belsőleg összeolvadt egységet alkotnak. Mindenki tudja saját belső tapasztalatából, hogy e két alkotórész nem egyenlő értékű, s ebben a kifejezés, illetve a jelentés révén kifejezett (megnevezett) tárgy közötti viszony két oldalának egyenlőtlen volta tükröződik. Mindkettőt, a szóképzetet és az értelemadó aktust is megéljük; ám a szóképzet megélésekor egyáltalán nem a szó képzetében élünk, hanem kizárólag értelmének, jelentésének létrehozásában. S mikor ezt tesszük, mikor feloldódunk a jelentésintenció végrehajtásában és alkalomadtán betöltésében, akkor egész érdeklődésünk a benne intencionált és általa megnevezett tárgyhoz kötődik. (Közelebbről tekintve e kettő ugyanazt jelenti.) A szó (vagyis inkább a szemléleti szóképzet) funkciója éppen az, hogy előidézze bennünk az értelemkölcsönző aktust, és rámutasson arra, ami „benne” intencionálva, s esetleg a betöltő szemlélet révén adva van, és hogy érdeklődésünket kizárólag ebbe az irányba terelje.

E rámutatás nem írható le például úgy, mint az érdeklődés – egyikről a másikra történő – szabályozott elterelésének puszta objektív ténye. Az a körülmény, hogy A és B párt alkotó képzetobjektumok egy rejtett pszichológiai koordináció révén olyan kapcsolatban állnak egymással, hogy A képzetével együtt B képzete is szabályszerűen felébred bennünk, s hogy ennek során az érdeklődés A-tól elmozdulva B-re siklik át – e körülmény tehát még nem teszi A-t B képzetének kifejezésévé. A kifejezés-lét a jel és megjelölt közötti élményegységben rejlő deskriptív mozzanat.

Ami a fizikai jelként való megjelenés és ennek – a jel megjelenését pecsétjével kifejezéssé avató – jelentésintenciója közötti deskriptív különbséget illeti, ez akkor mutatkozik meg legvilágosabban, ha érdeklődésünket először a magáért való jelre irányítjuk, például a nyomtatott szóra mint olyanra. Ha így cselekszünk, akkor egy külső észleléssel van dolgunk (illetve egy külső, szemléleti képzettel) – ami olyan, mint bármely más észlelés –, s ennek tárgya elveszti szó jellegét. Ha azután e jel újra szóként működik, akkor képzetének jellege teljesen megváltozik. Jóllehet a szó (mint külső individuum) még mindig szemléletileg jelenvaló számunkra, még megjelenik; de már nem rá irányulunk, tulajdonképpeni értelemben immár nem tárgya „pszichikai tevékenységünknek”. Érdeklődésünk, intenciónk, elgondolásunk – ezek bizonyos határok között nyilvánvalóan azonos jelentésű kifejezések – kizárólag az értelemadó aktusban elgondolt gondolt dologra irányul. Tisztán fenomenológiailag azonban ez nem jelent mást, mint hogy a szemléleti képzet, melyben a fizikai szómegjelenés konstituálódik, alapvető fenomenális módosuláson megy keresztül, mikor tárgya egy kifejezés érvényéhez jut. Miközben a tárgy megjelenése vonatkozásában változatlan marad, az élmény intencionális jellege megváltozik. Ezáltal konstituálódik – anélkül, hogy bármilyen betöltő vagy megvilágító szemléletnek föl kellene lépnie – a jelentés aktusa, s ez a szóképzet szemléleti tartalmában lel támaszra, miközben azonban a magára a szóra irányuló szemléleti intenciótól lényegileg különbözik. Ezzel az aktussal azután gyakorta sajátságosan összeolvadnak azok az új aktusok, illetve aktuskomplexumok, amelyeket betöltőnek neveztünk, s amelyek tárgya úgy jelenik meg, mint ami a jelentésben a jelentett, illetve ami a jelentés útján meg van nevezve.

A következő fejezetben egy kiegészítő vizsgálódást kell elvégeznünk, mely arra irányul, hogy vajon a „jelentésintenció”, ami bemutatásunk szerint a kifejezés fenomenológiai jellegzetességét jelenti az üres szóhangzással szemben, az intencionált tárgyak fantáziaképeinek a szóhangzáshoz való puszta hozzákapcsolásában áll-e, illetve szükségképpen ilyen fantáziaműködés alapján konstituálódik-e; vagy a kísérő fantáziaképek inkább a kifejezés nem lényegi állományához, s tulajdonképpen már a betöltés funkciójához tartoznak, akkor is, ha a betöltés csak részleges, közvetett, előzetes jellegű. A fő gondolatmenet egységesebb kifejtésének érdekében tekintsünk el ehelyütt attól, hogy fenomenológiai kérdésekbe mélyebben behatoljunk, ahogyan egyébként is egész vizsgálódásunkban általában csupán annyira kell a fenomenológiaiba behatolnunk, amennyire ez az első lényegi megkülönböztetések rögzítésének szempontjából szükséges.

Már az eddigiekben kínált előzetes leírásokból látható, hogy nem csekély körültekintést igényel, ha a fenomenológiai tényállást helyesen akarjuk leírni. E megfontolások ténylegesen megkerülhetetlennek mutatkoznak, miután világossá tettük a magunk számára, hogy minden tárgy és tárgyi vonatkozás számunkra csakis az elgondolás tőlük lényegileg különböző aktusai által azok, amik, amelyekben számunkra képzetté válnak, melyekben éppenséggel mint megcélzott egységek állnak velünk szemben. A tisztán fenomenológiai szemléletmód számára nem létezik más, mint ilyen intencionális aktusok szövedéke. Ahol nem a fenomenológiai, hanem a naiv-tárgyi érdekeltség uralkodik, ahol az intencionális aktusokban élünk, ahelyett, hogy reflektálnánk rájuk, ott természetesen mindenféle beszéd egyszerű, világos, kertelés nélküli lesz. Esetünkben ekkor egyszerűen kifejezésről és kifejezettről, névről és megnevezettről beszélünk, a figyelem átirányításáról az egyik tárgyról a másikra stb. Ahol azonban a fenomenológiai érdekeltség a mértékadó, ott azzal a nehézséggel küszködünk, hogy fenomenológiai viszonyokat kell leírnunk, melyeket bár számtalanszor megélünk, ám tárgyilag rendszerint nem tudatosulnak, s olyan kifejezések segítségével kell leírnunk őket, melyek az átlagos érdekeltség szférájára, a megjelenő tárgyiságokra vonatkozólag vannak meghatározva.

11. § Az ideális különbségek: legelőször kifejezés és jelentés mint ideális egységek között

 Az értelmes kifejezést eddig konkrét élményként vizsgáltuk. Mostantól azonban ahelyett, hogy összetevőit, a megjelenő kifejezést és az értelemadó, illetve értelmet betöltő élményeket vizsgálnánk, figyelmünket arra kívánjuk irányítani, ami meghatározott módon „bennük” adott: a kifejezésre magára, értelmére s a hozzátartozó tárgyiságra. Az aktusok valós viszonyulásától tehát tárgyaik, illetve tartalmaik ideális viszonyulása felé fordulunk. A szubjektív szemléletmód így háttérbe szorul az objektívval szemben. A kifejezés és jelentés közötti viszony idealitása rögtön megmutatkozik mindkét taggal kapcsolatban abból a tapasztalatból, hogy amikor valamely kifejezés (például a négyzetes maradék) jelentését keressük, kifejezés alatt magától értetődően nem a hic et nunc kiejtett hangképződményt értjük, nem ezt az illékony, soha vissza nem térő zörejt. A kifejezésre gondolunk in specie. A négyzetes maradék kifejezés ugyanaz, bárki is mondja ki. És ugyanez érvényes arra is, amikor a jelentésről beszélünk, amely tehát magától értetődően nem a jelentésadó élményt jelöli.

Bármely példa jól illusztrálhatja az alapvető különbséget, amit itt rögzítenünk kell.

Ha (igaz megnyilatkozás esetén, amit itt mindig feltételezni kívánunk) azt mondom: A háromszög három magasságvonala egy pontban metszi egymást, mindennek alapja természetesen abban rejlik, hogy ezt így ítélem. Aki ezt a kijelentésemet megérti, szintén tisztában van ezzel, vagyis úgy tekint rám, mint aki ezt így ítéli. Akkor tehát ítélésem, amit most tudomásra hoztam, és a kijelentő mondat jelentése lenne az, amit a kijelentés jelent, és ebben az értelemben kifejezésre juttat? Nyilvánvalóan nem. A kijelentés értelmére és jelentésére irányuló kérdést aligha úgy érti meg valaki, hogy arra az elhatározásra jut, visszatér az ítéléshez mint pszichikai élményhez. A kérdésre mindenki inkább azt válaszolja, hogy amit ez a kijelentés állít, az ugyanaz, bárki is mondja ki, s bármilyen körülmények között vagy bármikor is teszi ezt: s ez az ugyanaz éppen az, hogy a háromszög három magasságvonala egy pontban metszi egymást – nem több és nem is kevesebb. Alapjában véve tehát „ugyanazt” a kijelentést ismétli meg az ember, s éppen azért ismétli meg, mert ez az egyetlen és legmegfelelőbb kifejezési forma annak az önazonos dolognak a számára, amit a kifejezés jelentésének hívunk. Ebben az önazonos jelentésben, amit a kijelentés megismétlésével mint identikusat önmagunk számára bármikor képesek vagyunk evidens módon tudatossá tenni, semmi sincs az ítélésből vagy az ítéletet megalkotóból. Úgy gondoltuk, hogy egy tényállás objektív érvénye biztosított minket, s a kijelentéstétel formájában éppen ennek mint olyannak adtunk kifejezést. A tényállás az, ami – függetlenül attól, hogy érvényét állítottuk-e vagy sem – egy érvényességegység önmagában. Ez az érvényesség azonban megjelent számunkra, s objektívnek tüntettük fel, ahogy az számunkra megjelent. Azt mondtuk: ez így van. Persze nem tehettük volna meg mindezt, nem jelenthettük volna ki a dolgot ebben a formában, ha nem így jelent volna meg számunkra; másként fogalmazva, ha nem így ítéltük volna meg. Ez tehát pszichikai tényként benne rejlik a kijelentésben, hozzátartozik a tudomásra hozáshoz. De csakis a tudomásra hozáshoz. Azonban míg a tudomásra hozás lényegét tekintve pszichikai élmény, az, amit a kijelentésben kinyilvánítunk, egyáltalán nem szubjektív. Ítélkező aktusom egy pillanatnyi pszichikai élmény, keletkező és elmúló. Az azonban, amit a kijelentés állít, az a tartalom, hogy a háromszög három magasságvonala egy pontban metszi egymást, nem keletkezik és nem múlik el. Akárhányszor én vagy bárki más ugyanezen kijelentést ugyanilyen módon kiejti, az mindannyiszor megítélés tárgyává lesz. Az ítélkező aktus mindig különböző. Viszont az, amiről ítélkezik, amit a kijelentés állít, az minden esetben ugyanaz. Egy, a szó szigorú értelmében vett önazonos dolog, egy és ugyanazon geometriai igazság.

Így van ez minden kijelentés esetében, legyen bár hamis vagy akár abszurd, amit a kijelentés állít. Ezekben az esetekben is megkülönböztetjük az igaznak tartás és a kinyilvánítás pillanatnyi élményétől annak ideális tartalmát, a kijelentés jelentését mint a sokaságon belüli egységet. Az intenció identikus részeként a reflexió evidens aktusában mindenkor fel is ismerjük azt; nem önkényesen helyezzük bele a kijelentésbe, hanem rálelünk abban. A „lehetőség” vagy az „igazság” hiányában a kijelentés intenciója persze „csak szimbolikusan” valósul meg; a szemléletből és a szemlélet alapján működő kategoriális funkciókból nem képes arra a teljességre szert tenni, amely ismeretértékét biztosítaná. Hiányzik tehát, ahogy mondani szoktuk, az „igazi”, „tulajdonképpeni” jelentés. Ezt az intencionált és a betöltődött jelentés közötti különbséget a későbbiekben részletesebben is vizsgálni fogjuk. Nehéz és átfogó vizsgálódásokat igényel majd egyrészről azoknak a különböző aktusoknak a leírása, amelyekben ezek az összefüggő ideális egységek konstituálódnak, másrészről a megismerés során létrejövő aktuális „fedésbe kerülésük” lényegének feltárása. Annyi azonban bizonyos, hogy minden kijelentés, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e megismerő funkcióval (vagyis hogy intencióját a megfelelő szemléletben vagy az azt létrehozó kategoriális aktusokban beteljesíti-e, vagy egyáltalán képes-e beteljesíteni), vagy sem, van valamilyen intencionális irányulása, s hogy ebben az irányulásban mint egységes specifikus jellemzőben konstituálódik a jelentés.

S éppen ez az ideális egység az, amit szem előtt tartunk, amikor „a” kijelentéstétel jelentéseként „az” ítéletet jelöljük meg – csakhogy az ítélet szó alapvető kétértelműsége szokás szerint rögtön afelé terel minket, hogy ezt az értelmünkkel megragadott ideális egységet összekeverjük a tényleges ítélő aktussal, vagyis azt, amit a kijelentés tudomásunkra hoz, azzal, amit jelent. Amit eddig a teljes kijelentésekkel kapcsolatban elmondtunk, könnyen átvihető a kijelentés valóságos és lehetséges összetevőire is. Ha úgy ítélem, hogy: ha bármely háromszög szögeinek összege nem egyenlő 2r-rel, úgy a párhuza- mossági axióma sem érvényes, akkor a hipotetikus első tagmondat önmagában nem kijelentés; hiszen nem állítottam, hogy egy ilyen egyenlőtlenség fenn- áll. S ugyanakkor az egész mondat is jelent valamit, és az, amit jelent, megint csak különbözik attól, amit közöl. Amit jelent, az nem az én hipotetikus feltételezésem pszichikai aktusa, bár ezt az aktust természetesen végre kellett hajtanom ahhoz, hogy valóban közölni akarjak valamit, ahogy azt tettem; mialatt ez a szubjektív aktus közlésre kerül, valójában inkább valami objektív és ideális fejeződik ki, vagyis a hipotézis fogalmi tartalmával együtt, amely számos lehetséges gondolkodási élményen belül képes ugyanakként az intencionális egységként fellépni, s amely az objektív-ideális szemléletben, ami minden gondolkodásra jellemző, evidens módon mint egy és ugyanaz áll velünk szemben.

S ugyanez érvényes a kijelentés egyéb összetevőire is, azokra is, amelyek nem rendelkeznek a mondat formájával.

12. § Folytatás. A kifejezésre juttatott tárgyiságok

 Ha arról beszélünk, amit egy kifejezés kifejez, akkor az eddigi vizsgálódások alapján több, egymástól alapvetően különböző jelentéssel is rendelkezünk. Egyrészt vonatkozik a tudomásra hozásra általában, és azon belül konkrétan az értelemadó, főként azonban az értelmet betöltő aktusokra (amennyiben azok egyáltalán rendelkezésre állnak). Egy kijelentésben például ítéletünknek adhatunk kifejezést (tudomásra hozzuk azt), de észleléseinknek és egyéb értelmet betöltő, a kijelentés mondandóját szemléltető aktusnak is. A felvetett kérdés másrészről az aktusok „tartalmára” vonatkozik, és mindenekelőtt azokra a jelentésekre, amelyeket oly gyakran kifejezésre juttatottnak szoktunk nevezni.

Kétséges persze, hogy az előző paragrafusok példaelemzései eljutnának-e akár csak az ideiglenes megértésig is a jelentés fogalmával kapcsolatban, ha a mérlegelés során nem lelnénk rá a kifejezettség létmódjának valamilyen új értelmére. A jelentés, tartalom, tényállás és a rokon terminusok annyira telítődve vannak kétértelműségekkel, hogy a kifejezésmódokkal kapcsolatos minden óvatosságunk ellenére mégis félreértéseket okozhatnak. A kifejezettség létmódjának most vázolni szándékozott harmadik értelme a jelentésben elgondolt és annak segítségével kifejezett tárgyiságokra vonatkozik.

A kifejezések mindegyike nem csupán jelent valamit, hanem valamiről is szól; nemcsak jelentéssel bír, hanem vonatkozik is valamilyen tárgyra. Ez a vonatkozás az egy és ugyanazon kifejezés számára különböző körülmények között különböző lehet. Soha nem esik azonban egybe a tárgy a jelentéssel. Természetesen mindkettő csak a számára értelmet adó pszichikai aktus révén tartozik a kifejezéshez; s ha valaki ezeknek a „képzeteknek” a vonatkozásában különbséget tesz „tartalom” és „tárgy” között, ugyanarra gondol, mint amikor a kifejezés kapcsán megkülönböztetjük azt, amit az jelent vagy „közöl” és azt, amiről mond valamit.

Talán világosabb lesz jelentés (tartalom) és tárgy megkülönböztetésének szükségszerű volta, ha példák összehasonlításával is meggyőződünk arról, hogy több kifejezésnek ugyanaz a jelentése, ugyanakkor különböző tárgya, és fordítva, különböző jelentéseik, de ugyanazon tárgyuk is lehet. Emellett persze az a lehetőség is fennáll, hogy mindkét szempontból különbözzenek, illetve mindkét szempontból egybeessenek. Az utolsó lehetőség a tautologikus kifejezések esete, például amikor különböző nyelveken az egymásnak megfelelő szavak hasonló jelentéssel és megnevezéssel rendelkeznek (London, Londres; zwei, deux, duo stb.).

A jelentés és a tárgyi viszonyulás közötti eltérésre a legvilágosabb példával a nevek szolgálnak. A nevek esetében az utóbbi vonatkozásban „megnevezésről” szokás beszélni. Két név jelenthet különböző dolgot, de ugyanazt nevezi meg. Például a jénai győztes – a waterloo-i legyőzött; az egyenlő oldalú háromszög – az egyenlő szögű háromszög. A kifejezésre juttatott jelentés a fogalompárok esetében nyilvánvalóan eltérő, bár mindkettő ugyanarra a tárgyra vonatkozik. Ugyanígy viselkednek azok a nevek, amelyeknek meghatározatlanságuk miatt azonos hatóköre van. Az egyenlő oldalú háromszög és az egyenlő szögű háromszög kifejezések ugyanazzal a tárgyi viszonyulással rendelkeznek, a lehetséges alkalmazásnak ugyanazzal a hatókörével.

Előfordulhat azonban fordítva is, hogy két kifejezésnek ugyanaz a jelentése, de különböző tárgyi viszonyulásuk van. A kifejezésnek, bármilyen összefüggésben is jelenjen meg a beszédben, ugyanaz a jelentése. Amikor azonban egyszer azt mondjuk, hogy Bukephalusz egy ló, másszor pedig, hogy ez az igásló egy ló, akkor az egyik közléstől a másikhoz való átmenet során az értelemadó képzet nyilván átesett valamilyen változáson. „Tartalma”, a kifejezés jelentése nyilvánvalóan ugyanaz maradt, de a tárgyi viszonyulás megváltozott. Ugyanazon jelentés segítségével a kifejezés az egyik alkalommal a Bukephalusz, a másik alkalommal pedig az igásló képzetét idézte fel bennünk. Így történik ez minden univerzális főnév esetében, vagyis azoknál a főneveknél, amelyek valamilyen kiterjedéssel bírnak. Az egy egy mindenkor identikus jelentésű név, de ettől még nem szabad a különböző egyedi előfordulásait egymással identikusnak kezelnünk; mind ugyanazt jelentik, de különböznek tárgyi vonatkozásuk tekintetében.

Más a helyzet azonban a tulajdonnevekkel, szolgáljanak azok bár individuális vagy egyetemes tárgyak jelölésére. Egy olyan szó, mint a Szókratész, csak akkor képes más dolgot megnevezni, ha mást is jelent; más szóval, ha kétértelművé válik. Ahol a szó mindig egy jelentésben áll, ott mindig csak egy tárgyat nevez meg. Éppígy az olyan kifejezések, mint a kettő, a vörös stb. Különbséget teszünk a többjelentésű (többértelmű) és a többértékű (több dologra is kiterjedő, univerzális) főnevek között.

Ugyanez érvényes minden egyéb kifejezésformára, bár ezek esetében a tárgyi viszonyulásról beszélni, sokrétűségük következtében, bizonyos nehézségekkel jár. Ha a kijelentő mondatok S est P formáját nézzük, akkor a kijelentő mondat tárgya a szabálynak megfelelően a szubjektumtárgy lesz, vagyis az, „amiről vagy akiről” kijelentést tettünk. Egy másik értelmezés is lehetséges azonban, amelyik az egészet, a kijelentéshez hozzátartozó tényállást ragadja meg mint a főnévben megnevezett tárgy analogonját, s azt megkülönbözteti a kijelentő mondat jelentésétől. Ha így járunk el, olyan mondatpárokat vehetünk elő példának, mint A nagyobb, mint b és B kisebb, mint a. Mindkét mondat nyilvánvalóan mást közöl velünk. Nemcsak grammatikailag különböznek egymástól, hanem „gondolatilag”, vagyis éppen jelentéstartalmukat tekintve is. Ugyanazt a tényt fejezik ki azonban, ugyanazt a „dolgot” ragadják meg és közlik kétféle predikatív módon. Az alapján tehát, hogy a kijelentés tárgyát az egyik vagy a másik értelemben definiáljuk (s mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága), mindig lehetségesek különböző jelentésű kijelentések, amelyek azonban ugyanarra a „tárgyra” vonatkoznak.

13. § A jelentés és a tárgyi viszonyulás összefüggése

E példák alapján a kifejezés jelentése és azon sajátossága között felállítható megkülönböztetést, hogy megnevező módon hol erre, hol arra a tárgyiságra irányul (s természetesen azt a különbséget is, amely a jelentés és maga a tárgy között áll fenn) bizonyosnak vehetjük. Továbbá az is világos, hogy e minden kifejezés esetén megkülönböztetendő két oldal között szoros összefüggés áll fenn; vagyis hogy egy kifejezés csak azáltal tesz szert tárgyi viszonyulásra, hogy jelent valamit, s hogy ez joggal jelenti azt is, hogy a kifejezés a tárgyat jelentése által jelöli (nevezi) meg, illetve hogy bármiféle tárgy elgondolásának meghatározott módja a jelentésadás aktusában rejlik – s hogy éppen ennek a jelentésteli elgondolásnak a módja s ezzel a jelentés maga az, ami megváltozhat a tárgyi irányulás identikus rögzítése esetén is.

Ennek a viszonyulásnak egy mélyebbre ható fenomenológiai magyarázatát csak a kifejezések és jelentésintenciójuk megismerésben betöltött funkciójának vizsgálata nyújthatná. Ebből kiderülhetne, hogy a két oldalt, amelyet minden kifejezésben el kell különítenünk, nem szabad annyira komolyan vennünk, s hogy a kifejezés lényege sokkal inkább csupán a jelentésben rejlik. Ugyanaz a szemlélet azonban (ahogy később igazolni fogjuk) különböző kifejezések betöltésére is szolgálhat, amennyiben kategoriálisan különbözőképpen is megragadható s szintetikusan más szemléletekkel is összekapcsolódhat. A kifejezések és a jelentésintenciók a gondolkodás és megismerés összefüggésrendszerén belül, ahogy látni fogjuk, nemcsak a szemléletekhez illeszkednek (a külső és belső érzék jelenségeire gondolok itt), hanem különböző intellektuális formákhoz is, amelyek révén a csupán csak észlelt objektumok először válnak értelmes és egymásra vonatkozó objektumokká. S így a kifejezések, ahol a megismerő funkción kívül állnak, ott is mint szimbolikus intenciók a kategoriálisan megformált egységekre mutatnak. Ily módon tartozhatnak különböző jelentések ugyanahhoz a (bár kategoriálisan másként megragadott) szemlélethez, s ezáltal ugyanahhoz a tárgyhoz. Másrészt pedig ahol egy jelentésnek tárgyak egy egész köre is megfelel, ott ennek a jelentésnek a lényegéhez tartozik, hogy meghatározatlan, vagyis lehetséges betöltődések egy egész szféráját is lehetővé teszi.

Ezek az utalások egyelőre elegendőek lesznek; csak annak a félreértésnek az elkerülése végett szükségesek, hogy esetleg azt gondoljuk, az értelemadó aktusokban két szigorúan elkülöníthető oldal lenne, melyek egyike a jelentést, a másik pedig a tárgyi viszonyulás meghatározottságát nyújtaná a kifejezés számára.6

14. § A tartalom mint tárgy, mint betöltő értelem és mint értelem vagy jelentés egyáltalán

A tudomásra hozás, a jelentés és a tárgy fogalmai lényegileg hozzátartoznak minden kifejezéshez. Egy kijelentésben valamit tudomásra hozunk, valami jelentés rejlik benne, valamit megnevezünk vagy, másként fogalmazva, megjelölünk általa. S köznapi nyelvünkön ezek mindegyikét úgy nevezzük, hogy kifejezünk. Ahogy fentebb említettük, a kifejezés számára nem lényeges, hogy egy aktuálisan adott, jelentésintencióját betöltő tárgyiságra vonatkozzon. Ha ezt a fontos körülményt is fontolóra vesszük, figyelmesek lehetünk arra, hogy a tárgyra való megvalósult vonatkozásban még egy második vonatkozás is kifejeződik: egyrészt a tárgy maga, méghozzá mint így és így elgondolt tárgy. Másrészt, és tulajdonképpenibb értelemben, a tárgy ideális korrelátuma a jelentésbetöltődés tárgyat konstituáló aktusán belül, vagyis a betöltő értelem. Ahol ugyanis a jelentésintenció a megfelelő szemlélet alapján betöltődik, más szavakkal ahol a kifejezés az aktuális megnevezésben az adott tárgyra vonatkozik, ott meghatározott aktusokon keresztül a tárgy „adottként” konstituálódik, s számunkra azokban az aktusokban – amennyiben a kifejezés a szemléletben adotthoz valóban illik – ugyanazon a módon adott, ahogy azt a jelentés véli. A jelentésnek és a jelentésbetöltődésnek ebben a fedésbe került egységében a jelentésnek, mint a jelentésadás lényegének, megfelel a jelentésbetöltődés korrelatív lényege, s ez a korrelatív lényeg a betöltő és, ahogy szintén fogalmazhatnánk, a kifejezés által kifejezett értelem. Ily módon szoktunk beszélni például az észleléseinkkel kapcsolatos kijelentéseinknél arról, hogy azok az észlelésnek, de arról is, hogy az észlelés tartalmának adnak kifejezést. Az észleléssel kapcsolatos kijelentéseinken belül, mint minden kijelentésnél, különbséget teszünk tartalom és tárgy között, méghozzá úgy, hogy tartalom alatt épp azt az identikus jelentést értjük, amelyet a hallgató, bár maga nem észleli a tárgyat, ugyanolyan jól meg tud ragadni. Pontosan ugyanezt a megkülönböztetést kell végrehajtanunk a betöltő aktusokban is, vagyis az észlelésekben és kategoriális megformálásaikban, amely aktusok révén számunkra a jelentéssel bíró elgondolt tárgyiság szemléletileg áll előttünk ugyanakként, mint amit ezek az aktusok megcéloznak. Azonban úgy gondolom, a betöltő aktusokon belül újólag különbséget kell tennünk a tartalom, a (kategoriálisan megformált) észlelés jelentésessége, és az észlelt tárgy között. A betöltődés egységében ez a betöltő „tartalom” „fedésbe kerül” az intencionáló „tartalommal”, oly módon, hogy a fedés egységének megélésekor az intencionált és az „adott” tárgy számunkra nem megkettőzve, hanem mint egy áll előttünk.

A jelentésadó aktus intencionális lényegének ideális megragadása az intencionáló jelentést mint eszmét nyújtja számunkra, s éppen így nyújtja a jelentést betöltő aktus korrelatív lényegének ideális megragadása is mint eszmét a betöltő jelentést. Az észlelés esetében ez azt az identikus tartalmat jelenti, amely a lehetséges észlelési aktusok összességéhez tartozik, melyek ugyanazt a tárgyat, és valóságosan mint ugyanazt, az észlelés módján célozzák meg. Ez a tartalom tehát az ideális korrelátuma annak az egyetlen tárgynak, amely egyébként akár képzeletbeli is lehet.

A sokszorosan többértelmű nyelvet, amellyel azzal kapcsolatban rendelkezünk, amit egy kifejezés kifejez vagy amit kifejezett tartalomnak nevezünk, akkor lehetne rendszerezni, ha a tartalom kapcsán különbséget tennénk a szubjektív értelemben7 és az objektív értelemben8 felfogott tartalom között. Az utóbbi vonatkozásban külön kell választanunk: a tartalmat mint intencionáló értelmet vagy mint értelmet, jelentést egyáltalán, a tartalmat mint betöltő értelmet és a tartalmat mint tárgyat.

15. § Jelentés és jelentésnélküliség különbségtevéseinkkel összefüggő kétértelműségei

Az, hogy a jelentés és értelem fogalmait nemcsak a jelentésintenciók tartalmára alkalmazzuk (amely a kifejezéstől mint olyantól elválaszthatatlan), hanem a jelentésbetöltődés tartalmára is, természetesen nagyon kellemetlen kétértelműséget okoz. Mert, ahogy az már a megelőző fejtegetésekből is kiderült, melyeket a betöltődés tényének szenteltünk, azok az egymást ki- egészítő aktusok, amelyekben tehát az intencionáló és a betöltő értelem konstituálódik, semmiképpen sem azonosak egymással. Ami azonban az említett terminusoknak az intencióról a betöltődésre való átvitelét követeli, az éppen a betöltődés egységének sajátossága mint az azonosítás vagy a fedésbe hozás egysége; s ily módon a kétértelműség, amit a módosító jelzővel ártalmatlanná igyekeztünk tenni, aligha elkerülhető. Persze továbbra is törekedni fogunk arra, hogy jelentés alatt azt a jelentést értsük, amely az intencióban rejlő azonosként a kifejezés mint olyan számára alapvető fontosságú. A jelentés továbbá általában az értelemmel azonos jelentésű fogalom számunkra. De ez épp egy olyan fogalom, amelynél nagyon hasznos, ha párhuzamos terminusokkal is rendelkezünk, amelyekkel helyettesíteni tudjuk azt; s kiváltképp az olyan kutatásokban, amelyek előttünk is állnak, ahol éppen a jelentés terminus értelmét kell megtalálnunk. Ha így indulunk neki a vizsgálatnak, akkor azonban egészen más kerül látóterünkbe, az a megrögzött szokásunk, hogy a két szót azonos jelentésben használjuk. Ettől a körülménytől azonban még nem tűnhet mellékesnek, hogy a két szó jelentését megkülönböztessük egymástól, és (ahogy azt például Gottlob Frege javasolta9) az egyiket a jelentés általunk leírt értelmére, a másikat pedig a kifejezett tárgyakra alkalmazzuk. Rögtön hozzátesszük azonban, hogy a két terminus a tudományos nyelvhasználatban sem kevésbé terhelt ugyanazokkal a kétértelműségekkel, mint a hétköznapiban, amelyeket fentebb a kifejezettség létmódja kapcsán már bizonyos megkülönböztetések révén tisztáztunk, de amelyekhez még továbbiak is hozzáfűzhetők. A kifejezés jelentését vagy értelmét a logikai világosságnak nagyon ártalmas módon, s nem ritkán egy és ugyanazon gondolatsoron belül is egyszer tudomásra hozó aktus, másszor ideális értelem, megint másszor kifejezésre juttatott tárgyiság értelmében ragadjuk meg. Mivel a szigorú terminológiai megkülönböztetéseknek híján vagyunk, a fogalmak összemosódnak.

Mindez alapvető fogalmi tisztázatlanságokkal áll összefüggésben. Az univerzális és a többértelmű neveket például újra és újra összekeverik egymással, mivel nem képesek elválasztani az utóbbi többértelműségét az előbbi többértékűségétől, vagyis attól a képességétől, hogy állítmányként egyszerre több tárgyra is vonatkozhat. S ezzel újfent csak összefügg a kollektív és az univerzális nevek közötti különbség mibenléte körül gyakran felbukkanó tisztázatlanság. Minthogy azokban az esetekben, amikor kollektív jelentések töltődnek be, valamilyen sokaság válik a szemlélet tárgyává, más szóval, a betöltődés egyedi szemléletek sokaságára tagolódik szét, s ettől, ha az intenciót és a betöltődést nem különböztetjük meg egymástól, úgy tűnhet, mintha az adott kollektív kifejezésnek több jelentése lenne.

Számunkra azonban most fontosabb, hogy a jelentés és az értelem, illetve a jelentés nélküli és az értelmetlen kifejezések kétértelműségei között teremtsünk világosságot, mert ez nagyon káros következményekkel járhat. Ha elkülönítjük az összekeveredő fogalmakat, akkor a következő sorrend adódik.

1. A kifejezés fogalmához hozzátartozik, hogy jelentéssel rendelkezik. Hiszen éppen ez különbözteti meg az egyéb jelektől, ahogy azt fentebb már kifejtettük. Tehát egy jelentéssel nem rendelkező kifejezés tulajdonképpen egyáltalán nem is kifejezés; legjobb esetben is csak olyan valami, ami valamilyen látszatot vagy igényt ébreszt arra, hogy kifejezés, miközben, közelebbről megnézve, egyáltalán nem az. Ide tartoznak a szónak hallatszó artikulált hangképződmények, mint az abrakadabra, másrészt pedig bizonyos létező kifejezések olyan komplexumai, amelyeknek semmilyen egységes jelentés nem felel meg, miközben egy efféle jelentésre külső megjelenésükből adódóan, látszólag mégis igényt tartanak. Például: A zöld egy vagy.

2. A jelentésben konstituálódik a tárggyal való viszony. Vagyis egy kifejezést értelemmel használni és valamit kifejezve egy tárgyhoz viszonyulni (a tárgyat képzetként előállítani) ugyanazt jelenti. Ez egyáltalán nem azon múlik, hogy a tárgy létezik-e vagy kitalált, sőt esetleg lehetetlen. Ha tehát így értelmezzük a következő mondatot: a kifejezés azáltal, hogy egyáltalán jelentéssel rendelkezik, egy tárgyra vonatkozik, abban a tulajdonképpeni értelemben, hogy a tárgy létét is magában foglalja, akkor ebben az esetben akkor van a kifejezésnek jelentése, ha létezik egy neki megfelelő tárgy, és akkor jelentés nélküli, ha egy ilyen tárgy nem létezik. Valóban gyakran hallhatjuk, hogy úgy beszélnek a jelentésről, hogy a jelentett tárgyat értik alatta; ez olyasfajta szóhasználat, amely nehezen volt következetesen fenntartható, mivel ez szintén a valódi jelentésfogalom összezavarásából ered.

3. Ha a jelentést, ahogy az imént, a tárgyisággal azonosítjuk, akkor egy olyan összetétel, mint az arany hegy, nem rendelkezik jelentéssel. Általában azonban megszoktuk különböztetni a tárgynélküliséget a jelentésnélküliségtől. Az önellentmondást tartalmazó, vagy általában a belátható összeegyeztethetetlenséggel terhelt kifejezéseket azonban, mint a kerek négyszög, szívesen mondjuk egyszerűen értelmetlennek, vagy – ezzel azonos értelemben – elvitatjuk tőle a jelentést. Így például Sigwart10 szerint egy önellentmondó formula, mint a négyszögletű kör, semmilyen fogalmat nem fejez ki, melyet képesek lennénk elgondolni, hanem csak szavakat állít egymás mellé, ami megoldhatatlan feladatot támaszt megértésünk számára. Az az egzisztenciális kijelentés, hogy Nem létezik négyszögletű kör, meggátolja annak lehetőségét, hogy ezekkel a szavakkal egy fogalmat kapcsoljunk össze. Sigwart itt fogalom alatt nyilvánvalóan „egy szó általános jelentését” akarja érteni, vagyis (ha jól értjük a dolgot) éppen azt, amit az alatt mi is értünk. Hasonló módon érvel Erdmann11 az Egy négyszögletű kör könnyelmű példa kapcsán. Következésképpen, ha konzekvensen járunk el, a közvetlenül értelmetlen kifejezésekkel együtt a csak közvetett módon értelmetleneket is értelmetlennek kellene neveznünk, vagyis azt a rengeteg kifejezést is, amelyekről a matematikusok körülményes indirekt bizonyítások útján igazolják, hogy azok a priori nem rendelkeznek tárggyal, s ezenkívül azt is tagadnunk kellene, hogy az olyan fogalmak, mint a szabályos dekaéder stb., egyáltalán fogalmak lennének.

Marty az alábbi ellenvetést támasztja az említett kutatókkal szemben: „Ha az említett szavaknak nem lenne értelmük, hogyan tudnánk egyáltalán megérteni azt a kérdést, hogy vajon létezik-e valami értelem azokkal kapcsolatban, s mindezt tagadni? Még az elutasításhoz magához is valahogy képzetet kell alkotnunk erről az önellentmondó matériáról.”12 „Ha az ilyesfajta abszurditásokat értelmetlennek nevezzük, akkor ez csak azt jelentheti, hogy semmiféle ésszerű értelmük nincs…”13 Ezek az ellenvetések azért találóak, mert az említett szerzők mindegyikének előadásmódja azt sejteti, hogy a valódi, általunk az első pontban leírt jelentésnélküliséget összecseréli egy teljesen másfélével, a betöltő értelem apriori lehetetlen voltával. Egy kifejezés az utóbbi értelemben tehát akkor rendelkezik jelentéssel, ha intenciójának megfelel egy lehetséges betöltődés, vagy, más szavakkal, az egységes szemléletre hozás lehetősége. A lehetőséget nyilvánvalóan ideális lehetőségnek gondoljuk el; nem a kifejezés esetleges aktusára és nem is a betöltődés esetleges aktusára vonatkozik, hanem azok ideális tartalmára: a jelentés mint ideális egység (a kifejezés itt intencionáló jelentésében értendő) és a számára adott vonatkozásban éppen megfelelő betöltő jelentés. Ezt az ideális vonatkozást a betöltődés egységének aktusára alapozott idealizáló absztrakció által ragadhatjuk meg. Ellenkező esetben a jelentésbetöltődés ideális lehetetlenségét ragadjuk meg az intencionált betöltődésen belül az egyedi jelentések „összeegyeztethetetlensége” alapján.

E viszonyok fenomenológiai megvilágítása nehéz és körülményes elemzéseket követel, ahogy azt a soron következő vizsgálódásokban látni fogjuk.

4. Annak a kérdésnek a vizsgálata kapcsán, hogy mit is jelent egy kifejezés jelentése, magától értetődően azokhoz az esetekhez fogunk visszatérni, amelyekben a kifejezés aktuális megismerésfunkcióval bír, vagy, ami ugyanezt jelenti, amelyekben jelentésintenciója szemlélet által betöltődik. Ily módon nyeri el a „fogalmi képzet” (vagyis a jelentésintenció) a maga„tisztaságát és világosságát”, „igaz” és „valóságos” módon végrehajthatónak bizonyul. Az átalakulás, amely a szemléletből indul ki, mintegy beteljesül. Mivel tehát az intenció aktusa a betöltődés egységében fedésbe kerül a betöltő aktussal, s így azzal a legszorosabb módon egybeolvad (ha egyáltalán beszélhetünk itt még valami különbözőségről), ezért könnyen úgy jelenhet meg előttünk, mintha a kifejezés itt tenne szert először jelentésre, mintha azt kizárólag a betöltő aktusból merítené. Azt a képzetet kelti tehát, hogy a betöltő szemléleteket (amelyek kapcsán az azokat megformáló kategoriális aktusokról meg szoktunk feledkezni) tekintjük a jelentéseknek. Nem mindig teljes azonban a betöltődés – ezeket a viszonyokat a későbbiekben alaposabban meg kell még vizsgálnunk. A kifejezéseket gyakran teljesen távol eső vagy csak részlegesen ábrázoló szemléletek kísérik, ha kísérik egyáltalán valamilyenek. Mivel azonban a különböző esetek fenomenológiai különbségeit nem vizsgálták alaposabban, ezért jutottak arra, hogy a kifejezések jelentésességét általában, azokét is, amelyek megfelelő szemléletre nem tarthatnak igényt, az azokat kísérő szemléleti képződményekbe helyezzék át. S természetesen innen ered az a következtetés, hogy az értelmetlen kifejezésektől mindenféle jelentést meg kellene tagadnunk.

A jelentés új fogalma tehát a jelentés és a betöltő szemlélet összekeveréséből születik. Eszerint egy kifejezésnek akkor és csak akkor van jelentése, ha intenciója (a mi kifejezésünkkel: jelentésintenciója) ténylegesen betöltődik, történjen ez akár részlegesen, homályosan, akár nem megfelelő módon; röviden, ha megértését valamilyen „jelentésképzet” (ahogy a dolgot ki szokták fejezni), vagyis valamilyen illusztráló kép hatja át.

Elengedhetetlen, hogy a rendelkezésünkre álló és közkedvelt felfogásmódokat egyszer s mindenkorra megcáfoljuk, ezért a dolog átfogó elemzéseket követel részünkről. A következő fejezetet ennek szenteljük, most azonban a különböző jelentésfogalmak ismertetésével folytatjuk.

16. § Folytatás. Jelentés és konnotáció

5. A jelentésnélküliség fogalmáról folyó vizsgálódásokban a kifejezés meglévő értelmei között egy viszonylag új is feltűnt, melyet J. St. Mill vezetett be a jelentés fogalmának egy ötödik értelmezése révén. Ő ugyanis a nevek jelentésességének lényegét a konnotációba (connotation) helyezte, s ennek következtében a konnotációval nem rendelkező neveket jelentéstelennek definiálta. (Olykor óvatosan s nem éppen egyértelműen „tulajdonképpeni” vagy „szigorú” értelemben jelentéstelennek nevezi őket.) Mint ismeretes, Mill konnotatív neveknek azokat tartja, amelyek megjelölnek egy tárgyat, és magukban foglalnak egy attribútumot; ezzel szemben nem-konnotatívnak azokat, amelyek megjelölnek ugyan egy tárgyat, de anélkül teszik azt (ahogy ezt egyértelműen ki is jelenti), hogy valamely attribútumra mint ahhoz tartozóra utalnának.14 Nem-konnotatívak a tulajdonnevek és az attribútumok nevei (például a fehér). A tulajdonneveket Mill azokhoz a megkülönböztetésre szolgáló krétajelekhez hasonlítja,15 amelyeket az Ezeregyéjszaka meséiben a rabló rótt a házfalra. S ezzel kapcsolatban hozzá is teszi: „Amikor tulajdonnevet adunk valakinek, olyan tevékenységet végzünk, ami sajátos módon analóg azzal, ami a rabló szándéka volt a krétavonással. Csak mi nem a tárgyra magára aggatunk rá egy ismertetőjelet, hanem, úgymond, a tárgy képzetére. A tulajdonnév egy jelentés nélküli jel csupán, amit mi elménkben a tárgy képzetével összekapcsolunk, s aminek a segítségével, akár látjuk szemünk előtt a jelet, akár csak gondolatunkban bukkan fel, arra az egyedi tárgyra tudunk gondolni.”

„Ha (áll a következő bekezdésben) bármilyen dolog tulajdonnevét kiejtjük, ha egy emberre rámutatva azt mondjuk, ez Müller vagy Mayer, vagy egy városra utalunk, ez Köln, akkor a hallgatóval, pusztán ezáltal, nem osztunk meg semmiféle ismeretet az adott tárggyal kapcsolatban, azon kívül, hogy van neve… Más a helyzet azonban, ha a tárgyról konnotatív nevek segítségével beszélünk. Ha azt mondjuk: a város márványból épült, akkor olyan ismeretet nyújtunk a hallgatónak, amely számára teljesen új lehet, s ez az ismeret a márványból épült többtagú konnotatív név jelentéséből ered.” Ezek a főnevek „nem pusztán jelek, többek annál, vagyis jelentések jelei; s a konnotáció az, amiből a jelentés ered”.16

Ha Millnek ezekkel a kijelentéseivel egybevetjük saját elemzéseinket, kiderül, hogy Mill alapvetően fontos különbségeket mos egybe. Mindenekelőtt jelzés és kifejezés különbségét. A rabló krétavonása puszta jelzés (ismertetőjel), a tulajdonnév viszont egy kifejezés.

Mint általában minden kifejezés, a tulajdonnév is jelzés által fejti ki hatását, vagyis a tudomásra hozó funkciójában. Ebben áll a rabló krétavonásával való tényleges analógia. Ha a rabló megpillantja a krétavonást, tudja: ez az a ház, amelyiket ki kell rabolnia. Ha meghalljuk a tulajdonnevet, felébred bennünk a megfelelő képzet, és tudjuk: ez az a képzet, amelyikre a beszélő önmagában tekintettel van, s amelyet bennünk fel akar ébreszteni. De a névnek ezen túl kifejező funkciója is van. A tudomásra hozó funkció csak segédeszköz a jelentésfunkció számára. Nem a képzeten múlik a dolog elsődlegesen; nem arról van szó, hogy érdeklődésünk a képzetre irányul, vagy arra, ami ahhoz bármilyen módon hozzátartozik, hanem a képzetalkotás tárgyára mint elgondoltra, s egyúttal megnevezettre, hogy arra mint olyanra irányítsa rá figyelmünket. Csak ily módon jelenik meg mint tárgy: az állításban mint az, amiről valamit kijelentek, az óhajtó mondatban mint az, amivel kapcsolatban valamit kívánok stb. S csak ennek a teljesítményének köszönhetően lehet képes a tulajdonnév, mint minden más név is, arra, hogy összetett és egységbe rendeződő kijelentéseknek, kijelentő, óhajtó stb. mondatoknak váljon alkotórészévé. A tárgy vonatkozásában azonban a tulajdonnév nem jelzés. Ez minden további magyarázat nélkül is világos lehet, ha arra gondolunk, hogy a jelzés lényegéhez hozzátartozik, hogy egy tényre, egy meglévő dologra utal, de a megnevezett tárgynak mindeközben egyáltalán nem kell léteznie is. Amikor Mill az analógiát felállítva a tulajdonnevet a megnevezett személy képzetével ugyanúgy kapcsolja össze, mint a krétavonást a házzal, ugyanakkor azonban hozzáteszi, hogy ez az összekapcsolás azért történik, hogy amikor ez a jel szemünk elé kerül vagy elménkben felbukkan, az adott egyedi tárgyra tudjunk gondolni – az analógia éppen e kiegészítés révén szét is esik.

Mill joggal hangsúlyozza a különbséget az olyan főnevek között, amelyek a tárgy vonatkozásában „ismerettel” szolgálnak számunkra, és az olyanok között, amelyek ezt nem teszik; de sem ennek, sem a konnotatív és nem-konnotatív főnevek közötti, ezzel ekvivalens megkülönböztetésnek semmi köze nincs a jelentéssel rendelkezés, illetve nem rendelkezés különbségéhez. Egyébként alapjában véve a két említett különbségtétel logikai értelemben nemcsak egyenértékű egymással, hanem azonos is. Egyszerűen az attributív és nem-attributív nevek különbségéről van szó. Hiszen egy dologról „ismeretet” nyújtani és attribútumokat nyújtani róla ez esetben ugyanazt a dolgot jelenti. Kétségkívül fontos különbség, hogy egy név egy dolgot közvetlenül vagy a hozzátartozó attribútumok segítségével nevez-e meg. De ez a kifejezés átfogó nemén belül létező különbség, éppúgy, ahogy az ezzel párhuzamos, rendkívül fontos megkülönböztetés nominális jelentések és logikai „képzetek” között, mely az attributív és nem-attributív jelentéseket különíti el egymástól, szintén egy olyan különbség, amely a jelentés egységes nemén belül helyezkedik el.

Mill bizonyos módon maga is érzi a különbséget, mivel helyenként mégis szükségesnek érzi, hogy a tulajdonnevek jelentésével szemben a konnotatív nevek kapcsán „tulajdonképpeni” és „szigorú” értelemben vett jelentésről beszéljen; itt persze jobb lett volna, ha egy teljesen új (de egyáltalán nem ajánlatos) értelemben beszél a jelentésről. Mindenesetre az a mód, ahogyan a kitűnő logikus a konnotatív és nem-konnotatív nevek értékes különbségtevését bevezeti, alkalmas volt arra, hogy az éppen imént érintett egészen más természetű megkülönböztetéseket összezavarja.

Ügyelnünk kell egyébként arra is, hogy a Mill által bevezetett különbséget aközött, amit egy név jelöl, illetve amit konnotál, nem szabad összekevernünk azzal a vele csupán rokonságban álló különbséggel, ami aközött van, amit egy név megnevez és amit jelent. Ezt a tévedést Mill előadásmódja is nagyban támogatja.

Hogy milyen fontosak ezek a megkülönböztetések, s hogy mennyire kevéssé vehetjük félvállról őket mint „puszta grammatikai” problémákat, azt a következő vizsgálódások meg fogják mutatni; remélhetőleg világossá tudják majd tenni, hogy egyszerű különbségek éles megtétele nélkül, mint amilyeneket az eddigiekben ajánlottunk, a képzet és ítélet fogalmának megbízható kidolgozása logikai értelemben elgondolhatatlan lenne.

6 Lásd ezzel szemben Twardowski feltételezését egy „kétirányban mozgó képzetalkotá- si tevékenységről” a Zur Lehre vom Inhalt und Gegenstand der Vorstellungen (Wien, 1894. 14. o.) című írásában.7 Az A-változatban utána: (fenomenológiai, deskriptív-pszichológiai, empirikus-reális értelemben) – a ford.
8 Az A-változatban utána: (logikai, intencionális, ideális [értelemben]) – a ford.
9 G. Frege, „Jelentés és jelölet”, in Uő. Logika, szemantika, matematika. Válogatott tanulmányok, Budapest, Gondolat, 1980. 156–190. o.
10 Sigwart, Die Impersonalien, 62. o.
11 B. Erdmann, Logik. I1, 233. o.
12 A. Marty, „Über subjektlose Sätze und das Verhältnis der Grammatik zur Logik und Psychologie”, VI. fejezet, Vierteljahresschrift für wissenschaftliche Philosophie, XIX. 80. o.
13 Uo. 81. o. Vö. még az ötödik fejezettel, id. folyóirat, XVIII. 464. o.
14 John Stuart Mill, Logika, I. könyv, 2. fej. 5. §. Saját fordításom – a ford.
15 Uo.
16 Vö. id. mű. „Ha a nevek, amiket a tárgyaknak adunk, mindig ki is fejeznek valamit, vagyis tulajdonképpeni értelemben jelentéssel bírnak, a jelentés nem abban rejlik, amit jelölnek, hanem abban, amit konnotálnak.”


 

Második fejezet. A jelentéskölcsönző aktusok jellemzéséhez

 

17. § Az illusztráló fantáziaképek mint állítólagos jelentések

A jelentés, illetve a jelentésintenció fogalmát azon fenomenológiai jellege szerint tájoltuk be, amely a kifejezés mint olyan számára lényegi, és ezt a tudatban, tehát deskriptíve a puszta szóhangzástól megkülönböztettük. Ez a jelleg eddigi elképzelésünk szerint anélkül lehetséges és gyakran valóságos is, hogy a kifejezés valamely megismerésfunkcióban, egy mégoly laza és távoli viszonyban is állna az érzéki szemlélettel. Most azonban ideje, hogy egy elterjedt, ha nem egyenesen uralkodó felfogással is behatóbban foglalkozzunk, amely, ellentétben a mi felfogásunkkal, az eleven, jelentéses kifejezés egész teljesítményét bizonyos konstans módon hozzárendelt fantáziaképzetek felébresztésében látja.

Egy kifejezést megérteni eszerint nem más, mint a hozzátartozó fantáziaképeket megtalálni. Ahol ezek elmaradnak, ott a kifejezés értelmetlen. Gyakran azt halljuk, hogy magukat ezeket a fantáziaképeket jelölik meg szójelentésekként, mégpedig azzal az igénnyel, hogy számot adjanak arról, amit a szokásos beszéd a kifejezés jelentése alatt ért.

A deskriptív pszichológia visszamaradott állapotának bizonyítéka, hogy ilyen, első pillantásra magátólértetődő tanok lehetségesek, és hogy azon ellenvetések ellenére lehetségesek, amelyeket előítéletmentes kutatók már régen felhoztak velük szemben. Valóban sok esetben kísérik a nyelvi kifejezéseket olyan fantáziaképzetek, amelyek ezek jelentésével közelebbi vagy távolabbi viszonyban állnak; ám ellentmond a legnyilvánvalóbb ténynek, hogy effajta kísérőképzeteket a megértés számára mindenütt megköveteljünk. Ezzel egyszersmind azt is állítjuk, hogy nem ezek megléte képezi a kifejezés jelentésességét (avagy annak a jelentését magát), és hogy a kiesésük ezt a jelentést egyáltalán nem gátolja. Az alkalmanként megtalálható kísérő fantázia összehasonlító szemügyre vétele azt is megmutatja, hogy ezek a változatlan szójelentések esetén is sokféleképp változnak, és hogy azokkal gyakran csak nagyon távoli viszonyban állnak, míg a tulajdonképpeni szemléletivé tétel végrehajtása, amiben a kifejezés jelentésintenciója betöltődik vagy megerősödik, csak bizonyos fáradsággal, sőt gyakran egyáltalán nem sikerül. Olvassunk valamilyen absztrakt tudományterületet taglaló művet, és figyeljük meg azt, amit – a szerző szándékait teljesen megértve – a megértett szavakon túl találunk. A megfigyelés körülményei nyilvánvalóan itt a lehető legkedvezőbbek e felfogás számára. Az a megfigyelést vezető érdek, hogy egy fantáziaképet találjunk, az ilyen képek felbukkanása számára pszichológiailag kedvező, és annál a hajlamunknál fogva, hogy az utólagos reflexióban föllelhetőt minden további nélkül belevetítsük az eredeti állapotba, minden a megfigyelés során újonnan beáramló fantáziaképet igénybe veszünk a kifejezés pszichológiai tartalma számára. Ám a vitatott felfogásnak, amely a jelentésesség lényegét az ilyen kísérő fantáziában látja, még a körülmények ilyen előnyös volta ellenére is legalább az esetek jelzett osztályában el kell tekintenie attól, hogy a látszólagos megerősítést a pszichológiai megfigyelésben keresse. Például olyan jól ismert algebrai jeleket vagy egész formulákat vagy verbális tételeket veszünk, mint amilyen a minden páratlan fokú algebrai egyenletnek legalább egy valós gyöke van, és elindítjuk a szükséges megfigyeléseket. Ha ismertetni akarom, amit legelőször is találok, akkor az utóbbi példa esetén a következő jut eszembe: egy nyitott könyv (Serret Algebrájaként ismerem fel), azután egy algebrai függvény érzéki jele Teubner-féle nyomásban, a gyök szónál pedig az ismert szimbólum: √. Közben a mondatot legalább tucatszor olvastam és teljesen megértettem, anélkül, hogy valaha a legcsekélyebb nyomát találtam volna kísérő fantáziáknak, amelyek valamiképpen a leképzett tárgyisághoz tartoztak volna. Ugyanez történik az olyan kifejezések szemléletivé tételénél, mint kultúra, vallás, tudomány, művészet, differenciálszámítás stb.

Meg kell még említenünk, hogy a mondottak nem pusztán a nagyon absztrakt és komplikált viszonyok által közvetített tárgyiságokra vonatkoznak, hanem individuális tárgyak, vagyis ismert személyek, városok, tájak neveire is. A szemléleti jelenvalóvá tétel képessége ugyanezeknél is fennállhat, az adott pillanatban azonban esetleg mégsem valósul meg.

18. § Folytatás. Érvek és ellenérvek

Ha azt az ellenvetést teszi valaki, hogy a fantázia ilyen esetekben is működik, csak épp gyorsan elillan, vagyis felmerül a belső kép, hogy azonnal ismét eltűnjön, akkor erre azt válaszoljuk, hogy a kifejezés teljes megértése, teljes, eleven értelme a kép tovatűnése után is tovább tart, eszerint tehát nem ebben a képben rejlik.

Ha pedig valaki azt az ellenvetést teszi, hogy a fantáziakép talán észrevétlenné vált vagy már a kezdetektől fogva észrevétlen volt, viszont – akár észrevéve, akár nem – jelen van, és az teszi lehetővé a tartós megértést, akkor ebben az esetben sem lehetnek kétségeink a válasz felől. Ezt fogjuk mondani: azt, hogy egy ilyen feltevés genetikus-pszichológiai alapokon vajon szükséges vagy ajánlatos-e, itt most nem kell kutatnunk. A deskriptív kérdésünk szempontjából ugyanis ez nyilvánvalóan teljesen haszontalan. Elfogadható, hogy a fantáziakép gyakran észrevétlen. Az sem tagadható, hogy a kifejezés megértése ennek ellenére fennállhat, sőt nagyon is világos lehet. Viszont nem teljesen visszás-e azt feltételezni, hogy egy absztrakt élménymozzanat (nevezetesen a fantáziaképzetnek az a mozzanata, ami az értelmet képezi) észrevett, ugyanakkor az egész élmény (a konkrét, teljes fantáziaképzet) észrevétlen? És mi a helyzet, így kellene tovább kérdeznünk, azokban az esetekben, ahol a jelentés abszurditás? Itt az észrevétlenség nem származhat a pszichikus erőkifejtés esetlegességeiből, sokkal inkább arról van szó, hogy a kép egyáltalán nem is létezhet, hisz máskülönben evidenciával szolgálna az illető gondolat lehetőségéről (vagyis a jelentés összhangjáról). Természetesen felmerül az is, hogy bizonyos módon még abszurditásokat is érzékelhetővé teszünk, mint például az önmagukba zárt egyenesek, vagy olyan háromszögek, amelyek szögösszege ≥ 2r. Metageometriai értekezésekben az efféle képzeteknek még a rajzait is megtalálhatjuk. Közben viszont senki sem gondol komolyan arra, hogy az efféle szemléleteket mint az illető fogalom valóságos szemléletivé tételeit, sőt ezen túl mint a szójelentés birtokosait fogadja el. Ahol a jelentés által megcélzott dolog fantáziaképe valóban illik a dolog képéhez, csakis ott állunk közel ahhoz a kísértéshez, hogy a kifejezés értelmét ebben a képben keressük. De vajon a megfelelés-e a szabály, még ha el is tekintünk az abszurd kifejezésektől, amelyeknek mindazonáltal megvan a maguk értelme? Már Descartes utalt az ezerszög példájára, és evvel világossá tette az imaginatio és az intellectio különbségét. Az ezerszög fantáziaképe nem sokkal megfelelőbb, mint a zárt egyenesek, az egymást metsző párhuzamosok képei; mindkét esetben az elgondolt durva és pusztán részleges képi megjelenítését találjuk a teljes exemplifikálás helyett. Azt mondjuk: zárt egyenes, és egy zárt görbét rajzolunk, tehát pusztán a zártságot tesszük érzékelhetővé. Ugyanez történik, amikor elgondoljuk az ezerszöget és közben egy „sok” oldallal rendelkező poligont képzelünk.

Nem kell nagyon gondosan válogatni a geometriai példák között ahhoz, hogy a szemléletivé tétel alkalmatlanságát az egyértelmű jelentések esetén is kimutassuk. Ha pontosan megfigyeljük, akkor beláthatjuk, hogy – ahogy ez egyébként jól ismert – egyetlen geometriai fogalom sem tehető adekvát módon szemléletivé. Elképzelünk vagy meghúzunk egy vonalat, és azt mondjuk, hogy egy egyenesre gondolunk. És ugyanígy minden egyéb ábránál. A kép mindenütt csak fogódzóként szolgál az intellectio számára. Nem valóságos példa a megcélzott idom számára, hanem csupán olyan érzéki jellegű érzéki alakzatokra példa, amelyek a geometriai „idealizáció” számára a természetes kiindulópontot jelentik. A geometriai gondolkodásnak ebben az értelmi folyamatában konstituálódik a geometriai idom eszméje, amely a definíció szilárd jelentésében jut kifejezésre. Ennek az értelmi folyamatnak az aktuális végrehajtása jelenti az előfeltételt az elemi geometriai kifejezések első képzése és ismeretszerű igazolása számára, viszont nem előfeltétele az újraátélő megértésnek és a folyamatos értelmes használatnak. Az ingadozó érzéki képek fenomenológiailag megragadható és leírható módon mint puszta megértési segédeszközök működnek, ám nem ezek maguk a jelentések vagy a jelentések hordozói.

Némelyek talán a szélsőséges nominalizmus vádjával fogják illetni felfogásunkat, mintha azonosítanánk a szót és a gondolatot. Némelyek számára ugyancsak abszurdnak fog tűnni, hogy egy szimbólum, egy szó, egy mondat, egy formula megértéséről beszélünk, miközben a tézisünk szerint semmi más nincs jelen, mint a gondolat szellem nélküli érzéki teste, az érzékelhető vonás a papíron és hasonlók. Az előző fejezet fejtegetéseiben17 azonban messzire távolodtunk attól, hogy a szót és a gondolatot azonosítsuk. Azokban az esetekben, amikor szimbólumokat a kísérő fatáziaképzetek támogatása nélkül értünk meg, semmiképpen sem csak a puszta szimbólum van jelen számunkra; sokkal inkább egyfajta megértés van itt jelen, a kifejezésre vonatkozó, azt átvilágító, annak jelentést és ezzel tárgyi vonatkozást kölcsönző aktusélmény. Saját tapasztalatból is jól ismerjük, mi különbözteti meg a puszta szót mint érzéki komplexumot a jelentéses szótól. Hiszen képesek vagyunk a jelentéstől eltekintve kizárólag a szó érzéki jellegéhez odafordulni. Az is előfordul, hogy először valamilyen érzéki kelti fel érdeklődésünket, és csak utólag tudatosul ennek szó vagy egyéb szimbólum jellege. Egy tárgy érzéki habitusa nem változik, ha egy szimbólum érvényét ölti magára; avagy fordítva, ha az egyébként normálisan szimbólumként működő esetén eltekintünk a jelentésétől. Nem is új pszichikai tartalom kapcsolódik a korábban önállóhoz, mintha egyenjogú tartalmak összegéről vagy összekapcsolásáról lenne szó. Ugyanaz a tartalom változtatta meg a pszichikai habitusát, másként tűnik fel, nem egy puszta érzéki vonás jelenik meg a papíron, hanem a fizikailag megjelenő most jelként érvényes, amelyet megértünk. És amennyiben a jel megértésében élünk, akkor nem olyan képzetet vagy ítéletet alkotunk, amely a jelre mint érzéki tárgyra vonatkozik, hanem valami egészen más típusút, amely a jelzett dologra vonatkozik. Tehát a jelentés az értelemadó aktusjellegben rejlik, ami egészen más attól függően, hogy az érdeklődés az érzéki jelre vagy a jel által (adott esetben mindenféle fantáziaképzet nélkül) leképzett tárgyra vonatkozik.

19. § Megértés szemlélet nélkül

Felfogásunk értelmében tehát teljesen megragadhatóvá válik, hogyan képes egy kifejezés értelmesen és mégis illusztráló szemlélet nélkül működni. Azok, akik a jelentésmozzanatot a szemléletbe helyezik, a tisztán szimbolikus gondolkodás vonatkozásában egy megoldhatatlan rejtély előtt állnak. Számukra a szemlélet nélküli beszéd ugyancsak értelmetlen lenne. Ám egy valóban értelmetlen beszéd egyáltalán nem is lenne beszéd, egy gép puszta zörgéséhez lenne hasonló. Éppenséggel ilyesmi fordul elő betanult versek gondolkodás nélküli felmondásánál, imaformulák esetén stb.; ez azonban nem vonatkozik arra az esetre, amit meg kell világítanunk. A kedvelt összehasonlítást a papagáj locsogásával vagy a libák gágogásával, vagy az ismert idézetet, „ahol hiányoznak a fogalmak, ott is akad időben egy szó”, és hasonló fordulatokat, ahogy a józan megfontolás tanítja, semmi esetre sem kell szigorúan vennünk. Az olyan kifejezéseket, mint ítéletnélküli vagy értelmetlen fecsegés az olyan kifejezések mintájára kell értelmezni, mint érzésnélküli, megfontolásnélküli, lelketlen ember és hasonlók. Az ítéletnélküli fecsegés alatt nyilvánvalóan nem azt értjük, amikor hiányzik az ítélet, hanem azt, amikor az nem saját és értelmes megfontolásból ered. Az abszurditásként (ellentmondóként) értett „értelmetlenség” is az értelemben konstituálódik: az abszurd kifejezés értelméhez tartozik, hogy a tárgyi világgal össze nem vethetőt jelent.

Az ellentétes oldal számára mármost csak az marad hátra, hogy a tudattalan vagy észrevétlen szemlélet szükséghipotézisébe meneküljön. Ám hogy ez mennyire kevéssé segít, azt jól mutatja a fundáló szemléletek teljesítményére vetett pillantás azokban az esetekben, amikor ezek észrevett módon vannak jelen. Az esetek felbecsülhetetlen sokaságában ugyanis a kérdéses szemlélet egyáltalán nem illeszkedik a jelentésintencióhoz. A mi felfogásunk számára azonban itt semmiféle nehézségről nincs szó. Ha a jelentésesség nem a szemléletben rejlik, akkor a szemlélet nélküli beszéd nem válik feltétlenül gondolatnélkülivé. Ha kiesik a szemlélet, akkor a kifejezéshez (az érzéki kifejezéstudatban) még mindig hozzátapad egy ugyanolyan típusú aktus, mint az, amelyik más esetekben a szemléletre vonatkozik és alkalmasint tárgyának megismerését közvetíti. Az aktus tehát, amelyben a jelentésadás végbemegy, az egyik és a másik esetben is jelen van.

20. § A szemlélet nélküli gondolkodás és a jel „helyettesítő funkciója”

Mindenképpen világossá kell tenni, hogy a szemléletivé tevő képiség a nem pusztán laza és hétköznapi, hanem szigorúan tudományos gondolkodás legszélesebb területein is csak korlátozott szerepet játszik vagy egyáltalán semmilyet, és hogy a legpregnánsabb értelemben véve ítélhetünk, következtethetünk, gondolkodhatunk és cáfolhatunk „pusztán szimbolikus” képzetek alapján is. Ennek a tényállásnak egyáltalán nem megfelelő leírása az, amikor a jelek helyettesítő funkciójáról beszélnek, mintha a jelek maguk valamit pótolnának és a gondolati érdeklődés a szimbolikus gondolkodás esetén magukhoz a jelekhez fordulna. Igazából azonban a jelek egyáltalán nem a gondolkodás tárgyai, még helyettesítő módon sem, sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy teljes mértékben a jelentés- és megértéstudatban élünk benne, amely még a kísérő szemlélet hiányában sem marad el. Szem előtt kell tartanunk, hogy a szimbolikus gondolkodás csak az új „intencionális karakter” vagy aktuskarakter kedvéért van, ami létrehozza a jelentéses jel és a „puszta” jel, a szóhangzás mint a puszta érzéki képzetben konstituálódó fizikai tárgy közötti különbséget. Ez az aktuskarakter egy deskriptív vonás a szemléletnélküli, ám mégis megértett jel élményében.

A szimbolikus gondolkodás itt kifejtett értelmezésével szemben talán azt az ellenvetést fogják felhozni, hogy az szemben áll a legbizonyosabb tényállással, ami a szimbolikus-aritmetikai gondolkodás elemzése során előáll és amit én magam is máshol (Az aritmetika filozófiája című művemben) kihangsúlyoztam. Az aritmetikai gondolkodásban ugyanis a puszta jelek tényleg helyettesítik a fogalmakat. A „dolgok elméletét a jelek elméletére redukálni”, hogy Lambert megfogalmazását használjuk, a számítás művészetének a teljesítménye. Az aritmetikai jelek „úgy vannak megválasztva és olyan teljességgel rendelkeznek, hogy a jelek elmélete, kombinációja, átalakítása ahelyett szolgálhat, amit egyébként a fogalmakkal kellene foganatosítani”.18

Ha azonban közelebbről megnézzük, akkor nem a puszta fizikai tárgy értelmében vett jelek azok, amelyeknek az elmélete, kombinációja stb. akár a legcsekélyebb mértékben is a hasznunkra lehetne. Az ilyesmi a fizikai tudományok, illetve a gyakorlat szférájába tartozik, nem pedig az aritmetikáéba. A kérdéses jelek igazi jelentése akkor domborodik ki, ha azt a kedvelt hasonlatot vesszük szemügyre, amelyben a számolási műveleteket a szabályozott játékok, például a sakkjáték műveleteihez hasonlítják. A sakkfigurákat a játékban nem úgy tekintjük, mint ilyen és ilyen módon megformált, megfestett, fából vagy elefántcsontból készült dolgokat. A fenomenális és fizikai jellemzőik teljesen lényegtelenek és önkényesen változtathatók. Sakkfigurává – vagyis a kérdéses játék játékjeleivé (Spielmarken) – sokkal inkább a játékszabályok révén válnak, amelyek rögzített játékjelentéssel látják el a figurákat. Ugyanígy rendelkeznek az aritmetikai jelek is eredeti jelentésük mellett úgymond a játékjelentésükkel, amely a számolási műveletek játékához és ennek ismert számítási szabályaihoz igazodik. Ha az aritmetikai jeleket tisztán az ilyen szabályok értelmében vett játékjeleknek vesszük, akkor a számítási játék feladatainak megoldása számjelekhez, illetve számformulákhoz vezet, amelyeknek az eredeti és tulajdonképpeni aritmetikai fogalmak értelmében vett értelmezése azonnal megjeleníti a kérdéses aritmetikai feladatok megoldását.

Tehát nem jelentésnélküli jelekkel hajtunk végre műveleteket a szimbolikus-aritmetikai gondolkodás és számítás szférájában. Nem a „puszta” jelek, vagyis a fizikai, minden jelentéstől megfosztott jelek azok, amelyek az eredeti, aritmetikai jelentéssel átlelkesített jeleket helyettesítik; sokkal inkább arról van szó, hogy az aritmetikai, jelentéses jeleket ugyanezek, de egy bizonyos műveleti- vagy játékjelentésben vett jelek helyettesítik. A természetes és úgyszólván öntudatlanul kialakuló ekvivokációknak ez a rendszere végtelenül gyümölcsöző; az az összehasonlíthatatlanul nagyobb gondolati munka, amit az eredeti fogalomsorozat megkövetel, megtakarítható az olyan könnyebb, „szimbolikus” műveletek révén, amelyeket a játékfogalmak párhuzamos sorozatában hajtunk végre.

Természetesen egy ilyen eljárás logikai jogosultságát meg kell alapozni és határait megbízhatóan meg kell határozni; itt most csupán arról van szó, hogy leszámoljunk azzal a zűrzavarral, amelybe könnyen juthatnánk a matematika ilyen „tisztán szimbolikus” gondolkodásának félreismerésével. Ha a fent bemutatott értelemben értjük a „puszta jelekről” szóló beszédet, amelyek az aritmetikában mint az aritmetikai fogalmak (illetve az ezekkel az aritmetikai fogalmakkal ellátott jelek) „pótlékai”, akkor az is világos, hogy az utalás az aritmetikai jelek helyettesítő funkciójára egyáltalán nem érinti azt a kérdést, amely itt minket foglalkoztat; nevezetesen azt a kérdést, hogy lehetséges-e vajon kifejezéses gondolkodás kísérő – illusztráló, példaként szolgáló, evidenssé tévő – szemlélet nélkül. A szimbolikus gondolkodás az efféle szemlélet nélküli gondolkodás értelmében, és a szimbolikus gondolkodás a pótlékul szolgáló műveleti fogalmakkal végrehajtott gondolkodás értelmében, ez a kettő két különböző dolog.

21. § Megfontolások annak szükségességéről, hogy a jelentés megvilágításához és a bennük megalapozódó igazságok megismeréséhez a megfelelő szemléletre kell visszamenni

A következő kérdés merül fel: ha a tisztán szimbolikusan működő kifejezés jelentése az aktuskarakterben rejlik, ami megkülönbözteti a szójelek megértő felfogását az értelemnélküli jelek felfogásától, akkor hogyan lehetséges, hogy a jelentéskülönbségek megállapításához, a többértelműségek evidens kiemeléséhez vagy a jelentésintenció ingadozásának korlátozásához a szemlélethez megyünk vissza?

És azt is meg lehetne kérdezni: ha az itt képviselt felfogás a jelentés fogalmáról helyes, akkor miért folyamodunk a megfelelő szemlélethez még akkor is, amikor az olyan megismerésbe akarunk beletekinteni, amely tisztán a fogalmakra alapul, vagyis a fogalmak puszta analízise révén áll elő? Valójában általában a következőről van szó: ahhoz, hogy egy kifejezésnek (egy fogalom tartalmának) az értelmét „világos tudatra” hozzuk, a megfelelő szemléletet kell előállítani; ebben azt ragadjuk meg, amit a kifejezés „tulajdonképpen megcéloz”.

Ugyanakkor a szimbolikusan működő kifejezés is megcéloz valamit, mégpedig ugyanazt, mint a szemléletileg megvilágított kifejezés. Nem lehetséges, hogy a jelentés először a szemlélet által megy végbe, különben azt kellene mondanunk, hogy az, amit a beszéd és az olvasás összehasonlíthatatlanul nagyobb részében átélünk, akusztikai és optikai komplexitások puszta külső észlelése vagy elképzelése. Szükségtelen újra megismételnünk, hogy ez a fenomenológiai adottság tartalmának világosan ellentmond – nevezetesen az, hogy a hang- és írásjelekkel ezt vagy amazt megcélzunk –, és azt sem, hogy ez a vélés a megértő, noha tisztán szimbolikus beszéd vagy hallgatás deskrtiptív karaktere. Az előző kérdésre adott válasz azonban arra az észrevételre ad módot, hogy a puszta szimbolikus jelentésintenciók gyakran nem különülnek el egymástól világosan és gyakran nem teszik lehetővé az azonosítás és a megkülönböztetés könnyedségét és biztonságát, amire még a praktikus haszonnal járó, noha nem evidens ítélet céljából is szükségünk van. Az olyan jelentéskülönbségek felismeréséhez, mint szúnyog és elefánt, nincs szükség különösebb előkészületre. Ám ott, ahol a jelentések képlékenyen átmennek egymásba, és észrevétlen ingadozásaik elmossák a határokat, amelyek betartását az ítélés biztonsága megköveteli, ott a szemléletivé tétel a megvilágítás természetes eszköze. Amikor a kifejezés jelentésintenciói különböző és fogalmilag össze nem függő szemléletekben töltődnek be, akkor az egymástól élesen elkülönülő betöltési irányokkal egyszersmind a jelentésintenciók különbsége is élesen megjelenik.

A második kérdésre vonatkozóan azonban meggondolandó, hogy az ítélés minden evidenciája (minden aktuális megismerés pregnáns értelemben véve) szemléletileg betöltött jelentéseket előfeltételez. Ahol olyan megismerésekről van szó, amelyek „a puszta szójelentés elemzéséből származnak”, ott éppen hogy másról van szó, mint amit a szavak sugallnak. Olyan megismerésekre vonatkozik ez, amelyeknek az evidenciájához a „fogalmi lényeg” puszta megjelenítésére van szükség, amely fogalmi lényegben az általános szójelentés tökéletes módon betöltődésre talál, miközben az olyan tárgyak létére vonatkozó kérdés, amelyek a fogalmaknak megfelelnek, vagyis a fogalmi lényeg alá rendelődnek, teljesen játékon kívül marad. Ezek a fogalmi lényegek azonban semmiképpen sem maguk a szójelentések, ezért aztán az a két kifejezés, hogy „tisztán a fogalomban (vagyis a lényegben) megalapozódni” és „a szójelentések puszta analíziséből származni”, csak kétértelműség révén jelentheti ugyanazt. Inkább arról van szó, hogy ezek a fogalmi lényegek nem mások, mint a betöltő értelem, ami abban az esetben „adott”, amikor a szójelentések (pontosabban a szó jelentésintenciói) a megfelelő, pusztán szemléleti képzetbe és ugyanennek bizonyos gondolati megmunkálásába és formálásába terminálnak. A szóban forgó elemzés tehát nem a puszta jelentésintenciókra vonatkozik, hanem a számukra betöltődést kínáló tárgyiságokra és formákra. Ennek megfelelően nem is a jelentések puszta részeire vagy viszonyaira vonatkozó kijelentésekkel szolgál, hanem olyan belátható szükségszerűségekkel, amelyek a jelentésekben így és így meghatározottként elgondolt tárgyakrra egyáltalán vonatkoznak.

Természetesen ezek a megjegyzések a már több ízben elengedhetetlenként felismert fenomenológiai elemzések szférájára utalnak, amelyek az a priori viszonyokat a jelentés és a megismerés, illetve a jelentés és a megvilágító szemlélet között evidenciához juttatják, és ezzel egyszersmind a jelentésfogalmunkat is teljes világossághoz segítik a betöltő értelemtől való elkülönítés, valamint e betöltés értelmének kutatása révén.

22. § A különböző megértéskarakterek és az „ismertség minősége” 

Felfogásunk a jelentéskölcsönző aktuskarakterek egy bizonyos, noha nem teljesen éles elválasztását még azokban az esetekben is előfeltételezi, ahol ezek a jelentésintenciók nélkülözik a szemléletivé tételt. És valóban nem feltételezhetjük, hogy a „szimbolikus képzetek”, amelyek a megértést, illetve a jelek értelmes alkalmazását uralják, deskriptíve egyenértékűek, vagyis hogy egy különbségnélküli, minden kifejezés számára azonos karakterben rejlenek: mintha csak a puszta szóhangzások, a véletlenszerű érzéki jelentéshordozók hoznák létre a különbséget. A kétértelmű kifejezések példáján könnyen meggyőződhetünk arról, hogy ezeket a hirtelen jelentésváltásokat végre tudjuk hajtani és fel tudjuk ismerni anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is szükségünk lenne a kísérő szemléletivé tételre. Az a deskriptív különbség, ami itt evidens módon napvilágra kerül, nem az érzéki jelet érinti, hiszen az ugyanaz, hanem csakis az aktuskaraktert, azt, ami itt specifikusan megváltozik. És ismét utaljunk azokra az esetekre, amikor a jelentés azonos marad, miközben a szó változik, például amikor pusztán idiomatikus különbségről van szó. Az érzékileg különböző jelek ezekben az esetekben ugyanolyan jelentésűek (sőt, alkalmasint „ugyanarról”, csak épp különböző nyelvekhez tartozó szóról beszélünk), a jelek tehát közvetlenül mint „ugyanaz” hatnak ránk, mielőtt még a reproduktív fantázia olyan képeket szolgáltatna, amelyek a jelentés szemléletivé tételére irányulnak.

Egyszerre válik világossá az ilyen példák kapcsán annak az első pillantásra plauzibilisnek tűnő elgondolásnak a tarthatatlansága, mely szerint a megértéskarakter végső soron nem más mint az, amit Riehl19 az „ismertség karakterének”, Höffding20 pedig kevésbé találóan az „ismertség minőségének” nevezett.21 Még a nem értett szavak is úgy léphetnek fel, mint régóta ismertek: a jól memorizált görög versek sokkal tovább megragadnak az emlékezetben, mint értelmük megértése, úgy tűnnek fel mint jól ismert versek, ugyanakkor már egyáltalán nem értjük őket. A hiányzó megértés gyakran utólag felvillan (esetleg jóval az anyanyelv fordító kifejezésének vagy más jelentéstámasztéknak a fellépése előtt), és akkor az ismertségkarakter mellé nyilvánvalóan újként fellép a megértéskarakter is, amely a tartalmat érzékileg nem változtatja meg, ugyanakkor mégis egy új pszichikai karakterrel látja el. Emlékezhetünk arra, ahogy egy régóta ismert költemény időlegesen gondolatnélküli olvasása vagy felmondása átalakul megértő olvasásba vagy felmondásba. Ugyanígy kínálkoznak még példák az olyan betöltések köréből, amelyek a megértéskarakter sajátosságát evidenssé teszik.

23. § Az appercepció a kifejezésben és az appercepció a szemléleti képzetben

A megértő22 felfogás, amelyben egy jel jelentésfunkciója [Bedeuten] végbemegy, éppen amennyiben minden felfogás bizonyos értelemben megértés vagy értelmezés, a (különböző formákban végbemenő) objektiváló felfogással rokon, melyben egy átélt érzetkomplexitás révén egy tárgy (például egy „külső” dolog) szemléleti képzete (észlelése, elképzelése, leképezése) létrejön. Mindazonáltal a kétféle felfogás fenomenológiai szerkezete jelentősen eltér. Képzeljünk el egy tudatot minden tapasztalat előtt, ekkor a lehetőség tekintetében ez a tudat ugyanazt érzékeli, mint mi. Viszont nem dolgokat és dologi eseményeket lát, nem fákat és házakat észlel, nem a madár röptét vagy a kutya ugatását. Rögvest érezzük, hogy ezt a tényállást a következőképpen kell kifejeznünk: egy ilyen tudat számára az érzetek semmit sem jelentenek, számára az érzetek nem mint jelek érvényesek egy tárgy tulajdonságának a vonatkozásában, összességük pedig nem jel magának a tárgynak a vonatkozásában; ezeket az érzeteket pusztán átéli, hiányzik azonban számára a („tapasztalatból” eredő) objektiváló értelmezés. Itt ugyanolyan joggal beszélünk jelentésről és jelről, mint a kifejezések és a kifejezésekkel rokon jelek esetében.

Ugyanakkor ezt a megfogalmazást az észlelés hasonlatának esetében (amire az egyszerűség kedvéért korlátozzuk magunkat) nem szabad úgy félreérteni, mintha a tudat rápillantana az érzetekre, azokat egy észlelés tárgyaivá, majd pedig egy erre épülő értelmezés tárgyaivá tenné: ahogy ez például az olyan, tulajdonképpen tárgyilag tudatosuló fizikai dolgok esetében végbemegy, amelyek, mint például a szóhangzás, tulajdonképpeni értelemben jelként működnek. Az érzetek nyilvánvalóan csak a pszichológiai reflexióban válnak képzettárggyá, miközben a naiv szemléleti képzetben ugyan a képzetélmény komponenseit (deskriptív tartalmának részeit) jelentik, ám semmiképpen sem ennek a tárgyai. Az észleleti képzet azáltal jön létre, hogy az átélt érzetkomplexumot egy bizonyos aktuskarakter, egy bizonyos felfogás, jelentésadás [Meinen] átlelkesíti; és ha ez megtörténik, akkor egy észlelt tárgy jelenik meg, miközben maga ez az érzetkomplexum ugyanolyan kevéssé jelenik meg, mint az aktus, amelyben az észlelt tárgy mint olyan konstituálódik. A fenomenológiai elemzés azt is megmutatja, hogy az érzet tartalma úgyszólván analogikus építőanyaggal szolgál az érzet révén leképzett tárgy tartalma számára: innen származik az egyfelől érzékelt, másfelől észlelt (illetve leképezett) színekre, kiterjedésekre, intenzitásokra vonatkozó beszéd kettőssége. A kölcsönösen megfelelő azonban semmiképpen sem azonos, hanem csak neme tekintetében rokon, amiről a példák kapcsán könnyen meg is győződhetünk: a golyó egyenletes színét, amit látunk (észlelünk, leképezünk stb.), nem érzékeltük.

A kifejezés értelmében vett jelek esetén egy ugyanilyen „értelmezés” szolgál alapul, ám csak mint első felfogás. Vegyük először szemügyre azokat az egyszerűbb eseteket, amikor a kifejezést megértjük, de azt semmilyen illusztráló szemlélet nem lelkesíti át: ekkor az első felfogás révén még csak a puszta jel mint az itt és most adott fizikai tárgy (pl. szóhangzás) jelenik meg. Ez az első felfogás azonban egy másodikat alapoz meg, ami az átélt érzetanyagon túllép és abban már nem talál analógiás építőanyagot a most megcélzott, teljességgel új tárgyiság számára. Ez utóbbit véljük a jelentésadás [Bedeuten] aktusában, viszont az érzékelés nem ezt jeleníti meg. A jelentésesség, a kifejező jel karaktere előfeltételezi azt a jelet, melynek a jelentéseként megjelenik. Tisztán fenomenológiailag megfogalmazva: a jelentés egy így és így árnyalt aktusjelleg, amely előfeltételezi a szemléleti képzet valamely aktusát mint szükséges alapot. Ez utóbbiban konstituálódik a kifejezés mint fizikai tárgy. Kifejezéssé azonban – teljes és tulajdonképpeni értelemben – csak a fundált aktus révén válik.

Ami a szemlélet nélkül megértett kifejezés legegyszerűbb esetére érvényes, érvényes lesz az összetettebb esetekben is, ahol a kifejezés a megfelelő szemlélettel szövődik össze. Egy és ugyanazon kifejezés, amelyet értelmesen használunk hol az illusztráló szemlélettel együtt, hol anélkül, jelentésességének a forrását nem merítheti különböző aktusokból.

Mindazonáltal nem könnyű a deskriptív tényállást az itt figyelembe nem vett finomabb szintek és elágazások szerint elemezni. Ugyanakkor nehéz a szemléletivé tevő képzetek működését – a jelentésintenció megerősítésében, sőt, evidenssé tételében megmutatkozó teljesítményüket, viszonyukat a megértés- és jelentéskarakterhez, ami már a szemlélet nélküli kifejezésben mint értelemkölcsönző élményben is jelen van – helyesen megragadni. Itt a fenomenológiai elemzések széles mezeje tárul fel, egy olyan mező, melyet nem kerülhet meg a logikus, ha tisztázni akarja a jelentés és a tárgy, az ítélet és az igazság, a homályos elgondolás és az igazoló evidencia közötti viszonyt. Az idevágó elemzésekkel a későbbiekben behatóan kell majd foglalkoznunk.23

17 Vö. például 10. §.
18 Lambert, Neues Organon, II. 1764. 23. §., 24. o. (Lambert itt nem kifejezetten az aritmetikára utal.)
19 A. Riehl, Der philosophische Kritizismus, II. köt., 199. o.
20 H. Höffding, „Über Wiedererkennen, Assoziation und psychische Aktivitat”, in Vierteljahrsschrift für wissenschaftliche Philosophie, XIII. 427. o.
21 Vö. ezzel szemben Volkelt, Erfahrung und Denken, 362. o.
22 A megértés szót nem valamilyen korlátozott értelemben használom, mely a beszélő és hallgató közötti viszonyra utalna. A monologizáló gondolkodó is „megérti” a saját szavait, és egyszerűen ez a megértés az aktuális jelentéstulajdonítás.
23 Vö. a VI. Vizsgálódással.


 

Harmadik fejezet. A szójelentések ingadozása és a jelentésegység idealitása

 

24. § Bevezetés

Az előző fejezetben a jelentésadás aktusával foglalkoztunk. Az első fejezet megállapításaiban azonban már megkülönböztettük a jelentésadástól magát a jelentést, vagyis az ideális egységet a lehetséges aktusok sokféleségével szemben. Ez a megkülönböztetés, csakúgy mint a vele összefüggő egyéb megkülönböztetések: a kifejezett tartalom szubjektív és objektív értelme között, valamint ez utóbbi tekintetben a tartalom mint jelentés és a tartalom mint megnevezés között stb. számtalan esetben kétségbevonhatatlan világossággal áll előttünk. Ugyanígy minden olyan kifejezés esetében, amelyek egy megfelelően ábrázolt tudományos elmélet összefüggésrendjében állnak. Emellett azonban vannak olyan esetek is, ahol másként áll a helyzet. Ezek különleges figyelmet követelnek, mivel a már kiküzdött megkülönböztetéseket újra összezavarhatják. A jelentés tekintetében ingadozó, különösen pedig a lényegileg okkazionális és bizonytalan kifejezések azok, amelyek itt komoly nehézségeket okoznak. Az alább következő fejezet témája ennek a nehézségnek a megoldása lesz: a megoldás útja a világos különbségtétel egyfelől a jelentésadás ingadozó aktusai, másfelől az ideálisan egységes jelentések között, amelyek között az előbbiek ingadoznak.

25. § A tudomásra hozás tartalmai és a megnevezés tartalmai közötti fedő viszonyok

A kifejezések ugyanúgy képesek az önmagát kinyilvánító személy éppen adott pszichikai élményeire vonatkozni, mint ahogy a tárgyakra. Ennek megfelelően válnak szét a kifejezések olyanokra, amelyek a tárgyat, amelyet megneveznek (vagy általában megjelölnek) egyszersmind tudomásra is hozzák, továbbá olyanokra, amelyek esetében a megnevezett tartalom és a tudomásra hozott tartalom elkülönül. A kifejezések első osztálya számára a kérdő, óhajtó, parancsoló mondatok jelentik a példát, a második osztály számára a kijelentő mondatok, amelyek külső dolgokra, már lezajlott saját pszichikai élményekre, matematikai relációkra és hasonlókra vonatkoznak. Ha valaki kimondja az óhaját, kérek egy pohár vizet, akkor ez a hallgató számára jelzés a beszélő óhajára vonatkozóan. Ez az óhaj ugyanakkor a kijelentés tárgya is. A tudomásra hozott és a megnevezett itt tehát részleges fedésbe kerül. Részleges fedést mondok, mivel a tudomásra hozás nyilvánvalóan messzebb terjed. Az az ítélet is hozzá tartozik, ami a kérem stb. szavakban jut kifejezésre. Természetesen ugyanez vonatkozik azokra a kijelentésekre is, amelyek a beszélő elképzeléséről, ítéléséről, vélekedéséről mondanak valamit, vagyis a következő formájú kijelentésekre: azt képzelem, azon a nézeten vagyok, úgy ítélem, úgy vélem stb., hogy… Sőt, első pillantásra még a teljes fedés esete is lehetségesnek tűnik, miként ebben a példában: azok a pszichikai élmények, amelyeket az éppen most kimondott szavakkal hozok tudomásra; noha a példa ilyen értelmezése a közelebbi vizsgálat során már nem bizonyul tarthatónak. Ezzel szemben a tudomásra hozás és a kimondott tényállás teljesen elválik az olyan kijelentésekben, mint például 2 x 2 = 4. Ez a mondat semmiképpen sem ugyanazt mondja, mint ez a másik: úgy ítélem, hogy 2 x 2 = 4. Hiszen még csak nem is ekvivalensek; az egyik lehet igaz, miközben a másik hamis.

Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a tudomásra hozás fogalmának szűkebb (a korábban lehatárolt24) értelmében a fenti példákban megnevezett tárgyak már nem esnének a tudomásra hozott élmény körébe. Aki a saját pillanatnyi pszichikai élményeiről tesz kijelentést, az az ítélettel ezek meglétét is közli. Azáltal, hogy ezt az ítéletet (azzal a tartalommal, hogy ezt vagy amazt kívánja, reméli stb.) tudomásra hozza, a hallgató őt mint kívánót, remélőt stb. fogja appercipiálni. Egy ilyen kijelentés jelentése ebben az ítéletben rejlik, miközben az illető belső élmények ahhoz a tárgyhoz tartoznak, amelyre az ítélet vonatkozik. Ha a szűkebb értelemben vett tudomásra hozáshoz mármost csak azokat a megmutatott élményeket soroljuk, amelyek a kifejezés jelentését hordozzák, akkor a tudomásra hozás tartalma és a megnevezés tartalma itt és mindenhol máshol megmarad az elválasztásban.

26. § A lényegileg okkazionális és az objektív kifejezések

Azok a kifejezések, amelyek a tudomásra hozás pillanatnyi tartalmára megnevező módon vonatkoznak, a kifejezéseknek ahhoz a szélesebb állományához tartoznak, amelyeknek a jelentése esetről esetre változik. Ez azonban olyan sajátságos módon történik, hogy habozni kezdünk, vajon lehetséges-e itt puszta ekvivokációról beszélni. Ezek a szavak: szerencsét kívánok neked, amelyekkel most egy kívánságnak adok kifejezést, számtalan más embernek szolgálhatnak arra a célra, hogy kifejezést adjanak egy „ugyanilyen” tartalmú kívánságnak. Ám nem pusztán a kívánságok különböznek esetről esetre, hanem a kívánságkijelentés jelentései is. Egyszer az A személy áll szemben B személlyel, máskor M személy áll szemben N személlyel. Ha A ugyanazt kívánja B-nek, mint M N-nek, attól még a kívánságmondat értelme, mivel ez a mondat magában foglalja a szembenálló személyek képzetét is, nyilvánvalóan különböző. Ez a fajta többértelműség azonban egészen más, mint mondjuk a mackó szó esetében, amely egyszer az állatot, máskor viszont a ruhatípust vagy a páncélszekrényt jelenti. Ott, ahol ekvivokációról van szó, a többjelentésű kifejezéseknek azon osztályát szoktuk előszeretettel figyelembe venni, amelyet ez az utóbbi példa illusztrál. Ebben az esetben a többjelentésűség nem alkalmas arra, hogy megingassa meggyőződésünket a jelentés idealitásáról és objektivitásáról. Hiszen az is a szabad döntésünkön múlik, hogy egy ilyen kifejezést egyetlen jelentésre korlátozzunk, és bizonyára a különböző jelentések egyikének ideális egységét sem érinti az a véletlenszerű körülmény, hogy ugyanahhoz a megjelöléshez tapadnak. Hogy áll azonban a helyzet a többi kifejezéssel? Állítható-e még, hogy ezekben az esetekben is rögzítetten fennmarad az azonos jelentésegység, amelyet a személyek és élményeik váltakozása ellenében világossá tettünk a magunk számára, ha a jelentések a személyekkel és élményeikkel együtt változnak? Itt nyilvánvalóan nem véletlenszerű, hanem elkerülhetetlen többértelműségről van szó, ami semmilyen művi intézkedéssel vagy konvencionális megállapodással nem távolítható el a nyelvből.

A nagyobb világosság miatt definiáljuk a következő megkülönböztetést az egyik oldalon a lényegileg szubjektív és okkazionális kifejezések, a másik oldalon pedig az objektív kifejezések között. Az egyszerűség kedvéért korlátozzuk magunkat a normálisan működő kifejezésekre.

Objektívnak nevezünk egy kifejezést, ha jelentése pusztán a hangzó megjelenéstartalomhoz kötődik, illetve köthető, és ebből is érthető meg, anélkül, hogy tekintettel kellene lennünk a kifejezést kimondó személyre vagy a tudomásra hozás körülményeire. Egy objektív kifejezés többértelmű lehet, mégpedig különféle módokon: ekkor több jelentéssel áll az imént leírt viszonyban, és ennek során pszichológiai körülményektől (a hallgató véletlenszerű gondolati irányultságától, az éppen folyó társalgás menetétől, illetve az ebben elindított tendenciáktól stb.) függ, hogy e jelentések közül ténylegesen melyiket idézi fel. Még az is lehet, hogy a beszélő személy és helyzetének a tekintetbe vétele is hasznos ebben a viszonyban. Ám az egyáltalán nem conditio sine qua non módján függ ettől a tekintetbe vételtől, hogy a szó egyáltalán ezeknek a jelentéseknek az egyikében megérthető-e vagy sem.

A másik oldalon lényegileg szubjektívnak és okkazionálisnak, avagy röviden lényegileg okkazionálisnak nevezünk minden kifejezést, amelyhez a lehetséges jelentések egy fogalmilag egységes csoportja úgy tartozik hozzá, hogy az adott kifejezés számára lényeges, hogy mindenkori aktuális jelentése az alkalomnak, a beszélő személynek és a személy helyzetének megfelelően orientálódik. Itt csakis a kijelentés tényleges körülményeire vetett pillantásban konstituálódhat egyáltalán a hallgató számára az összefüggő jelentések között egy meghatározott jelentés. Mivel a megértés normális viszonyok között mindig bekövetkezik, ezért ezeknek a körülményeknek a képzetében és magához a kifejezéshez kapcsolódó szabályozott viszonyában kell rejlenie a mindenki számára megragadható és elérhető megbízható támpontnak, amely a hallgatót képes az adott esetben megcélzott jelentés felé terelni.

Az objektív kifejezésekhez tartozik például minden teoretikus, vagyis olyan kifejezés, amelyre az „absztrakt” tudományok alaptételei és tantételei, bizonyításai és teóriái épülnek. Arra, amit például egy matematikai kifejezés jelent, az aktuális beszéd körülményei a legcsekélyebb befolyással sincsenek. Olvassuk és megértjük ezeket, anélkül hogy egyáltalán egy beszélőre gondolnánk. Egész más a helyzet azokkal a kifejezésekkel, amelyek a hétköznapi élet gyakorlati szükségleteit szolgálják, s ugyanígy azokkal a kifejezésekkel, amelyeket a tudományokban a teoretikus eredmények előkészítésében hívunk segítségül. Ez utóbbi tekintetben azokra a kifejezésekre gondolok, amelyekkel a kutató megfontolásaival és törekvéseivel, módszertani intézkedéseivel és előzetes meggyőződéseivel kapcsolatban saját gondolati tevékenységét kíséri vagy mások számára tudomásra hozza.

Tulajdonképpen már minden olyan kifejezés, amely tartalmaz egy személyes névmást, nélkülözi az objektív értelmet. Az én szó esetről esetre egy másik személyt nevez meg és ezt mindig új jelentés révén teszi. A mindenkori jelentése csak az eleven beszédből és az ehhez tartozó szemléleti körülményekből nyerhető ki. Ha a szót anélkül olvassuk, hogy tudnánk, ki írta le, akkor egy – még ha nem is jelentés nélküli, de – legalábbis normális jelentésétől elidegenített szóval van dolgunk. Mindenesetre másként jelenik meg mint egy tetszőleges arabeszk: tudjuk, hogy ez egy szó, mégpedig olyan szó, amellyel a mindenkori beszélő önmagát jelöli meg. Ám az így felidézett fogalmi képzet nem az én szó jelentése. Különben az én szót minden további nélkül helyettesíthetnénk a mindenkori beszélő, aki önmagát jelöli meg kifejezéssel. Ez a helyettesítés azonban nyilvánvalóan nemcsak szokatlan, hanem eltérő jelentésű kifejezésekhez is vezetne. Ha például az én boldog vagyok helyett azt mondanánk, a mindenkor önmagát megjelölő beszélő boldog. Az én szó általános jelentésfunkciója az, hogy a mindenkori beszélőt megjelölje, ám a fogalom, melynek révén ezt a funkciót kifejezzük, nem az a fogalom, amely közvetlenül és magában létrehozná a szó jelentését.

A magányos beszédben az én jelentése lényegileg a saját személyiség közvetlen képzetében valósul meg, és ugyanebben rejlik a szó jelentése a kommunikatív beszédben is. Minden beszélőnek van saját énképzete (és ezzel az énre vonatkozó saját individuális fogalma is), és ezért van az, hogy a szó jelentése minden beszélő esetében más. Ám mivel mindenki, amikor önmagáról beszél, ént mond, ezért a szó rendelkezik az e tényállásra vonatkozó általános jelzés jellegével is. Ennek az utalásnak a révén kerül a hallgató a jelentés megértésének állapotába; a vele szemléletileg szembenálló személyt nem pusztán mint a beszélőt fogja fel, hanem mint beszédének közvetlen tárgyát is. Az én szó önmagában nem rendelkezik avval az erővel, hogy felébressze azt a különös énképzetet, amely a szó jelentését a szóban forgó beszédben meghatározza. Nem úgy működik mint az oroszlán szó, amely képes az oroszlánképzetet önmagáért és önmagában felidézni. Sokkal inkább arról van szó, hogy az én szó esetében egy utaló funkció közvetít, mely a hallgatót felhívja: az, aki veled szemben áll, önmagára gondol.

Mindazonáltal egy kiegészítést kell tennünk. Ha pontosan megfigyeljük, akkor nem szabad a dolgot úgy felfognunk, mintha itt a beszélő személy közvetlen képzete az én szó teljes és egész jelentését önmagában megragadná. Nem tekinthetjük ezt a szót olyan ekvivokumnak sem, amelynek a jelentései a személyek összes lehetséges tulajdonneveivel lennének azonosak. Az önmagátvélés képzete és az ebben rejlő rámutatás a beszélő személy közvetlen individuális képzetére nyilvánvalóan bizonyos módon ugyancsak a szó jelentéséhez tartozik. Tulajdonképpeni formájában – s ezt kell elismernünk – két jelentés épül itt egymásra. Az egyik, az általános funkcióra vonatkozó, oly módon van összekapcsolva a szóval, hogy az aktuális képzetben egy utaló funkció valósulhat meg: ez az általános funkció pedig már- most a maga részéről a másik, egyedi képzetet segíti elő, és – egyúttal a szubszumpció módján – ismerteti ennek a tárgyát mint a hic et nunc véltet. Az első jelentést nevezhetjük utaló jelentésnek, míg a másikat utalt jelentésnek. Ami a személyes névmásokra érvényes, az természetesen ugyanígy érvényes a mutató névmásokra is. Ha valaki azt mondja ez, akkor a hallgatóban nem közvetlenül annak a képzetét ébreszti fel, amit vél, hanem először egy olyan képzetet, illetve meggyőződést, hogy valami olyanra gondol, ami a szemléleti vagy gondolati körében található, s amire a hallgatót rá akarja utalni. A beszéd konkrét körülményei között ez a gondolat elégséges vezérfonallá válik ahhoz, amit a beszélő ténylegesen megcélzott. Az elszigetelten olvasott ez viszont nélkülözi a tulajdonképpeni jelentését, és csak úgy értjük meg, ha ráutaló funkciójának fogalmát (vagyis azt, amit a szó utaló jelentésének neveztünk) felébreszti. A teljes és valóságos jelentés azonban a normális működés minden esetében csak akkor bontakozhat ki, ha annak a dolognak a hozzákapcsolódó képzetére alapul, amelyre a kifejezés tárgyilag vonatkozik.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a mutatószó többféleképpen is oly módon működik, hogy egy objektív kifejezéssel egyenértékűnek tekinthetjük. Egy matematikai összefüggésben elhangzó ez egy olyan fogalmilag rögzített módon így és így meghatározottra utal, amit mint eképp véltet értünk meg, anélkül hogy bármilyen módon tekintettel kellene lennünk az aktuális kinyilvánításra. Például amikor egy matematikai kifejtés egy tétel konkrét meg- nevezése után így folytatódik: ez abból következik, hogy… Itt az ez helyére különösebb jelentésváltozás nélkül be lehetne helyettesíteni a szóban forgó tételt, és ez a kifejtés objektív értelméből magából értetődik. Mindenesetre az átfogó összefüggésre kell figyelemmel lenni, ugyanis nem az intencionált jelentés tartozik a mutatószóhoz önmagában, hanem csakis a ráutalás gondolata. Az utaló jelentés általi közvetítés itt csak a rövidségre és a gondolati intenciók fő vonásainak könnyebb szabályozására szolgál. Ugyanez azonban nyilvánvalóan nem mondható el a szokásos esetekről, ahol a ráutaló ez és a hasonló formák valamiként a beszélővel szembenálló házat, az előtte felreppenő madarat és hasonlókat céloznak meg. Itt fel kell tételezni az (esetről esetre változó) individuális szemléletet, vagyis nem elégséges a visszapillantás az előzőleg kinyilvánított objektív gondolatra.

A lényegileg okkazionális kifejezések szférájába tartoznak még a szubjektumra vonatkozó meghatározások: itt, ott, fent, lent, illetve most, holnap, azután stb. Az itt – hogy még egy utolsó példát végiggondoljunk – a beszélő bizonytalanul meghatározott térbeli környezetét jelöli. Aki ezt a szót használja, az saját személyének és térbeliségének szemléleti képzete és tételezése alapján a saját helyét véli intencionálisan. Ez azonban esetről esetre és személyről személyre változik, miközben mégis mindenki ugyanazt az ittet képes mondani. A szó általános funkciója ismét az, hogy a beszélő személy térbeli környezetét megnevezze, mégpedig úgy, hogy a szó tulajdonképpeni jelentése csak ennek a helynek a mindenkori képzete alapján konstituálódik. Egy részében a jelentés így mindenesetre egy általános fogalmi jelentés, amennyiben az itt mindenütt egy helyet mint olyat nevez meg; ám ehhez az általánoshoz, esetről esetre változó módon, hozzákapcsolódik a közvetlen helyképzet is, amelyre a beszéd adott körülményei között az ittnek ez az utaló fogalmi képzete érthetően rámutat, s ami így ennek alárendelődik.

A lényegileg okkazionális jelleg természetesen minden olyan kifejezésre kiterjed, amely ezeket vagy ezekhez hasonló képzeteket részként tartalmaz, és vonatkozik azokra a különféle beszédfordulatokra, amelyekben a beszélő valamit mint egy őt magát illetőt vagy mint egy önmagára vonatkozó gondolatot normális kifejezésre juttat. Tehát minden kifejezésre az észlelés, meggyőződés, megfontolás, kívánság, remény, félelem, parancs stb. vonatkozásában. S ugyanígy minden határozott névelővel összekötött kifejezés is idetartozik, amelyben a névelő valamilyen individuálisra, csak az osztály-, illetve a tulajdonságfogalom által meghatározottra vonatkozik. Ha például mi németek a császárról beszélünk, akkor természetesen a jelenlegi német császárra gondolunk. Ha este a lámpát kérjük, akkor ki-ki a saját lámpájára gondol.

Megjegyzés. Az ebben a paragrafusban tárgyalt lényegileg okkazionális jelentésű kifejezések nem esnek egybe Paul hasznos felosztásával, amelyben a kifejezéseket uzuális és okkazionális jelentésekre osztotta. E felosztásnak az az alapja, „hogy a jelentés, amellyel egy szó minden alkalmazása során rendelkezik, nem kell hogy egybeessen azzal, ami a szóhoz önmagában az úzus szerint járul”.25 Mindamellett Paul az általunk lényegileg okkazionálisnak nevezett jelentéseket is belevonta a megfontolásaiba. Ugyanis azt mondja:26 „Van néhány [okkazionális alkalmazású] szó, amelyek lényegük szerint úgy vannak meghatározva, hogy valami konkrétat jelöljenek meg, ám a valamilyen konkréthoz való viszony nem önmagukban tapad hozzá e szavakhoz, hanem csakis az individuális alkalmazás révén adódhat. Ide tartoznak a pronomina personalia, possessiva, demonstrativa és az adverbia demonstrativa, valamint az olyan szavak, mint most, ma, tegnap.”27 Úgy tűnik azonban számomra, hogy az okkazionális ebben az értelemben kiesik a definiált ellentétből. A kifejezések ezen osztályának uzuális jelentéséhez tartozik, hogy jelentésmeghatározottságaik az alkalomnak köszönhetőek, vagyis hogy egy bizonyos más értelemben okkazionálisak. A (pauli értelemben) uzuális jelentéskifejezéseket uzuálisan egyértelmű és uzuálisan többértelmű kifejezésekre oszthatnánk; ez utóbbiakat pedig olyan kifejezésekre, amelyek uzuális módon a meghatározott és előre megadható jelentések között ingadoznak (pl. a véletlenszerű kétértelműségek: kakas, vár stb.), és olyanokra, amelyek ezt nem teszik. Ez utóbbiakhoz tartoznak az általunk lényegileg okkazionális jelentésűnek tartott kifejezések, amennyiben mindenkori jelentésük csak az egyes esetre orientálódik, miközben az, ahogy ezt teszik, egy uzuális mód.

27. § Az ingadozó kifejezések más fajtái

A lényegileg okkazionális kifejezések ingadozása még növekszik annak a nem teljességnek köszönhetően, amellyel a beszélő a vélekedését kifejezi. A lényegileg okkazionális és objektív kifejezések megkülönböztetése olyan más megkülönböztetésekkel kereszteződik tehát, amelyek a többértelműség új formáit jelzik. Így például a teljes és nem-teljes (enthümématikus), a normálisan és az abnormálisan működő, az egzakt és a homályos kifejezések közötti megkülönböztetéssel. A hétköznapi beszéd személytelen fordulatai jó példát szolgálnak arra, hogy a látszólag rögzített és objektív kifejezések az enthümématikus rövidítésnek köszönhetően valójában szubjektíve ingadozó kifejezések. Senki sem fogja a vannak sütemények mondatot úgy érteni, mint azt a matematikai mondatot, hogy vannak szabályos testek. Az első esetben nem azt akarjuk mondani, hogy egyáltalán és általában véve vannak sütemények, hanem hogy itt és most – a kávéhoz – vannak sütemények. Az esik az eső nem azt jelenti, hogy általában esik, hanem azt, hogy éppen most, odakint esik. Ami a kifejezésből hiányzik, azt nem pusztán elhallgatjuk, hanem egyáltalán nincs is kifejezetten elgondolva; az azonban bizonyosan hozzátartozik, amit a beszéddel intencionálisan vélünk. A kiegészítések beillesztése révén nyilvánvalóan olyan kifejezések jönnének létre, amelyeket a fent definiált értelemben lényegileg okkazionálisnak kell neveznünk.

Még nagyobb a különbség a beszéd tulajdonképpeni módon kifejezett, vagyis az illető szavak mindenütt egyforma jelentésfunkciói által megkülönböztetett és megragadott tartalmai, valamint a beszéd alkalmi jelentése között, ha a kifejezés olyannyira meg van rövidítve, hogy a véletlenszerű alkalom megértési segédeszközei nélkül alkalmatlan lenne arra, hogy egy zárt gondolatnak kifejezést adjon. Például Előre!, Maga!, Ember!, Ugyan már!, stb. Azok a szemléleti tényállások azonban, amelyekben a beszélő és a hallgató együtt található, kiegészítik és differenciálják a részben hiányos, részben szubjektíve meghatározatlan jelentéseket; tehát érthetővé teszik a szegényes kifejezéseket.

A kifejezések többértelműségére vonatkozó megkülönböztetések között az előbb megneveztük az egzakt és a homályos kifejezések különbségét. A hétköznapi élet legtöbb kifejezése homályos, mint például fa és bokor, állat és növény, és hasonlók, miközben minden olyan kifejezés egzakt, amely a tiszta elméletekben és törvényekben lép fel összetevőként. A homályos kijelentések nem rendelkeznek olyan jelentéstartalommal, ami alkalmazásuk minden esetében azonos lenne; jelentésük a tipikus, ám csak részben világosan és határozottan felfogott példákhoz igazodik, amelyek a különböző esetekben, sőt még egy ugyanazon gondolatmeneten belül is sokféleképp váltakoznak. Ezek a dologilag egységes (vagy legalábbis látszatra egységes) szférából származó példák különféle, ám valamilyen szabály szerint rokon vagy viszonygazdag fogalmakat határoznak meg, amelyek közül, a beszéd körülményeinek és a tapasztalt gondolati kezdeményezéseknek megfelelően, hol az egyik, hol a másik fogalom lép előtérbe; ez azonban többnyire egy olyan azonosítás és megkülönböztetés lehetősége nélkül történik, amelynek biztossága megóvhatna az egymással összefüggő fogalmak észrevétlen összekeverésétől.

Ezeknek a homályos kifejezéseknek az összemosódottságával áll összefüggésben a megjelenő meghatározottságok relatíve egyszerű nemeire és fajaira vonatkozó kifejezések összemosódottsága. Azok a meghatározottságok, amelyekre ezek a kifejezések vonatkoznak, a tér, az idő, a minőség és az intenzitás módján folyamatosan átmennek egymásba. Az észlelés és tapasztalás alapján felbukkanó tipikus jellemzők, például a tér- és időalakzatok, a szín- és hangalakzatok stb. jelentéses kifejezéseket határoznak meg, amelyek e típusok (a magasabb nem-fogalmon belül zajló) folyékony átmenete miatt maguk is folyékonyak lesznek. Alkalmazásuk ugyanakkor bizonyos távolságokon és határokon belül biztos lehet, nevezetesen abban a szférában, ahol a tipikus világosan megjelenik, vagyis ahol evidenciával azonosítható és a távoli meghatározottságoktól evidens módon elkülöníthető (rikító vörös és szénfekete, andante és presto). Ezeknek a szféráknak azonban homályosak a határai, átfolynak az átfogó nem-fogalom korrelatív szféráiba, és olyan átmeneti szférákat feltételeznek, amelyekben az alkalmazás ingadozó és egészen bizonytalan.28

28. § A jelentés ingadozása mint a jelentésadás ingadozása

Megismerkedtünk azoknak a kifejezéseknek a különböző osztályaival, amelyek jelentésük tekintetében változnak, valamint szubjektívek és alkalmiak, mégpedig annyiban, amennyiben a beszéd véletlenszerű körülményei befolyást gyakorolnak a változásra. Ezekkel mindenkor olyan kifejezések állnak szemben, amelyek egy hasonlóan széles értelemben objektívak és rögzítettek, amennyiben jelentésük normális esetben minden ingadozástól mentes. Ha ezt a minden ingadozástól mentességet egészen szigorúan vesszük, akkor ezen az oldalon csak az egzakt kifejezések állnak, a másikon pedig a homályos, illetve a különféle egyéb okokból alkalmilag váltakozó kifejezések.

Most azonban meg kell fontolnunk azt a kérdést, hogy a jelentésingadozás e fontos tényállása vajon alkalmas-e arra, hogy felfogásunkat a jelentéssel mint ideális (és egyúttal tehát mint merev) egységgel kapcsolat ban megingassa, valamint, hogy e felfogás általános érvényűségét lényegesen korlátozza. Kivált azok a sokjelentésű kifejezések, amelyeket fentebb lényegileg szubjektívnak és okkazionálisnak jelöltünk, továbbá ehhez hasonlóan a homályos és egzakt kifejezések közötti különbségek lennének azok, amik ebben a tekintetben kétséget keltően hangozhatnának. Ezek szerint tehát a jelentések egy objektív és egy szubjektív, vagyis egy rögzített és egy alkalmilag változó csoportra esnének szét, és a különbséget – ahogy most feltűnik – úgy kellene megragadnunk, hogy az egyik csoport a rögzített fajfogalom módján ideális egységeket ábrázolna, amelyek érintetlenek maradnak a szubjektív gondolkodás és képzetalkotás folyamától; miközben a másik csoport alámerülne a szubjektív, pszichikai élmények folyamába és átmeneti eseményként hol jelen lenne ebben, hol pedig nem?

Minden bizonnyal úgy kell döntenünk, hogy egy ilyen felfogás tarthatatlan. Az a tartalom, amit a szubjektív, jelentése tekintetében az alkalomhoz igazodó kifejezés egy meghatározott esetben intencionálisan vél, az ugyanabban az értelemben ideálisan egységes jelentés, mint ahogy egy rögzített kifejezés tartalma. Ezt mutatja világosan az a körülmény, hogy – ideálisan szólva – minden szubjektív kifejezés, az abban a pillanatban hozzákapcsolódó jelentésintenció azonos megtartása mellett, egy objektív kifejezéssel helyettesíthető.

Természetesen el kell ismernünk, hogy ez a helyettesíthetőség nem csak a gyakorlati szükségletek alapján, például a körülményessége miatt marad el, hanem azért, mert a legszélesebb körben ténylegesen nem keresztülvihető, sőt mindörökre kivihetetlen marad.

Valójában világos, hogy állításunk, miszerint minden szubjektív kifejezés helyettesíthető egy objektív kifejezéssel, alapvetően az objektív ész korlátlanságát mondja ki. Minden, ami van, „önmagában” megismerhető, és léte egy tartalmilag meghatározott lét, amely ezekben és ezekben a „magánvaló igazságokban” dokumentálódik. Ami van, annak önmagában szilárdan meghatározott tulajdonságai és viszonyai vannak, és ha ez a dologi természet értelmében vett reális lét, akkor szilárdan meghatározott kiterjedése és helyzete van a térben és az időben, valamint szilárdan meghatározott módokkal rendelkezik a megmaradás és a változás tekintetében. Ami azonban önmagában szilárdan meghatározott, az objektívan meghatározható, s ami pedig objektívan meghatározható, az, ideálisan szólva, kifejezhető szilárdan rögzített szójelentésekben. A magánvaló létnek megfelelnek a magánvaló igazságok, ezeknek pedig megfelelnek a rögzített és egyértelmű magánvaló kifejezések. Mindazonáltal ahhoz, hogy ezeket valóban ki tudjuk mondani, nem pusztán a jól megkülönböztethető szójelek megfelelő számára van szükség, hanem mindenekelőtt az egzakt jelentésű kifejezések megfelelő számára – a kifejezés szót itt átfogó értelmében véve. Ez pedig megköveteli azt, hogy mindezeket a kifejezéseket, tehát minden teoretikusan szóba jöhető jelentés számára szolgáló kifejezést, képesek legyünk képezni és a teoretikus kérdések vonatkozásában képesek legyünk a kifejezések jelentéseit evidens módon azonosítani, illetve megkülönböztetni.

Ettől az ideáltól azonban végtelenül messze vagyunk. Gondoljunk csak az időre és a helyre vonatkozó meghatározások hiányosságaira, arra a képtelenségünkre, hogy ezeket másképp határozzuk meg, mint a már előzetesen adott individuális létezések viszonyában, amelyek viszont hozzáférhetetlenek egy egzakt meghatározás számára, vagyis egy olyan meghatározás számára, amit a lényegileg szubjektív jelentésű kifejezések valamely alkalmazása még nem zavart meg. Iktassuk ki a beszédünkből a lényegileg okkazionális szavakat, és próbáljuk meg valamely szubjektív élményünket egyértelmű és objektíve rögzített módon leírni. Nyilvánvalóan minden kísérlet hiábavaló. Mindamellett annyi világos, hogy önmagukban tekintve nem áll fenn lényegi különbség jelentések és jelentések között. A tényleges szójelentések ingadoznak, ugyanazon gondolatmenet folyamatában gyakran váltakoznak is; és természetük szerint igen nagy részben az alkalom is meghatározza őket. Ám ha pontosan megfigyeljük, akkor a jelentés [Bedeutung] ingadozása tulajdonképpen a jelentésadás [Bedeuten] ingadozása. Ez azt jelenti, hogy azok a szubjektív aktusok ingadoznak, amelyek a kifejezéseknek jelentést kölcsönöznek, és ezek az aktusok nem is pusztán individuálisan változnak, hanem még azon specifikus karakterük szerint is, amelyben a jelentésük rejlik. Ám semmiképpen sem maga a jelentés változik, hiszen az ilyen megfogalmazás éppenséggel abszurd lenne, feltéve, hogy megmaradunk annál a felfogásnál, mely szerint a jelentés alatt egy ideális egységet értünk az egyértelmű, objektíve rögzített kifejezéseknél csakúgy, mint a többjelentésű, szubjektíve összezavart kifejezéseknél. Ezt a feltevést pedig nemcsak az a rögzített kifejezésekre orientálódó, normális beszéd követeli meg, ami az egy jelentésre vonatkozik, arra az egy jelentésre, ami identikusan azonos marad, bárki mondja is ki ugyanazt a kifejezést. Ezt a feltevést az elemzéseinket vezérlő cél is megköveteli.

29. § A tiszta logika és az ideális jelentések

Valójában a tiszta logikának – amikor csak fogalmakról, ítéletekről, következtetésekről beszél – kizárólag ezekkel az ideális egységekkel van dolga, amiket jelentéseknek neveztünk; és amennyiben azon fáradozunk, hogy a jelentés ideális lényegét kiolvassuk a pszichológiai és grammatikai viszonyokból; továbbá amennyiben arra törekszünk, hogy megvilágítsuk az ebben a lényegben megalapozott a priori adekvációs viszonyt a jelentés által megcélzott tárgyisággal, akkor már a tiszta logika hatókörében állunk.

Ez már eleve világos, ha egyfelől arra a helyzetre gondolunk, amit a logika a sokféle tudománnyal szemben elfoglal – eszerint a logika az a nomologikus tudomány, ami a tudománynak mint olyannak az ideális lényegére vonatkozik; vagy ami ugyanaz, az általában vett (vagyis teoretikus tartalma és viszonyai szerint vett) tudományos gondolkodás nomologikus tudománya; másrészt pedig ha figyelembe vesszük, hogy egy tudomány teoretikus tartalma nem más, mint a teoretikus kijelentéseknek az ítélő személy és az ítéletalkalom minden esetlegességétől független jelentéstartalma, és hogy itt a kijelentések egyek a teória formájával, valamint hogy az elmélet annak köszönheti objektív érvényességét, hogy egysége mint jelentésegység ideális-törvényszerű módon megfelel a jelentés által megcélzott (és számunkra az evidens megismerésben „adott”) tárgyisággal. Félreismerhetetlen, hogy az, amit ebben az értelemben jelentésnek nevezünk, kizárólag olyan ideális egységeket ölel fel, amelyeket ugyan a sokféle kifejezésben kifejezünk és a sokféle aktusélményben elgondolunk, ám amelyeket mégis jól meg kell különböztetnünk a gondolkodó véletlenszerű kifejezéseitől csakúgy, mint véletlenszerű élményeitől.

Ha minden adott teoretikus egység lényege szerint jelentésegység, és ha a logika az általában vett teoretikus egységek tudománya: akkor egyszersmind az is evidens, hogy a logika az a tudomány, amely a jelentésekre mint olyanokra, ezek lényegi fajtáira és különbségeire, valamint a tisztán ezekben megalapozódó (tehát ideális) törvényekre vonatkozik. Hiszen ezekhez a lényegi különbségekhez tartoznak a tárgyi és a tárgynélküli jelentések, valamint az igaz és a hamis jelentés közötti különbségek, a törvényekhez pedig azok a tiszta „gondolati törvények”, amelyek a jelentések kategoriális formái és a nekik megfelelő tárgyiság, illetve az igazság közötti a priori összhangot fejezik ki.

Ugyanakkor a logikának mint a jelentések tudományának e felfogásával szemben áll a hagyományos logika általános beszéd- és tárgyalásmódja, amely pszichológiai vagy pszichológiailag értelmezendő terminusokkal dolgozik, mint például képzet, ítélet, igenlés, tagadás, előfeltevés, következmény stb., és amely ezáltal valóban arra törekszik, hogy puszta pszichológiai különbségeket állapítson meg, és az ezekre alapozódó pszichológiai törvényszerűségeket kövesse. Ám a Prolegomena kritikai vizsgálódásai után ez a felfogás többé nem téveszthet meg minket. Ez a könyv megmutatja, milyen távol van még a logika azoknak a tárgyaknak a helyes megértésétől, amelyek a legsajátabb kutatási területét képezik, és mennyit kell még az objektív tudományoktól tanulnia, noha éppen magának a logikának az igénye az, hogy az objektív tudományok lényegét teoretikus megértésre hozza.

Ahol a tudományok rendszeres elméleteket fejlesztenek ki, ahol – a szubjektív kutatás és megalapozás puszta lefolyásának közlése helyett – a tudományok a megismert igazság mint objektív egység érett gyümölcsét ábrázolják, ott ítélésekről, leképezésekről és egyéb pszichikai aktusokról nincs és nem is lehet szó. Az objektív kutató természetesen definiálja a kifejezéseit. Azt mondja: az eleven erő, a tömeg, az integrál, a színusz stb. alatt ezt és ezt értjük. Ám ezzel kizárólag a kifejezés objektív jelentésére utal, azokat a „fogalmakat” jelzi, amelyek a szeme előtt lebegnek, és amelyek a terület igazságai között, mint konstituáló mozzanatok játszanak szerepet. Nem a megértés érdekli, hanem a fogalom, amely számára ideális jelentésegységként érvényes, valamint az igazság, ami maga a fogalmakból épül fel.

A kutató azután tételeket állít fel. Természetesen állít és ítélkezik ilyenkor. Ám nem a saját vagy másvalaki ítéléseiről fog beszélni, hanem az illető tényállásokról, és amikor a kritikai megfontolások során a tételekre hivatkozik, akkor az ideális kijelentésjelentéseket érti ezalatt. Nem az ítélést, hanem a tételeket fogja igaznak vagy hamisnak tekinteni; hiszen tételek vannak a premisszákban, és tételek vannak a következményekben. A tételek nem pszichikai aktusokból épülnek fel, vagyis a leképezés és az igaznak tartás aktusaiból, hanem ugyancsak tételekből, illetve végső soron fogalmakból.

A tételek maguk azután a következtetések építőkövei. Itt ismét csak fennáll a különbség egyfelől a következtetés aktusa, másfelől ennek egységes tartalma, vagyis a következtetés, azaz bizonyos összetett kifejezések azonos jelentése között. A szükségszerű következménynek az a viszonya, amely a következtetés formáját alkotja, nem az ítélésélmények empirikus-pszichológiai összefüggése, hanem lehetséges kijelentések jelentéseinek, tételeknek az ideális viszonya. Az, hogy „létezik” vagy „fennáll”, azt jelenti: érvényes. Az érvényesség pedig olyasmi, ami semmiféle lényegi viszonyban nem áll az empirikus ítélővel. Ha a természetkutató az emelőkar törvényéből, a gravitáció törvényéből és hasonlókból egy gép hatásmódjait levezeti, akkor természetesen szubjektív élményeket él át. Ám amiket egységesen elgondol és összekapcsol, azok fogalmak és törvények saját tárgyi vonatkozással. A szubjektív gondolati összekapcsolásnak ekkor megfelel egy objektív (vagyis az evidenciában „adott” tárgyisághoz adekvátan igazodó) jelentésegység, ami pontosan az, ami, akár aktualizálja valaki gondolatban, akár nem.

És ugyanígy van mindenütt. Ha a tudományos kutató nem ragadja meg az alkalmat, hogy a nyelvit és szignitívet az objektív gondolatitól és jelentésszerűtől kifejezetten elkülönítse, attól még nagyon jól tudja, hogy a kifejezés véletlenszerű, és a gondolat, az ideálisan azonos jelentés a lényegi. Azt is tudja, hogy a gondolatok és a gondolati összefüggések, a fogalmak és az igazságok objektív érvényességét nem létrehozza, mintha az ő, vagy az általános emberiség szellemének esetlegességeiről volna szó, hanem belátja, felfedezi ezeket. Tudja, hogy ideális létük nem a „szellemünkben rejlő pszichikai lét” jelentésével bír, hiszen az igazság és az egyáltalában vett idealitás igazi objektivitásával minden valóságos létet, köztük a szubjektív létet is fel kell függeszteni. Ha pedig egy egyedülálló kutató ezekről a dolgokról alkalmanként mégis másképp ítél, akkor ez a szaktudományi összefüggésein kívül történik, egy utólagos reflexióban. Ha azonban Hume-mal együtt úgy gondoljuk, hogy az emberek meggyőződéseit jobban mutatják a cselekedeteik, mint a beszédbeli megnyilvánulásaik, akkor az ilyen kutatóknak azt kellene a szemükre vetnünk, hogy önnönmagukat nem értik. Nem előítélettől mentesen figyelnek arra, amit naiv kutatásuk és megalapozási törekvéseik során gondolatilag vélnek; hagyják magukat félrevezetni annak a logikának a vélt autoritása által, amely pszichologisztikus álokoskodással és szubjektivisztikusan meghamisított terminológiával dolgozik.

Minden tudomány – objektív tartalma szerint – mint teória ebből az egy homogén anyagból konstituálódik, vagyis a jelentéseknek egy ideális komplexitása. Sőt, még többet mondhatunk: a jelentéseknek ez az egész, mégoly sokféle szövedéke, melyet a tudomány teoretikus egységének nevezünk, maga ugyancsak egy minden részlelet átfogó kategória alá tartozik, vagyis maga is a jelentés egy egységét konstituálja.

Ha tehát a jelentés és nem a jelentésadás, a fogalom és a tétel, nem pedig a képzet és az ítélet az, ami a tudományban lényegileg mértékadó, akkor szükségszerűen ez a kutatás általános tárgya abban a tudományban, amely a tudomány lényegéről szól. Tulajdonképpen minden logikai a jelentés és a tárgy korrelatív módon összetartozó kategóriái alá tartozik. Ha tehát többes számban beszélünk logikai kategóriákról, akkor egyrészt csak olyan tiszta fajokról lehet szó, amelyek a jelentés ezen nemén belül a priori különülnek el, másrészt pedig a kategoriálisan felfogott tárgyiság mint olyan korrelatíve idetartozó formáiról. Ezekben a kategóriákban alapozódnak meg azután a logika által kialakítandó törvények. Egyik oldalon azok a törvények, amelyek a jelentésintenció és a jelentésbetöltés ideális viszonyaitól, valamint a jelentések lehetséges megismerésfunkciójától eltekintve arra vonatkoznak, hogy jelentések puszta keverésével miként jönnek létre új (akár „valóságos”, akár „képzeletbeli”) jelentések.29 A másik oldalon pedig a pregnáns értelemben logikai törvények, amelyek a jelentésekre tárgyiságaik vagy tárgytalanságaik, igazságuk vagy hamisságuk, összhangzásuk vagy abszurditásuk tekintetében vonatkoznak, amennyiben ilyesmit a jelentés puszta kategoriális formája meghatároz. Ez utóbbi törvényeknek megfelelnek – az egyenértékű és korrelatív fordulattal – az egyáltalában vett tárgyak törvényei, amennyiben ezeket a tárgyakat pusztán a kategóriák által meghatározottnak gondoljuk el. Minden érvényes kijelentés a létezésről és az igazságról, amelyet bármiféle megismerési anyagtól eltekintve a puszta jelentésformák alapján hozunk, ezen a törvények alá esik.

24 Lásd fentebb, 7. §.
25 H. Paul, Prinzipien der Sprachgeschichte, 68. o.
26 Uo.
27 A konkrétumokra való korlátozás nyilvánvalóan nem lényeges. A mutatónévmások például absztraktumokra is utalhatnak.
28 Lásd B. Erdmann, „Theorie der Typeneinteilungen”, Philos. Monatshefte, XXX.
29 Ezzel kapcsolatban közelebbit a IV. Vizsgálódásban fogunk bemutatni.



Negyedik fejezet. A jelentésélmények fenomenológiai és ideális tartalma

 

30. § A kifejeződő élmény tartalma pszichológiai értelemben és az egységes jelentés értelmében

A jelentés lényegének nem a jelentéskölcsönző élményt, hanem annak „tartalmát” tekintjük, amely a beszélő vagy gondolkodó személy valóságos és lehetséges élményeinek kusza sokaságával szemben identikus intencionális egységet mutat.30 A szóban forgó jelentésélmény „tartalma” ugyanis ebben az ideális értelemben egyáltalán nem az, amit a pszichológia ért tartalom alatt, vagyis az élménynek valamilyen reális része vagy egy összetevője. Ha megértünk egy nevet – függetlenül attól, hogy az egyedi vagy általános, fizikai vagy pszichikai, létező vagy nem létező, lehetséges vagy nem lehetséges – vagy egy megnyilatkozást – függetlenül attól, hogy tartalmát tekintve igaz vagy hamis, egyértelmű vagy ellentmondásos, a beszélő által szemléletileg megítélt vagy csak elképzelt –, akkor az, amit az egyik vagy másik kifejezés jelent (egyszóval az a jelentés, ami a logikai tartalmat alkotja, és amit tisztán logikai összefüggésben éppen mint képzetet vagy fogalmat, ítéletet vagy állítást jelölünk), semmi olyasmi nem lehet, ami reális értelemben a megfelelő megértésaktus részét képezhetné. Persze ennek az élménynek megvannak a maga pszichológiai komponensei, az élmény tartalom, tartalmakból áll – a megszokott pszichológiai értelemben. Ide tartoznak mindenekelőtt az élmény érzéki alkotórészei, a szó megjelenései tisztán vizuális, akusztikus és motorikus tartalmaik szerint, továbbá a tárgyi, a szavakat a térbe és időbe beillesztő értelmező aktusok. A pszichológiai összetevő e tekintetben tudvalevőleg nagyon sokféle lehet, a különböző egyéneknél jelentős eltérést mutat; sőt, még ugyanazon személy esetén is eltér a különböző időpontokban, s még „egy és ugyanazon” szó tekintetében is. Az, hogy miközben magamban gondolkodom, esetleg a gondolkodást kísérő és segítő szóképzetekhez saját hangomon kiejtett szavakat képzelek, hogy ennek során néhol még a saját gyorsírásos vagy normál kézírásom jeleit is megpróbálom megjeleníteni stb. – mindezek csak rám vonatkozó egyéni sajátosságok, s csak a saját képzetalkotási élményem pszichológiai tartalmához tartoznak. Ehhez a pszichológiai értelemben vett tartalomhoz tartoznak továbbá azok a sokrétű és deskriptíve nem mindig könnyen megragadható különbségek is az aktusjelleg tekintetében, amelyek szubjektív vonatkozásban a vélekedést, illetve a megértést létrehozzák. Amikor a Bismarck nevet hallom, a szón egységes jelentésében való megértése szempontjából teljesen lényegtelen, hogy én magam ezt a nagy embert széles karimájú kalapban és kabátban vagy esetleg lovassági egyenruhában, hogy ilyen vagy olyan képi megjelenítés révén állítom elő képzeletemben. Hiszen az a körülmény, hogy szemléltető vagy a jelentéstudatot csak közvetetten átható fantáziaképek jelen vannak-e vagy sem, itt önmagában teljesen lényegtelen.

Egy közkedvelt felfogással vitába szállva31 igazoltuk, hogy a kifejezésre juttatás lényege a jelentésintencióban rejlik, és nem azokban a többé vagy kevésbé teljesnek mondható, vele közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban álló szemléleti képekben, amelyek hozzá kapcsolódhatnak. Viszont mihelyt e képek mégis jelen vannak, a jelentésintencióval bensőleg vannak összeolvadva; s így válik érthetővé, hogy a szerepét megfelelően betöltő kifejezés egységes élménye egyes előfordulásait tekintve a jelentés oldalán is döntő pszichológiai különbségeket mutat, mialatt jelentése mégis mindig ugyanaz marad. Azt is megmutattuk,32 hogy a jelentés ezen önmagaságának a kapcsolódó aktusokban valóban megfelel valami meghatározott; hogy tehát amit jelentésintenciónak hívunk, az nem valami elkülöníthetetlen, csak a betöltő szemlélet összefüggésében, vagyis külsőleg elkülönítendő jellemző. Különböző jelentésekhez, illetve jelentéskülönbségekkel előforduló kifejezésekhez és tartalmukban eltérő jellegű jelentésintenciókhoz is hozzátartozik; ugyanakkor azonban minden azonos jelentésben értett kifejezés ugyanazzal a jelentésintencióval, ugyanolyan meghatározottságú pszichikai jelleggel van ellátva. S ezáltal válnak a pszichológiai formájuk tekintetében oly élesen különböző kifejezésélmények ugyanazon jelentés élményeivé. Persze a jelentés ingadozásai nyilvánvaló módon bizonyos megszorításokat követelnek, ami azonban a dolog lényegén semmit sem változtat.

31. § A jelentés aktusjellege és az ideálisan-egy jelentés

Azzal azonban, hogy a pszichológiailag változóval szemben erre a pszichológiailag közösre utaltunk, még nem mutattunk rá arra a különbségre, amelyre a kifejezés, illetve a kifejező aktusok kapcsán rá kívánunk mutatni, jelesül a különbségre azok pszichológiai és logikai tartalma között. Hiszen a pszichológiai tartalomhoz nemcsak az esetről esetre ugyanaz, hanem az állandóan változó is hozzátartozik. S másrészt tételünk egyáltalán nem az, hogy maga az aktus mindig változatlan jellege már ugyanaz is lenne, mint a jelentés. Amit például az a kijelentő mondat jelent, hogy a pí egy transzcendens szám, amit mi olvasva ezen értünk vagy beszéd közben ezzel elgondolunk, gondolkodási élményünknek nem valamilyen individuális, csak éppen valahogy mindig visszatérő vonása. Ez a vonás minden esetben individuálisan különböző, a kijelentő mondat értelme azonban mindig ugyanaz kell legyen. Ha mi magunk vagy bármely személy ugyanezt a mondatot ugyanazzal az intencióval megismétli, akkor mindegyikünk a maga fenoménjaival, szavaival és megértési mozzanataival rendelkezik. Viszont szemben az individuális élmények e határtalan sokaságával, az, ami azokban kifejezésre jut, mindig azonos, a szó szigorú értelmében ugyanaz. A személyek és aktusok számával a mondat jelentése nem sokszorozódik meg, a jelentés az ítélet ideális értelmében egyetlen.

Nem a túlbonyolított különbségtevések iránti személyes vonzódásunknak köszönhető, hogy ragaszkodunk a jelentés szigorú identitásához, s azt elkülönítjük a jelentés konkrét előfordulásainak minden változó pszichikai jellemzőjétől, hanem annak a határozott elméleti meggyőződésnek, hogy csak ily módon felelhetünk meg annak, amiről a logikai megértésben eredendően szó van. S nem is csak egy puszta hipotézisről van itt szó, melyet magyarázati hatásfokának kellene igazolnia; e belátást közvetlenül megragadható igazságként kezeljük, s ebben minden megismeréssel kapcsolatos kérdés végső autoritására, az evidenciára támaszkodunk. Belátom, hogy a létrehozás és megítélés ismételt aktusaiban identikus módon ugyanazt a fogalmat, illetve ugyanazt az állítást gondolom el, illetve vagyok képes elgondolni; belátom, hogy ahol például a pí egy transzcendens szám állításáról vagy igazságáról van szó, semmi esetre sem valamely személy individuális élményét vagy élménymomentumát tartom szemem előtt. Belátom, hogy e reflexív beszédnek valójában az a tárgya, ami az egyszerű beszédben a jelentést alkotja. S végül belátom, hogy amit a szóban forgó állításban elgondolok, vagy (ha azt épp hallom) annak jelentéseként megragadok, azonos azzal, ami, függetlenül attól, hogy én elgondolom-e vagy létezem-e, hogy egyáltalán gondolkodó emberek és elgondoló aktusok vannak-e vagy sem. Ugyanez érvényes mindenfajta jelentésre, a szubjektum- és predikátumjelentésre, a dolgokat viszonyba állító vagy összekapcsoló jelentésekre stb. S érvényes mindenekelőtt azokra az ideális meghatározottságokra, amelyek eredendően csak a jelentéseket illetik meg. Ide tartoznak, hogy csak néhány különösen fontosra emlékeztessünk, az igaz és hamis, lehetséges és lehetetlen, általános és egyedi, meghatározott és meghatározatlan stb. predikátumok.

Ez az igazán valódi identitás, amely mellett itt kiállunk, nem más, mint a faj identitása. Ily módon, de csak ezen a módon képes a jelentés mint ideális egység magába foglalni az individuális egyediségek szétszórt sokaságát (szümballein eisz hen). A sokrétű egyediségeket az ideálisan-egy jelentéshez képest nyilvánvalóan a jelentésadás megfelelő aktusmozzanatai, a jelentésintenciók alkotják. A jelentés tehát úgy viszonyul a mindenkori jelentésaktusokhoz (a logikai képzet a képzetaktusokhoz, a logikai ítélet az ítéletaktusokhoz, a logikai következmény a következtetési aktusokhoz), ahogy körülbelül a vörös in specie az itt fekvő papírcsíkokhoz, melyek mindegyike ugyanazzal a vörös színnel „rendelkezik”. Minden egyes papírcsík eltérő konstituáló mozzanatai mellett (kiterjedés, forma stb.) rendelkezik saját egyedi vörösségével, vagyis ezen színfajta egyedi esetével, ugyanakkor azonban maga a faj sem ebben a papírcsíkban, sem bárhol másutt a világon reális módon nem létezik; mi több, „a mi gondolatainkban” sem, amennyiben azok a valóságos lét területéhez, az időbeliség szférájához tartoznak.

A jelentések, úgy is fogalmazhatnánk, a fogalmak egy osztályát alkotják az „általános tárgyiságok” értelmében. S ily módon nem olyan tárgyak, amik, ha nem is valahol a „világban”, de legalább egy toposz uránioszban vagy egy isteni szellemben léteznek; mert az ilyesfajta metafizikai hiposztazálás teljesen értelmetlen lenne. Aki hozzászokott ahhoz, hogy lét alatt kizárólag „reális” létet, tárgyak alatt reális tárgyakat értsen, annak ha általános tárgyakról és azok létéről beszélünk, a dolgok fenekestül való felforgatásának fog tűnni; viszont az semmi visszataszítót nem fog találni benne, aki mindezt kezdetben egyszerűen csak bizonyos ítéletek érvényességére való utalásnak veszi, olyanokéra, amelyekben számokról, állításokról, geometriai alakzatokról és hasonlókról alkotunk ítéletet, s azután elgondolkodik azon, hogy a dolgot mint az érvényességi ítélet korrelátumát, amiről ítéletet alkotunk, nem kell-e vajon itt is, mint mindenhol máshol, evidens módon a „valóban létező tárgy” címkéjével ellátnunk. Logikai értelemben véve hét szabályos geometriai test valójában hét tárgy, éppúgy, ahogy a hét bölcs is; az erőparalelogramma tétele éppúgy egy tárgy, mint Párizs városa.33

32. § A jelentések idealitása nem normatív értelemben vett idealitás

A jelentések idealitása egy különös esete az általában vett fajlagos idealitásnak. Ily módon semmiképp sem a normatív idealitás értelmével bír, mintha valamilyen tökéletesség értelmében vett idealitásáról, egy ideális határértékről lenne szó, mely szembeállítható az azt többé vagy kevésbé megközelítő realizációk egyedi eseteivel. Nyilvánvaló, hogy a „logikai fogalom”, vagyis a normatív logika értelmében vett terminus, jelentésére nézve valamilyen ideál. Hiszen a megismerés tudományának követelménye úgy hangzik: „A szavakat abszolút identikus jelentésben használd; zárj ki minden homályos jelentést. Különítsd el a jelentéseket egymástól s közölt gondolataid esetében gondoskodj érzékileg élesen elkülönített jelekkel különbségeik fenn- tartásáról.” Ez az előírás azonban csak arra vonatkozik, amire egy előírás egyedül vonatkozni képes, a jelentéssel bíró terminusok előállítására, a gondolatok szubjektív kiválasztására és kifejezésére való odafigyelésre. A jelentések viszont „önmagukban”, függetlenül attól, hogy a jelentésadás mennyire ingadozik, (az eddig elmondottak értelmében) fajlagos egységek; maguk nem valamiféle ideálok. A szokásos, normatív értelemben vett idealitás ugyanis nem zárja ki a realitást. Az ideál egy konkrét őskép, amely ráadásul valóságos dologként létezik és szemünk előtt állhat: mint amikor a művésztanonc a nagy mester műveit ideálként állítja önmaga elé, mint amit saját alkotó tevékenységében újraél, és ami felé törekszik. S ahol az ideál soha nem valósítható meg, legalábbis a képzetintencióban ott is individuummá válik. A fajlagos idealitás viszont éles ellentétben áll a realitással és individualitással; nem valamely törekvés lehetséges célja, idealitása a „sokaságban lévő egység idealitása”; maga a faj soha, esetleg csak az alá eső egyesek jelenthetnek valamifajta gyakorlati ideált.

33. § A „jelentés” és a „fogalom” fogalmai a faj értelmében véve nem fedik egymást

A jelentések, mint kifejtettük, az „általános tárgyak” vagy fajok egy osztályát alkotják. Ha beszélni kívánunk róluk, akkor minden egyes faj feltételez ugyan egyfajta jelentést, amelyben előállításra kerül, s ez a jelentés maga megintcsak egy faj, viszont az a jelentés, amelyben a fajt elgondoljuk, és annak tárgya, a faj maga mégsem egy és ugyanazon dolog. Ahogy például az egyediségek területén különbséget teszünk maga Bismarck és a róla alkotott képzet, vagyis körülbelül a Bismarck – a nagy német államférfi között, úgy a fajlagos dolgok területén is megkülönböztetjük egymástól például magát a 4-es számot és azokat a képzeteket (vagyis jelentéseket), amelyek a 4-re mint tárgyra vonatkoznak, mint amilyen a 4-es szám – a második páros szám a számsorban stb. Vagyis az általánosság, amit elgondolunk, nem oldódik fel a jelentések általánosságában, amelyekben azt elgondoljuk. A jelentések, annak ellenére, hogy mint olyanok általános tárgyak, azon tárgyak tekintetében, amelyekre vonatkoznak, individuálisra és fajlagosra, vagy – ahogy azt könnyen belátható nyelvi okokból ezentúl nevezni fogjuk – általánosra oszlanak. Vagyis például az individuális képzetek mint jelentésegységek generáliák, míg tárgyaik individuáliák.

34. § A jelentésadás aktusaiban a jelentés nem tárgyszerűen tudatos

Mint megmutattuk, az egységes jelentésnek az aktuális jelentésélményben egy individuális vonás felel meg mint fajtájának egy egyedi esete: ahogy a vörös fajlagos különbségének a vörös tárgyban megfelel a vörös egyedi mozzanata. Amikor végrehajtunk egy aktust, s egyszersmind benne is élünk abban, akkor természetes módon annak tárgyát és nem jelentését gondoljuk el. Amikor például kijelentést teszünk valamiről, az adott dologról ítélkezünk, és nem a kijelentő mondat jelentéséről, a logikai értelemben vett ítéletről. Ez utóbbi csak egy reflexív gondolkodási aktus révén válik tárgyszerűvé számunkra, melyben nemcsak a végrehajtott kijelentésre pillantunk vissza, hanem egy szükséges absztrakciót (jobban mondva ideációt) is végrehajtunk. Ez a logikai reflexió nem olyasfajta aktus, amely mesterséges körülmények között, vagyis teljesen kivételes esetben következik csak be, hanem a logikus gondolkodásnak egy normális összetevője. Jellemző jegyeinek a teoretikus összefüggést és az arra törekvő teoretikus mérlegelést tekinthetjük, ami az éppen végrehajtott gondolkodási aktusok tartalmára való fokozatos reflexió révén történik. Példaként a gondolati mérlegelés egy nagyon elterjedt formája szolgálhat: „Vajon S P? Nagyon is elképzelhető. Ebből az állításból azonban következik, hogy M. Az utóbbi viszont nem lehetséges; tehát amit először lehetségesnek tartottam, vagyis hogy S P lenne, hamis kell legyen stb.” Az ember a fontos szavakra és az azokban kifejezésre jutó végrehajtott ideálásokra figyel. Maga az állítás, hogy S P, ami a gondolatmenetben témaként végigvonul, nyilvánvalóan nem pusztán az első gondolkodási aktusban lévő elillanó jelentésmomentum, amelyben számunkra a gondolat első ízben felbukkant, minthogy a későbbi lépésekben egy logikai reflexiót hajtunk végre, s mindig arra a mondatjelentésre gondolunk, amelyet a egységes gondolkodási összefüggésben ideálva és azonosítva mint egy és ugyanazt ragadunk meg. Ugyanez történik minden olyan esetben is, amikor valaminek egységes teoretikus megalapozást kívánunk nyújtani. Egyetlen tehátot sem tudunk kimondani anélkül, hogy ne vetnénk egy pillantást a premisszák jelentéstartalmára. Ha a premisszákról alkotunk ítéletet, nem pusztán az ítélkezésben élünk benne, hanem az ítélet tartalmára is reflektálunk; csak azokkal való összefüggésben tűnhet motiváltnak egy következtetési állítás. Éppen így és csak így válhat egyértelműen meghatározóvá a premisszák logikai formája (amely egyébként nem azonos azzal az általános– fogalmi szinttel, amely a következtetési formulában megjelenik) a következtetési tételre vonatkozóan.

35. § A jelentés „önmagában” és a kifejezésre juttatott jelentés

Eddig elsősorban olyan jelentésekről beszéltünk, amelyek – ahogy azt a jelentés szó normál relatív értelme tartalmazza – kifejezések jelentései. Önmagában azonban semmilyen szükségszerű összefüggés nincs azon ideális egységek, amelyek ténylegesen jelentésekként működnek, és azon jelek között, amelyekhez kötődni szoktak, vagyis amelyek révén az ember lelki életében realizálódnak. Azt sem állíthatjuk, hogy minden ilyen jellegű ideális egység kifejezésre juttatott jelentés lenne. A fogalomképzés minden újabb esete megvilágítja számunkra, hogyan realizálódik egy jelentés, amely eddig még soha nem realizálódott. Ahogy a számok – az aritmetika által feltételezett ideális értelemben véve – nem keletkeznek és nem múlnak el a számolással, ahogy a végtelen számsor ezért az általános tárgyaknak objektíve állandó, ideális törvényszerűség által élesen elhatárolt tartományát képezi, melyet senki sem képes növelni vagy csökkenteni, ugyanígy van ez az ideális, tiszta-logikai egységekkel, a fogalmakkal, állításokkal, igazságokkal, röviden a logikai jelentésekkel is. Ezek az általános tárgyaknak egy ideális, zárt tartományát alkotják, s az elgondolás vagy kimondás ehhez képest teljesen mellékes dolog. Számtalan olyan jelentés létezik tehát, amely a szó hétköznapi relatív értelmében pusztán lehetséges jelentés, azonban soha nem jut és az emberi megismerő erő gyengeségének köszönhetően soha nem is juthat kifejezésre.

31 Az intencionális szó, nyelvtani formájának köszönhetően, a jelentésre és az intentio tárgyára való alkalmazását egyaránt lehetővé teszi. Az intencionális egység tehát nem szükségszerűen azt az intencionált egységet jelenti, amely a tárgy sajátja.
30 Vö. fentebb, 2. fej. 17. §.
32 Vö. 22. §.
33 Az általános tárgyak lényegének kérdéséhez lásd a II. Vizsgálódást.


 

Seregi Tamás (11–17. § és IV. fejezet),
Simon Attila (1–11. §) és
Ullmann Tamás (II–III. fejezet) fordítása

Share on FacebookEmail to someone