A pesszimizmus háromszázhatvanötödik napja – Donka Péter kiállítása a Szabadkikötőben (Pécs, 2016. október 18.)
Donka Péter
Donka Péter idén végzett a Pécsi Tudományegyetem festőművész szakán. A végtelenül pesszimista fiatal alkotónak ez lesz a bemutatkozó, és valószínűleg egyúttal az utolsó kiállítása is. Az volt a feladatom, hogy egy kedves ajánlót írjak ehhez a kiállításhoz, ami majd ráveszi magukat arra, hogy eljöjjenek, és gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nagyot fognak csalódni. Mert ez lesz a vége, egy nagy zsíros, kövér, igazi csalódás. Ehhez nekem végtelenül nincs semmi kedvem. Nem is kedvelem ezt a Donka Pétert vagy kicsodát. Arra gondoltam, hogy majd semmitmondó mondatok mögé bújtatom a gondolataimat. Mondok is valamit, de nem is mondok közben semmit. Van egy rémálmom, amiben zsugorodik a gerincem, és a végén ilyen kis mazsolaszerű izék tartják az egész hátamat. Ez az én rémálmom. Egyszer a Corner nevű előkelő szórakozóhelyen egy random részeg fazon azt mondta nekem: Egy dolgot ne feledj! Ne alkudj meg soha! Szóval egy ideje már csak azon gondolkozom, mivel győzhetném meg önöket az otthonmaradás felől. Teljesen lehangoltak ezek a képek miközben készítettem őket… mármint, amikor azokat Donka Péter készítette. Én csak ott voltam. Vagyis ott se voltam. Mindegy. Elég röhejes lenne a saját kiállításomra írni egy „kedvcsináló” szöveget. Kiállításra járni amúgy egy végtelenül unalmas időtöltés. Nem véletlen, hogy az akciófilmek igazán ritkán játszódnak kiállításokon. Emberek állnak egyhelyben, és közben semmit sem csinálnak, de tényleg semmit. Ennél már csak az a rosszabb, amikor Donka Péter gondolkozott, hogy milyen képeket készítsen. Meredt bambán maga elé kifejezéstelen arccal. Öt percig bírtam nézni. Mondtam neki: „Figyelj, te egy unalmas és kibírhatatlan alak vagy, ergo úgysem fog elmenni senki a kiállításodra, szóval tökmindegy, mit csinálsz, akár wc-papír-tekercseket is lógathatnál le a falról, vagy belehempergőzhetnél mindenféle szemétbe. Teljesen mindegy lenne.” Zárójelben, ha netán eljönnének, ami elég nagy ostobaság lenne önöktől, akkor a leírtaknak megfelelően csökkentsék az elvárásaikat egy picikét, úgy három-négy-száz százalékkal vagy inkább mérhetetlenül többel. Akkor talán a kiábrándulás nem fog teljesen kiülni az arcukra. Szóval tényleg nagyon, de NAGYON nem ajánlom senkinek, hogy eljöjjön a kiállításra. Ehelyett sokkal jobban jár, ha keres egy rétet, szed magának pár virágot, és aztán hazamegy. Otthon pedig a macskának elmondja, hogy a friss levegőn volt. Ha mégis eljönnének, akkor öt másodpercnél tovább egy képet se nézzenek. Csak azért, mert tök fölösleges.
(A szöveget Csipcsirip írta, aki nem Donka Péter, de amúgy senkit sem érdekel, mit gondolnak.)
KORAVÉN GONDOLATOK
Azért rajzoltam öreg nénit, mert az öreg nénik nem szoktak játszani, folyton aggodalmaskodnak a rezsi, az árak és amúgy meg minden miatt, és egész nap otthon vannak. Ha mégse találnánk őket otthon, akkor először a piacon kellene keresgélnünk. Arra a megállapításra jutottam, hogy én belül egy öreg néni vagyok. Ha még festenék, akkor ilyen dolgok járnának a fejemben, hogy megvegyem-e a kéket? A pirosat most lenne érdemes megvenni, mert az akciós. A kék. Megvegyem-e? Nagyon drága. Áh, nem fogom én megvenni. Inkább veszek még egy kis narancssárgát. A narancsnak, köztudomású most szezonja van Magyarországon. Aztán majd lehet, zöldet festenék a kék helyett, mert csak egy árnyalat a különbség. Tudniillik rokon színek. Aztán elmennék a Tescóba, megkérdezném az egyik polcfeltöltőt, hogy mennyi most a krumpli ára – aranyom? A választ már meg se várnám, csak mondanám, hogy jaj, fiatalúr, ez mennyire drága. Kislánykoromban csak hatvan fillér volt az ára. Aztán arra gondolnék, hogy ebből a kicsi nyugdíjból, hogy fogok boldogulni a következő rezsicsökkentésig?
A MAJDNEM ÜRES PAPÍR
Volt egy remek ötletem. Mit szerénykedem? Volt egy fantasztikus ötletem. Ez a fantasztikus ötlet annyira jó volt, hogy tudtam, ennél a képemnél jobbat biztosan nem fogok készíteni. Már kiválasztottam a papírt, amire rajzolni fogom a képet. Ez egy nagyon szép fehér papír. És pont ekkor, amikor a legkevésbé számítottam rá a bizonytalanság érzése befészkelte magát a bőröm alá. Tényleg most akarom elkészíteni életem legjobb rajzát? Nem lenne jobb ezzel legalább tíz évet még várni? Nem lesznek rám nagyon irigyek a pajtásaim? És ha elkészítem ezt a képet, akkor utána mi lesz? Lesz-e értelme egyáltalán a rajzolásnak? Mivel az ötlet annyira zseniális és mégiscsak ez lesz életem legjobb rajza, így gondoltam, kiállítom azt a szép fehér papírt, amire majd egyszer ezt a képet meg fogom rajzolni. Nagyon várom már, hogy elkezdhessem. Úgy döntöttem, hogy majd az ötvenedik születésnapomon fogok nekiállni a nagy munkának.
HA MAJD HÁZ LESZEK
Gyerekként azt gondoltam, ha felnövök, majd ház leszek. A családom tagjainak, így soha nem kell a híd alatt aludnia. Ha elég nagyra növök, akkor még több bácsi és néni fog bennem lakni. Minden farsangon háznak öltöztem. A jelmezem annyi volt, hogy a kezemben tartottam egy házat, ami papírból készült, rajtam pedig a testvérem kinőtt huszár jelmeze volt. Régen nagyon kreatívak voltak az emberek – azt hiszem. Aztán az első törést az életemben pont az okozta, amikor a felnőttek szembesítettek a ténnyel, hogy belőlem soha sem lesz házikó, még egy icipici sem. Azóta tudom, hogy az álmok csak arra valók, hogy ámítsuk önmagunkat. Belőled soha sem lesz mozdonyvezető, mint ahogyan belőlem sem lesz soha hatvan négyzetméteres, összkomfortos téglalakás, központi fűtéssel, csendes nyugodt környezetben a harmadikon.
ROSSZUL ELKÉPZELT KIÁLLÍTÁS
Életem első kiállítása. Gyerekként azt gondoltam, igazán jó móka lesz. Lesz óriáskerék, meg eljön szupermen is, lesz vattacukor meg dobostorta. Nem tudom, mit gondolna most a fiatalkori önmagam, ha megtudná, csak mászóka van. Aztán mire felnőtté válik az ember, minden egyre átlagosabb és monoton lesz. Az összes kiállítás ugyanolyan, és ugyanazokat az embereket látom mindegyiken. Az emberek állnak és bámészkodnak.
BANKOT RABOLTAM
Ez a kép nagyon vicces, mert egy pisztoly van a kezemben, és az van odaírva, hogy ez egy bankrablás, tessék komolyan venni! Eredetileg az oviban vagyok, és a kezemben nem pisztoly van, hanem virgács, és én mosolygok közben. Na jó, elmondom, azért mosolygok, mert előttem kaptak virgácsot a rossz gyerekek a télapótól, és én meg nagyon jó voltam ebben az évben, és egyáltalán nem érdemeltem virgácsot. Épp arra gondoltam, hogy azért kapok én is, hogy ne legyen ebből valamiféle incidens, egy lázadás, amit a rossz gyerekek indítanának el, és amiből később akár az egész világra kiterjedő krízishelyzet is kialakulhatott volna. Mondtam, hogy nagyon vicces. Lehet egy hang olyan gyenge és tiszta, mint egy gyermeké. Lehet a szándék is gyermeteg, mintha csak játék lenne a valóság, de ha ott van egy tárgy, ami amúgy az erőszak egyik jelképe, egy fegyver például, akkor nincs az a személy, akit ne lehetne komolyan venni. A megfélemlítés az egyik legnagyobb erő, amivel egy ember visszaélhet.
DONKA PÉTER
Ez a képet pontosan három éve festettem. Nagyon megörültem ennek a felkérésnek. Tudniillik anyukám megkért, hogy fessek neki egy képet, amin vidám vagyok, meg mosolygok. De ez annyira nehéz. Nekem ez nem sikerült, és pont ezért kellett abbahagynom a festést. Az emberek szeretik, ha mosolygós és vidám emberek néznek vissza rájuk egy képről. Én is tudok úgy kinézni, mint egy mosolygós vidám ember, de többé már nem voltam képes ezt megfesteni. Csalódottságomban végleg abbahagytam a festést. Már csak kutyákat és csirkéket tudok festeni.
A RENDSZERVÁLTÁS MEGY A TÉVÉBEN
Ezt a rajzot négy évesen rajzoltam. Az a címe, hogy én és a családom megnézzük a rendszerváltást. Akkoriban mindenki, de tényleg mindenki erről beszélt az oviban. Még Ricsike is, aki a legjobb barátom volt két hétig, és amúgy az ilyen dolgok őt rettenetesen untatták. Amúgy én nem akartam ilyen régi rajzot is kiállítani. Sőt én mindig elmondom, hogy ne állítsunk ki ilyen régi rajzot. Fogjon még az a festék! Mindig ezt kiabáltam a suli folyosóján, ami miatt kevesen barátkoztak velem. Azt gondoltam, hogy nagyon szerencsés kiállítani az aznap megfestett képeket. Egyszer például ugyanaznap kezdtem el megfesteni egy képemet, amelyik napon a kiállításunk is volt. És a végeredmény fantasztikus lett! De most nincsenek új rajzaim. Nem rajzoltam hosszú ideje, és nagyon fáradtnak és kiábrándultnak érzem magam. Talán majd holnap rajzolok.
VEGETARIANIZMUS
Nagyon szerettem az állatokat. Annyira, hogy nem ettem meg őket. Ma az ilyen embereket vegetáriánusoknak nevezik. Aztán egyik nap a testvérem azt mondta nekem, hogy a párizsiban állatok vannak. Igazán felháborodtam. Becsaptak a szüleim. Ez vezetett az első komolyabb válságig az életemben. Az emberek hazudnak. Az állatokat amúgy mindig csodáltam, de nem igazán értettem őket. Azt gondoltam például, hogy az összes macska lány, és az összes kutya fiú, és ők néha veszekednek igaz, de amúgy nagyon szeretik egymást, és boldogan élnek együtt, de ma már tudom, hogy nem szeretik egymást. Talán nem lesz borzasztó ez a kiállítás.
Utószó
Ezen a kiállításon Donka Péter képtermésének egy ezrelékét láthatjuk. Peti nemrég annyit dolgozott, hogy hónapokra munkaképtelenné vált: annyit rajzolt, hogy most nem tud rajzolni. Nem véletlen tehát a kiállítás címében szereplő pesszimizmus. Tegnap, amikor a kiállítási anyagot néztük át, szóba került a múlt, annak lepárlott szépsége és állandósága, szemben a folyamatos jelen teszek-veszekjével, banalitásával, átmenetiségével és múlandóságával. Pesszimizmusunk oka végső soron az, hogy a múlt visszafordíthatatlanul elmúlt, a jövő pedig sohasem jön el. Így tehát, jelenünkbe zártan, kielégíthetetlenül vágyjuk a múltat és várunk a soha be nem következő jövőre.
A művész – mondjuk így – emlékezettel dolgozik. Művészünkben ugyanakkor vannak gyermeki vonások is, mert megőriz magában valamit abból az időszakból, amikor még minden lehetségesnek tűnt, minden érdekes lehetett, minden újdonságként hatott. Peti képei ebből a gyerekkorból mentenek át mozzanatokat, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a művész vajon saját gyerekkoráról vagy mindenkiéről beszél egyszerre.
A Szabadkikötő játszósarkából nézve már értem, hogy miért éppen itt láthatók a rajzok. Ez a címében pesszimista, de rejtetten mégis optimista kiállítás tartalmazza mindazt, amitől a helyzet szerethetővé válik. Ugyanis valójában semmi más nincsen, csak az, ami felmutatható; minden más csak emlék vagy várakozás.
Maljusin Mihály