Hegyi Csaba
Ellenbacher Ibolya öt éve a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola festő szakán Záborszky Gábor osztályában úgy döntött, hogy tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem festőművész szakán szeretné folytatni. Miután szakmai tanára lettem, megtudtam, hogy döntésében segítségére volt az éppen akkor induló keresztény szakrális művészeti specializáció, hiszen hivatásának legfőbb formálója a keresztény festészet. Erről tudvalévő, hogy mindenekelőtt kultikus szerepe van. Különösen a keleti egyházak ikonjai azok, amelyek e feladatnak a legmagasabb rangú szolgálói. Sőt, a keleti keresztény hit számára még ennél is több tud lenni a kép. Ibolya – több más festő- és szobrászhallgató társaságában – dolgozott is egykori oktatónk – az azóta csak kultikus képet festő, faragó – Varga Ferenc szobrászművész legendás ikonfestő táboraiban, ahol szigorúan a hagyományos eljárásokat, anyaghasználatot követve festett szentképeket. Emellett – a szintén kora keresztény művészet – a bizánci és a bizánci eredetű mozaik kép kezdte érdekelni, amely a velencei művészeti akadémián folytatott egy éves ösztöndíja alatt is foglalkoztatta: velencei üvegből készített mozaikképet. A rövidesen diplomamunkaként bemutatásra kerülő művek is mozaiktechnikával készülnek. De – ahogy ezen a kiállításon is jól látható – Velence és tengerpartja éppolyan inspiratív volt számára, mint az Itália szerte megismert élő művészeti hagyomány. Az itt látható festmények közül jó néhány ezekből az utazásokból merít, érdekességük, hogy nem műteremben készültek, hanem a szabad ég alatt; plein air festészetének előzményei persze már itthon is megvoltak.
Ibolya középiskolásként festette az itt is kiállított virágcsendéletet. Már ekkor felfigyelt az amúgy nehezen észrevehető mélylila szirmok közötti színkülönbségekre, ami – elmondása szerint – egy bizonyos értelemben már előzménye volt a most kiállított műveknek is. Későbbi festményei a megfigyelés pontosságának és egyúttal egy átfogó, a tájat egészként megragadni képes tekintet élménynek eredményei. Ez a készség vagy tanulhatatlan ráérzés teszi lehetővé, hogy képein – még a felszínes megfigyelő is – érzékelhesse a fénykép és festmény minőségi különbségét, ami éppen a megörökítés fogalmán keresztül ragadható meg a legegyszerűbben. Azt gondolom ugyanis – talán egyesek számára meglepő módon –, hogy a fénykép kevésbé képes megörökíteni a látott világot, mint a festmény. Tézisemhez Ibolya festményei bizonyító erejűek lehetnek. Amit ábrázolnak, ábrázolva volt már évezredek óta, amit ábrázolnak, le is fényképezték már ezerszám, de ahogy ábrázolnak, az egyedi és személyes, mai és valós. Nem könnyű a különbségeket észrevenni, de ha sikerül, egyre nagyobbakká és jelentősebbekké válnak. Ibolya mindig is értette – ezért ebben már nem volt nehéz megerősíteni –, hogy a látott világ, a közvetlen kapcsolat a látott világgal személyesebb, érdekesebb és szenvedélyesebb, mint bármely más róla alkotott kép – legyen az fénykép, ábra, jel, absztrakt kép vagy bármi egyéb. Ez a közvetlenség volt nála a kapcsolat a szentkép és a nem kultikus vagy világi kép között, amely lehetővé tette, hogy – az egyébként a szakmaiságtól elválaszthatatlan természeti, az épített környezethez kapcsolódó, anatómiai és festészeti stúdiumokon túl – a hagyományos európai festészeti témákat, vagyis a portrét, a tájfestészetet, a csendéletet tovább művelhesse.
Ami az örökérvényűséggel rokon, az nem lehet anakronisztikus. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az a törekvés, amely lemond az örökérvényűségről, az per definitionem örök anakronizmusra ítéli magát. Ehhez kétség sem férhet, vagyis a kérdés nem az, hogy érvényes-e ma a hagyományos téma, a szakmaiság, a látott világ hűséges, odaadó, alázatos megfigyelése. A látott világ eleve adott csodája, a „tiszta megfigyelés” a kezdete és a vége is egyben a láthatatlan fölismerésének. A láthatatlan éppen e megfigyelés által mutatkozik meg. A kérdések éppen itt kezdődnek, és éppen itt válnak korszerűvé. Mit képes a látvány utáni festmény láttatni a világból, amire más képek már alkalmatlanok? Ha megpróbáljuk ezeket a festményeket, mintegy a tekintetünket rabul ejtő előítéleteink nélkül látni, akkor föltárulhat az, ami örök a látványban. Hogy milyen erővel, az egyrészt azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek ezeket az előítéleteket, ezt a homályt levetni a szemünkről, és másrészt persze azon is, hogy egyáltalán mennyire jók ezek a festmények. Ibolya képeit nézve számomra az előbbi sikerét az utóbbi bizonyítja.
Galéria megtekintése
