Losonczy István

 

Az utolsó körömet futottam a balatoni platánsoron, amikor egyszerre odabenn álltam egy képben. Évek óta méregettem magamban a témát, és emlékszem, akkor is eleve azért éppen ott edzettem, és azért épp naplemente előtt, hátha anaerob állapotban, az endorfin-sokk fényében meglátok vagy inkább belátok valamit – bármit, aminek segítségével a korábbi „belső megvalósíthatósági tanulmányaim”, részben tudatos „fejben festő” merengéseim végre elmozdulnak a holtpontról. A téma iránt tanúsított kiemelt érdeklődésem fő motívuma sokáig csak egy, a festészet tiszta eszméjéhez képest bulvár-jellegű szerelmi szál volt, amelyhez – eleinte ettől nagyon tartottam – talán nem is annyira a feleségem, mint inkább a leendő életrajzíróim kedvéért ragaszkodtam annyira. De mivel a kép, amelyben a látomás pillanatában álltam, leginkább festményként, vagy még inkább, egy lehetséges festmény forráskódjaként mutatkozott meg (és ez még akkor is így van, ha magára a látomásra már másodpercekkel később sem emlékeztem világosan), így igazából meg is szűntek a kétségeim. Földbe gyökerezett lábbal álldogáltam ott egy darabig, hazaszaladtam, letusoltam, és loholtam is vissza a partra. Kicsit bosszankodtam, hogy csak a B4-es rajztömböt pakoltam be a nyaralásra, de így legalább, mire a sövényben és a vízelvezető árok mélyén kitikkadtan szunyókáló szúnyoghordák feléledtek, már el is készültem a vázlattal. A platánalagút csillámló fényözönnel elárasztott, délnyugati végében álló kádárkori bádog toalett-konténer volt a látomás kiindulópontja, futás közben arra fókuszálva, egészen pontosan az akkor annak éppen nyitva lévő ajtaja mögött feltárulkozó sötétség körül indult be a valóságos tér kristályosodása a látómezőm felületén, szinte robbanásszerűen, színes mintázatok áttekinthető rendszerévé. Na de, mégis mi változott meg a konténeren és a környezetében, és miért pontosan ebből, és csak ebből a nézőpontból látszik a látvány ennyire különlegesnek – már persze azon túl, hogy éppen azelőtt a régi nyaralóépület előtt „talált rám”, amelyben apám barátja, az egykori, normafai futótársaság fül-orr-gégész vezéralakja tölti szikár, sportos nyugdíjas éveit. Egyrészt, ami már akkor nyilvánvaló volt: mert a kép középterébe ékelődő megszakítás, vagyis csónakkikötő és a konténer geometrikus elemei ebből a nézőpontból hozzák leginkább játékba egymást és a kikötő után folytatódó fasor koronája is éppen befér az innensők boltívei alá. Másrészt, visszatekintve talán ezeknél is fontosabbnak látszik (bár azt nem tartom valószínűnek, hogy ennek a körülménynek a jelentősége már akkor tudatosult volna), hogy a csónakkikötő helyének megtalálásával kezelhetővé vált az a probléma, amitől a lelkem mélyén valószínűleg a legjobban tartottam: hogyan különböztessem meg és hozzam ugyanakkor törésmentesen végigívelő összefüggésbe az előtér és a háttér háncsmintázatait – már ha valóban ki szeretném fejezni a téma rendkívüli tagoltságát.

Ténylegesen nekiállni azonban az elkészítésének, bár természetesen nagyon fellelkesültem, egyáltalán nem volt lehetőségem. Akkor már vagy másfél éve, szinte egyáltalán nem is festettem, mivel a doktori értekezésemet írtam az addigi festményeimről, majd rövidesen tanítani kezdtem a PTE MK festő tanszékén. Keserü Ilonának és az általa létrehozott Színerő Mesterkurzusoknak köszönhetem, hogy mégis éppen ezekben, a festészet gyakorlatát tekintve számomra kifejezetten aszályos években, vagyis tulajdonképpen sötétben tapogatózva találtam rá fokozatosan olyan, általam korábban figyelmen kívül vagy inkább bejáratlanul hagyott festői problémákra, kutatási irányokra, amelyek később visszavezettek a festészet napi gyakorlatához. A Zsolnay-gyárban félévente-évente készült munkák tanulságai mentén, először csak a nyári, iskolai alkotótáborokban aztán időnként már otthon, a műteremben is festettem, de annak az életvitelnek a folytatására, amely a tanítást megelőző/megelőlegező évtizedemet jellemezte, vagyis amikor minden nap állandóan a képeimen dolgoztam, akkoriban egyáltalán nem volt lehetőségem. 2008-ban nagy nehezen sikerült befejeznem egy kisebb, 55×40 cm-es olajfestményt a platánsorról, de nem voltam igazán elégedett vele. Működőképesnek éreztem a gyors ecsetvonásokkal felrakott gyepszőnyeg és a fatörzsek aprólékos munkával éles határokig festett mintázata között kialakult feszültséget, és hogy nem szándékosan bár, de fényviszonyaiban a vihar előtti csendet idézi, ám abban teljesen biztos voltam, hogy ennél jóval több van a témában. A negyedik pécsi Színerő Mesterkurzus után, annak tanulságai mentén, kisebb méretben és időigényesebb festékfelrakási technikákat alkalmazva, a Művészeti Kar pálfai alkotótáborában rátaláltam egy látszólag teljesen banális, absztrakt színmező festészeti problémakörre, amely ezután teljesen lekötötte a figyelmem, és azóta is, lényegében folyamatosan, naphosszat festek, az egyik kép hozza a másikat. Másfél évvel és vagy ötven elkészült festménnyel később, 2010 decemberében vettem egy nagy lélegzetet, és nekiálltam előkészíteni a platánsor nagyméretű változatát.

A korábbiaknál tágasabb perspektívát képzeltem el, aztán végül, némi kísérletezés után (rajzolás közben újabb és újabb csomagolópapírokat ragasztgattam egymás mellé), 120×320 cm széles panorámaformátumban készítettem el a szénvázlatot. A látomás kiindulópontjának, vagyis a centrális perspektíva enyészpontjának, a konténernek, próbálkozásos módszerrel véglegesített helyére ragasztószalaggal hosszú cérnát erősítettem, majd a képhatáron túl, rajzszegekkel kijelölt külső enyészpontokat is ugyanígy felszerszámoztam cérnaszálakkal, és e praktikus segédeszköz segítségével, az egyik kezemben radírral a másikban szénnel, fejből, szabadon fejlesztettem tovább a partvonal, a pad, a fák, a kerítések és a házak fő vonalait és a növényi mintázatok dimenzióit. Ezután, az elkészült rajz méretében feszítőrámát csináltattam, felalapoztam a vásznat, négyzetrácsos módszerrel halványan átvezettem rá a fő vonalakat, egy újabb alapozóréteggel fixáltam, majd nekiálltam hígfolyós színekkel előfesteni a teljes kompozíciót. Az önmagában is több hónap munkával járó vékonyaláfestésre azért volt szükség, hogy mielőtt a fedőszínekkel nekiállok véglegesre festeni a képet, meghatározhassam a képelemek végleges helyét, tovább pontosítsam a síkmértani kapcsolódások rendszerét, a fák ágait-bogait, az építészeti elemeket, vagy épp kitapogassam a pázsit és a rávetülő árnyékok leendő dimenzióit. (Természetesen azt is beleszámítva, hogy az ebben a munkafázisban felrakott színek majd itt-ott elővillanhatnak a hónapokkal, vagy akár évekkel később rákerülő záró, sűrűbb színréteg[ek] ecsetvonásai között.)

2011 tavaszán kezdtem el kiépíteni, a végleges, éles határok közé feszíteni a szín-teret. A pad megfestésével indítottam ezt a munkafázist, ami már a szénvázlatra is azért és éppen oda került, hogy egymagában ellensúlyozza a szokatlanul „szélesvásznú” kompozíció síkmértani szerkezetének bal felén feltorlódó képelemeket. A támla és az ülőke napfényes részeit világos pirosra festettem, ehhez képest állítottam be a beton tartóváz reflexgazdag szürkéit, megadva a szín-tér alaphangját. Ezen aztán nem is változtattam a következő négy év során, még a legeslegvégén, 2015 júniusában, az építészeti elemek fény-árnyék viszonylatainak végső korrigálásakor sem éreztem késztetést arra, hogy a pad szürkéinek az évek során elkoszolódott és a köré festett színtér dimenzióiban rég eltolódott, avval igazából már némiképp ellentmondásban álló árnyalatait újradefiniáljam. Ehelyett, inkább az alatta levő térköveket is úgy hagytam, ahogy voltak – ceruzavonalak és radírnyomok az alapozáson. Valójában már kezdettől fogva arra törekedtem, hogy lehetőleg mindent, a lehető legkevesebb rétegben véglegesre fessek, vagy legalábbis olyan előrelátással és olyan minőségben készítsek el, hogy ez lehetőségként nyitva maradhasson egészen a festmény teljes befejezésének (meglehetősen távolinak látszó) pillanatáig. Eleve úgy készültem ugyanis, hogy biztosan lesznek olyan, hosszabb-rövidebb ideig tartó festésmenetek is, amelyeken később egyáltalán nem módosíthatok, és ezért azokat úgy kell majd szépen végigcsinálnom, ahogy elterveztem, és úgy kell majd elfogadnom, ahogy sikerülnek. Ilyennek ígérkeztek a platánok törzsei és az összes lombozat, a sövények, a köz- és a privát pázsit, az ég és a víz; vagyis sok minden. Később átfesthető, újra definiálható képelemként lényegében csak az olyan, kisebb terjedelmű színmezők, színátmenetek jöttek számításba, mint a kerítésalapok és beton áthidalók, a parti kövezés és a rézsű, a házfalak, esetleg a tetők és bádogozások vagy éppen a pad. Fontos hangsúlyozni, hogy ebben az elgondolásban milyen nagy jelentőséggel bír a szürke színértékek érzékeny megkülönböztetése, pontos meghatározása. A pad volt az etalon, az ugródeszka a szín-szürke rendszerben, melynek a palettán, gondosan megőrzött színmintáival összevetve kevertem a hónapokkal, évekkel később elkészült szürkés képelemek eltérő színsorait, melyek végső összhangzata, ha nem is az egyedüli, de biztosan az egyik legfontosabb tényezője lehet a térillúzió stabilitásának, vagy sarkosabban kifejezve, az elkészült festmény valósághűségének. Hogy a leendő szín-téri rendszerben a platántörzsek arannyal irdalt ezüstháncsa lesz a leglátványosabb elem, ebben kezdettől fogva biztos voltam. Ezért – mielőtt a fáknak nekiálltam volna, hogy legyen viszonyítási alapom – a padon kívül még több kisebb, szürkés árnyalatú (később akár módosítható) képelemet is elkészítettem, és közben persze gondolkoztam a folytatáson.

A digitális fényképezőgépem adatai szerint 2012. július 7-én […] kezdtem bele a balról a második fa festésébe. Mivel ez volt az első végleges fénybe festett platántörzs, biztos lehettem abban, hogy bármennyire is törekszem alaposan végiggondolni a lehetőségeket és megtalálni a minden szempontból legoptimálisabb (a festmény már elkészült és – akkor még döntő többségében – el nem készült részeivel összeegyeztethető) palettát és festékfelhordási eljárást, ez a fa mindenképpen kísérleti példány lesz, amely akárhogy sikerül, végül biztosan más lesz, mint a többi. A családom Balatonon volt, átlag tizennégy órán át dolgoztam minden nap, mindent beleadtam, szépen haladtam, de így is csak augusztus 9-re tudtam befejezni, ami azt jelentette, hogy – már amennyiben a gyerekeimmel is szeretnék valamennyi időt tölteni – legfeljebb két hetem marad, hogy a terveimnek megfelelően még a tanítási szünetben elkészíthessem a bal első, legszélesebb törzs mintázatát. Mindenképpen változtatni kellett tehát a módszeren, már csak azért is, mert akkor már láttam, hogy a távolabbi fák dimenzióinak elképzeléséhez sem ártana, ha kifejlesztenék egy alternatív háncsmintázat-felrakási módot, és a továbbiakban majd valahogy váltogatom és elegyítem a két különböző gyakorlatot. A platán belső, aranysárga háncsrétegének színátmenetét ezért laza konzisztenciájú fedőfestékekkel előre megfestettem. Amíg nyaraltunk, száradt, majd augusztus végén, hat nap alatt felépítettem rá az ezüstszürke mintázatot.

[…] A téli szünet után álltam újra neki a platános képnek, ezúttal a kikötő után folytatódó fasor különálló tömbjének, ahol végletesen összesűrűsödnek a háncs- és lombmintázatok. Hosszú hetekig csak a korábban félbehagyott aláfestést fejlesztgettem, hogy a szeszélyesen tekergő ágak bonyolult dzsungelét, amennyire lehet, kibogozzam, még mielőtt a háncs ezüstszürke, majd később a lomb zöldes fényfoltjait aprólékosan felpöttyözgetném. A fokozott figyelmet igénylő, rendkívül monoton folyamat sokáig tartott, csak nyár elejére, a tardosi alkotótábor előtti héten fejeztem be. Szerencsére időben letettem arról, hogy oda is elszállítsam a képet, mert – ahogy az lenni szokott – a környezetváltozás vákuumhatása új problémához vezetett, amely egy éven át teljesen magába is szippantott. A platánkéreg ezüstszürkéinek rózsaszínes–zöldes, fényből árnyékba forduló reflexeit ekkor már egy ideje nem bordó–kék–sárga–fehér, hanem piros–fehér–zöld árnyalatok keverékeiből hangoltam össze, mert így izgalmasabbnak láttam a fények irizáló váltakozását a középszürke színsorok mélyén, és gondoltam, megpróbálkozom ugyanezekből a színekből tisztán absztrakt viszonyrendszereket is felépíteni. Korábban tapasztaltam, hogy a világos pirosat, a sárgászöldet és a fehéret megfelelő arányban keverve az alapozatlan lenvászon színéhez egészen hasonló, meleg tónusú szürkésbarna árnyalat hozható létre, ha pedig a hideg bíbort hideg zölddel és fehérrel keverem, egészen éteri, kékesszürke árnyalatok alakulnak ki. Ezúttal megpróbáltam e két véglet közt, áthidaló színértékeket is sorba állítani, hogy egyik se legyen pirosabb vagy zöldesebb a másiknál, és a szomszédos színértékek közötti távolság pedig mindenhol azonos legyen. Ezután a vászonszíntől a másik irányban elindulva, ugyanilyen lépcsőzetesen eljutottam a világos aranyokkerig, majd az összehangolt festékkupacokat különböző módokon raktam fel különböző méretű vásznakra.

[…] Több mint egy év kihagyás után 2014. augusztus végén kezdtem el újra a platánossal foglalkozni. Bemelegítésképpen építészeti elemeket pontosítottam, aztán egy nap alatt felpöttyözgettem a pázsitot az árnyékokkal, majd az akkor még csak aláfestésben elkészült jobb oldali négy fa lombozatát is. Október elején kezdtem hozzá az utolsó extrém munkaidejű menetnek, a tó felőli fák mintázatának. […] Hat hétbe telt az első fa festése, hatszor „változtam meg” menet közben, és már télbe fordult az idő, mikor belefoghattam a második, mérete és pozíciója miatt az összes közül a legösszetettebb fa előkészítésébe […].

Galéria megtekintése